Kevés olyan állatfaj él a Földön, amelyről annyira ellentmondásos vélemények terjedtek volna el, mint a farkas.
A magyarok például olyannyira tisztelték, vagy épp annyira tartottak tőle – ki tudja ma már ezt megmondani? –, hogy nem is adtak nevet neki. Sok nyelvész szerint ugyanis a farkas magyar neve voltaképpen körülírás: a farkat viselő állatból született. A farkasból az ókortól „remek orvosságok” is készültek, Idősebb Plinius nagyjából kétezer éve 27-féle ordasból nyert – mondjuk így – gyógyhatású szerről ír. Például a köhögést gyógyítja a farkas mája meleg borral, de másra is jó volt a farkasmáj: kiszárítva, mézsörrel adagolva enyhítette a máj panaszait. A szemben lévő véraláfutásokat pedig farkas ürülékkel kenték körbe.
Később a farkastalizmánok is nagy szerephez jutottak; például farkasfogat kell a kisgyerek nyakába akasztani, hogy erős fogai nőjenek. Elterjedt nézet volt az is, hogy egészséges lesz az a gyerek, akinek első lábbelijét farkasbőrből készítik.
Aztán a farkas a rossz, a féktelen vadállat megtestesítője lett – köszönhetően a Bibliának. Évszázadokig a könyvek könyve szinte az egyetlen olvasmány, az istentiszteleteken ebből idéztek és az ott leírtak alapján készültek a példabeszédek. A templomok padsoraiban pedig ott ültek a legfogékonyabbak, a gyerekek. Nem csoda, hogy a farkassal szemben ellenérzés alakult ki bennük, mert bizony a Szentírásban a farkas gonoszság és a zsarnokság szimbóluma. Másutt az ördög egyik alakja, amely a hívőket (jelképesen juhokat) próbálja meg elragadni. Később, mint negatív mesefigura is megjelent, hadd említsem közülük a legismertebbet, a Piroska és a farkast.
Ezek után nem csoda, hogy a természettudósok és vadászok is nagy figyelmet szenteltek az ordasoknak. Kezdetben, lévén nem volt lehetőség és technika viselkedésük kutatására, mendemondákból építkeztek, s ezeket illesztették be a könyveikbe. Később aztán mind több helytálló megfigyelés jelent meg róluk, de jelentősen ez sem csökkentette az irántuk érzett ellenszenvet. A farkas azért is fókuszba került, mert ugyebár ő a házi kutya őse. Ezen az állításon azonban ma már mind többen vitatkoznak, ugyanis a legújabb kutatások szerint a kutya nem közvetlen leszármazottja a Canis lupusnak, hanem a két fajnak volt közös őse.
A világ farkasainak rendszertani felosztása pedig valóságos kincsesbányája volt a rendszertannal foglalkozó kutatóknak. Kaptak egy, a szokványostól eltérő bőrt, és máris egy új alfajt kreáltak. Az amerikaiak élen jártak ebben, ugyanis a nemrég kipusztítottakkal együtt csak Észak-Amerikából 24 alfajt írtak le. Ezt ma már sikerült ötre redukálni, de cserében az egyik egykori alfajt, a keleti farkast faji ragra emelték, Canis lycaon néven. A vadonban csupán 70 példányban előforduló amerikai vörös farkas (Canis rufus) pedig talán nem is önálló faj, hanem a kojot (Canis latrans) és a farkas hibridje. Ám a genetikai vizsgálatok hoztak ennél meglepőbb eredményt is. Sakálból farkas lett! Meglepő módon az Afrikában élő aranysakálok inkább farkasok, hiába hasonlítanak a hazánkban is sok galibát okozó kutyafélére. Ám a genetika mást mond, mint a szem, ezért lett az ottani aranysakálból aranyfarkas (Canis lupaster), melyet rögvest három alfajra is osztottak. Érdekes módon akadnak közöttük sakálszerű és inkább farkasra hajazó példányok egyaránt. Ez utóbbiak közül egy példánnyal nekem is volt szerencsém találkozni. Szenegálban a világhírű Dzsudzs madárrezervátumban csónakáztunk, amikor a parton megjelent egy kutyaszerű állat. Hosszasan ivott, körülnézett, majd elkocogott. Távcsővel jól meg tudtam figyelni. Valóban, inkább farkasra emlékeztetett, mint sakálra.
Képek: Kovács Zsolt a szerző felvételei
