Részlet Schell József Megint ősz lesz című kötetéből.
Még csillog és ragyog a hajnali harmatnak tengernyi apró vízcseppje az erdei gyepes tisztáson; de múlik az idő, s amikor a melegen tűző nyári nap az égen feljebb emelkedett, és sugaraival felszárítja a fűszálakról a harmatot, előbújnak a felébredt fácánok a közeli sűrűségekből. A fácántyúkok felelősségteljes óvatossággal jönnek elő kamaszkorú, játékos csirkéikkel, és egyszerre megelevenedik a zöld térség surranó, keresgélő fácánnépséggel.
Ekkor kilép a szabadba a fenyves legöregebb kakasa. Öntelten és megelégedetten néz körül, mint akinek tetszik mindaz, amit maga körül lát; vagy talán csak a saját színdús tollazatával büszkélkedik? Milyen pompásan ragyog a reggeli napfényben! Odafigyelnek a fácánok. A serdülő kakasokat elfogja a hódolat és bámulat az öregúr láttára. Valami rejtélyt sejtenek ennek a fényes rokonnak létezése körül. Vajon miért olyan ritka a legékesebb tollazatú öreg kakas, holott idős fácántyúk meg bőven van? Szeretnék megfejteni ezt a rejtélyt. Szeretnék megtudni az öreg kakastól mindazt, amit csak ösztönösen éreznek, de amit szerető anyjuk csupa kíméletből eltitkol előttük. Már gyakran kérdezték egymástól: – Ugyan mi lehet a fácánkakas sorsa? Mi lesz velünk, ha majd nagyok leszünk? – De eddig hiába kutatták ennek a rejtélynek megoldását; kérdéseikre nem kaptak feleletet.
Végre az egyik fiatal kakas nekibátorodik, és elhatározza, hogy megmerészeli a nagy kérdést. Megindul társaitól követve az öregúr felé, és tisztességtudóan megáll előtte. Az öreg tetszéssel méri végig a meghatottságtól szótlan kis alakot, akinek ünnepélyes gyerekarcáról máris leolvasta a néma kérdést. És a fácáncsaládok félve tisztelt ősatyja méltóságteljes bölcsességgel megszólal: – Fiam, örülj az életednek, és élvezd ezeket a szép nyári reggeleket, mert gondtalanság és nyugalom a sorsod ... de csak egyelőre.
***
– A boldogsággal teli, békés nyár folyamán olyan nagyra nősz, mint amekkora én vagyok, és szép tarka ruhád lesz. Fejed sötét lesz, akárcsak a varjúé, és fehéren fénylő gallért fogsz viselni. Büszkélkedve és öntelten sétálsz majd fel s alá az erdő szélén, a délutáni meleg napsütésben, és boldogan fitogtatod díszes új ruhádat. Akkor majd szilaj leszel a repülésben és futásban, és a sok gyönyörűségtől azt fogod képzelni, hogy tied a világ. Pedig jobb lenne, ha akkor nem bíznád el magadat. Jól figyelj szavaimra, és majd emlékezzél vissza abban az eljövendő időben mindarra, amit most tőlem hallasz!
– Mert amikor a fák lombja is megtarkul, és a száradó fűszálak tetején úszni kezd az ökörnyál ezer meg ezer végeláthatatlan szála, akkor rátok virrad a nagyvadászat végzetes napja. Akkor meg kell fizetnetek a most élvezett jólétért és biztonságért!
Férfias megadással fogadja a kis kakas e lesújtó jövendölést. De érzi, hogy neki még ennél is többet, mindent meg kell tudnia. Elszántan, suttogó hangon kérdezi a tapasztalt öregtől:
– És vajon megmondanád-e, hogy mit jelent a nagyvadászat?
Erre halkan tovább folyik a sivár jövendölés.
***
– A nagyvadászat napjának reggelén szokatlan idegesség fogja el az erdő lakóit. Ismeretlen hangokat hoz a szél, és gyanús maga a levegő is. Messze földekről és távoli bozótosokból csapatosan érkeznek az erdőbe menekülő, idegen, kóbor fácánok. Ezek valamitől szörnyen megijedtek! Azt beszélik, hogy gonosz emberek lepték el a mezőt. Váltig állítják, hogy nem a földet turkáló, rendes emberek ezek, hanem egyenesen ellenük vonultak ki; érezni lehet, hogy őket keresik, valami gonosz szándékuk van velük. Hiszen szörnyűség, hogy mit mívelnek! Széles sorban elfogják az egész vidéket, és botokkal minden gazost és sűrűséget megzörgetve, minden rejtekhelyet megpiszkálva, közelednek lassan az erdő felé. Nem elégednek meg ám azzal, hogy útjukban felvernek minden fácánt, de megfigyelik, hogy hova futnak, merre repülnek, és ezt hangos kiáltozással egymásnak jelzik.
– Az idegen jövevények mindenre rémült, zagyva szóbeszédje ellenére teljes csend honol az erdőben, és csillapodni kezdenek a kedélyek. Csak a levegő marad még gyanús; olyan az, mint a vihar előtti fülledt csend.
– Néhány kakas kimerészkedik az erdőszélre, a megszokott reggeli séták helyére. De máris riadtan térnek vissza és hozzák a vészhírt, hogy körös-körül az erdőszélen csupa ember áll.
– Újból nő az izgalom, és minden állat rémülten figyel.
– Egy sohasem hallott, hosszúra elnyújtott hang hatol át az erdőn. Ünnepélyes csendben hosszan hangzik a visszhang. Erre megzörren az erdő harasztja, egyszerre megindul az embersor, és jön közelebb, egyre közelebb. Botokkal verik és kopogtatják a bokrok ágait, gallyait, nem kerülik el a legbiztosabbnak vélt menedéket sem, és megzörgetik a legsűrűbb bozótot is. Vad félelemben szalad, rohan, repül a fácánok zöme arra, amerre terelik; előre, a vészt hozó körzetbe.
– Csak a legravaszabb kakas tudja a módját annak, hogy észrevétlenül eltűnjék a hajtás előtt. Aki ilyenkor képes higgadt gondolkozását megőrizve, sikerrel megállni az életnek ezt a nagy vizsgáját, abból öreg kakas lesz, aki évről évre ügyesebbé válik a szökésben.
***
– A hajtásokból alig van menekvés. A rémülettől szinte eszét veszti az erdő minden lakója. Mindenki vaktában rohan, repül előre. Mögötte az ijesztő kocogás, félelmetes hangok, rémesen csörtető emberi alakok; előtte gyanús csend, amelyet csak időnként szakít félbe egy-egy rövid, mennydörgésszerű durranás. A fácánok tömege hirtelen felkerekedve, mégis odarepül. Erre ott velőtrázó, fülsiketítő robajlás támad, és messziről lehet látni, amint a fiatal kakasok a levegőben összetörnek, megperdülnek, és erőtlenül kalimpáló szárnnyal vagy dermedten zuhannak lefelé. Egyre újabb fácántömegek kerülnek a vészes vonal fölé, és a magasban szálló kakasok pillanatok múltán ott hevernek a földön, a bokrok közt vagy a gyepen, véresen, mozdulatlanul.
– Nem tudhatjuk, hogy miért, de a tyúkok jobban járnak. Őket elkerüli ez a füstszagú, lángnyelvű halál. Messze a vészes erdőrészektől holtra fáradtan, elernyedt szárnnyal, leszállnak pihenni. De félelmük nem szűnik, és szívük vad dobogása nem akar csillapodni. Nem tudják elfelejteni, amit átéltek. Még mindig látják mellőlük lezuhanó fiaikat és fivéreiket, és magukban érzik azoknak kínjait, a repülés közben hirtelen támadt vészes fájdalmukat, utolsó látományukat, a ragyogó napsugarat és a tiszta kék eget, amint annak színe összekavarodik az erdő tarkaságával, majd szédületes zuhanásukat a megsemmisülés-be. Mindig visszaemlékeznek majd erre a napra, amely vért, fájdalmat és pusztulást jelent.
A kis kakas nagyon elkeseredik ennyi szörnyűség hallatára.
– Szóval nincs menekvés? – kérdezi az öregtől.
– Hát bizony, kevés a remény! Csak nagy ritkán, véletlen szerencsével lehet megmenekülni.
***
– Néha segítségünkre kerekedik a szél. Ez volt az én szerencsém is, amikor két évvel ezelőtt ügyetlenül bent rekedtem az első hajtásban.
– Ilyenkor a szél jóváteszi mindazt, amit nyáron ellenünk vétett, amikor a bokrokat zörgetve, állandó rettegésben tartott, vagy meghimbálva pihenőfánkat, álmatlan éjszakákat okozott.
– De a nagyvadászaton egyszerre jó barát lesz belőle! Örülnünk kell, ha ezen a veszedelmes napon mennél jobban zúg-búg, fütyül és tombol. A szélvihar elkapja a repülő fácánt a levegőben, és magára vállalja az irányítást, sőt erejét is kölcsönadja. Szédületes sebességgel sodorja át a veszélyes vonal fölött, minek folytán gyakran elkésik és lemarad mögötte a halál. Csak a levegőt vágja át fütyülve, vagy a faágon kopog mérgesen. Az ilyen sikeres átrepülést ilyenkor legfeljebb egy-egy farktoll elvesztésével kell megfizetnünk.