Február eleje volt. A fák hó alatt roskadoztak, a patakparti bokrok pedig egyszerűen lefeküdtek a földre.
Az elmúlt héten a tél kimutatta a foga fehérjét, és rávicsorgott a tavaszt váró tájra.
Pedig az új év csak locsogott, esett akkor az eső napokig, de aztán január végén, amikor már minden átázott, és a nagy folyó azon gondolkodott, hogy hol lépjen ki a medréből, a nap végre kisütött.
A hóvirág fehér arcával ránevetett az illatos hunyor egyik földig érő zöld virágára, és a korhadó avar felett hintázó mogyoróvesszők, pocakos rügyeket dédelgettek. Délben a napsütötte bokrok alatt pára született, és az őzek kihúzódtak a vetésekre, mert a napfényben fürdő búza tenyérnyi zöldje, kicsábította őket az erdő nyirkos homályából.
Gyertyaszentelő Boldogasszony napja már-már a tavaszt idézte, és a szomszédos nagyváros állatkertjében, amikor barlangjából kibújt etetéskor a barnamedve – meglátta az árnyékát.
– Hosszú lesz még a tél – mondta ki a szentenciát a főápoló, de a fiatal állatgondozók csak legyintettek.
– Babona! Színtiszta babona – és összenevettek az öreg háta mögött, mert a tapasztalatok bölcsességét megkérdőjelezte a fiatalság bolondsága.
Néhány nap múlva aztán már nem nevettek. A szél északira fordult, a levegő lehűlt, az égboltra súlyos hófelhők kúsztak a hegyek felől, és akkor eleredt a hó. A felhők ráfeküdtek valahol a szélre, és a hópelyhek kavargó táncát semmi sem zavarta.
Esett a hó egész éjjel, de aztán reggelre megállt. A gondozók nekiláttak kilapátolni az állatkert útjait a hó alól, s amikor végeztek, a hó ismét szakadni kezdett.
– Babona? – néztek dühösen egymásra, amikor már harmadjára kezdtek délután a hólapátolásba.
***
Két napig kisebb, nagyobb lendülettel esett a hó, de a hőmérséklet közben folyamatosan emelkedett. Később az eső szemerkélni kezdett, a hó megroskadt, kicsit olvadt is, de aztán már nem fogyott tovább és a hétvégi vadászatra még jócskán maradt belőle.
A vadásztársaság jó kedélyű vadászévzárót tervezett, amikor még egyszer összejönnek a nimródok, hogy az elmúlt hónapok vadászataira feltegyék a koronát. Túl az ünnepeken, és az új év kezdésének szürke hétköznapjain, már nem a zsákmányról, hanem inkább a barátságról szól a februári vadászat.
Persze azért akad ilyenkor még néhány fácánkakas, de a szerencsésebbek mást is zsákmányolhatnak.
Az erdőszéli nádas – ahová a hosszabb, második hajtás rendszerint feláll –, minden évben adott néhány téli szőrben pompázó, vöröskabátos rókát ilyenkor. Rókaszegény évben kettőt, hármat, de volt, hogy féltucatnyi ravaszdi feküdt a terítéken.
– Hagyományainknak megfelelően, akik ma rókát lőnek, azok között kisorsolunk egy őzbakot. Aki kettőt lő, annak a neve kétszer kerül bele a kalapba – mondta mosolyogva az elnök, és vele derültek a többiek is, mert örültek az előttük álló napnak és a barátok közt eltölthető vadászpillanatoknak.
Csak a sarokból hallatszott valami békétlen dörmögés, ami egyszerre kritizálta a száraz pogácsát, a kihűlt teát, a téli időjárást és egyáltalán – az egész szervezést.
– Már megint Géza bácsi elégedetlenkedik – súgta valaki az elnöknek, de az csak legyintett.
– Megkeseredett benne a lélek. Nem tud másnak örülni, csak ha bánthat valakit.
A dörmögés közben előrébb jött a sarokból, és mintha csak valami kegyet osztogatna, leereszkedően szóba elegyedett azokkal, akik nem voltak elég szemfülesek ahhoz, hogy kitérjenek előle.
– Ismertem apádat, nagyszerű ember volt. Milyen kár, hogy te nem hasonlítasz rá, Béla...
A megszólított fiatal jáger fanyar arccal mosolygott.
– Örülök, hogy látom, Géza bácsi – és baráti parolára nyújtotta a kezét, amit az öreg hanyag eleganciával figyelmen kívül hagyott.
– Ez az öröm nem kölcsönös. Sajnos nem kölcsönös – dünnyögte, aztán elfordult, hogy keressen magának még valakit, akin tovább köszörülheti a nyelvét.
Végig ténfergett a téli ragyogásban fürdő udvaron, és ahol egy-egy szóra megállt, ott elhintette a békétlenség könnyen csírázó magjait.
– Nagyon aranyos – intett fejével az egyik hangosan nevetgélő vadászhölgy felé. – Emlékszem, hogy milyen bájos kislány volt az iskolában. De hát mindenki felett eljár az idő, aztán van olyan is, akivel nem bánik kegyesen…
***
Géza bácsi – korára való tekintettel – a leállók között kapott helyet, és szó nélkül középre állt, mert itt egy galagonya jó kilátást és még jobb takarást adott. Igaz, hogy ehhez – alig észrevehető mozdulattal – arrébb kellett tolnia az útból egy óvatosabban lépegető idősebb vendégvadászt, míg a fiatal Bélát néhány keresetlen szóval egyszerűen tovább tessékelte.
– Talán tisztelhetnéd bennem a kort! – szólt rá feddő hangon.
– Ahogy Géza bácsi is tette az előbb? – intett Béla, a tovább botorkáló öreg jáger felé.
Géza bácsi azonnal megbántódott. Annyira nem, hogy ott hagyja a bokor melletti helyet, de annyira igen, hogy arcára fájdalmas ráncokat rójon a sértődöttség. Keserűen elmosolyodott, és szavainak szívélyes felszíne alatt, viharos tengerként hullámzott az epe.
– Nem hugyozunk ám felfele, öcsém! – homályosan utalva ezzel arra, hogy meghallgatja ugyan a kritikát, de különösebben nem szíveli azt.
A hajtósor közben felállt, és itt-ott már fel-felrebbentek az első fácánok. A tyúkok tovább repülhettek, de a kakasok szárnyalása rendre megtört, a vadászok felett.
Géza bácsi kiváló puskás volt. Sajnos feléje csak a tyúkok vették az irányt, míg a menekülő kakasok a szomszédos lőállások felett akartak lővonalon kívül kerülni.
– Tyúk, megint csak tyúk, és a vendég felett ott repül el sértetlenül a kakas – gondolta, és egyre dühösebb lett.
A következő kakas is az öreg szomszédot választotta. Az agg nimród komótosan meglendítette a puskáját, de mire vállba szoríthatta volna, Géza bácsi sebesen kiduplázott, és a madár hangos puffanással ért földet.
Egy tyúk húzott el közöttük sebesen, amit – ismét a szomszéd fölött szárnyalva – egy hosszúfarkú kakas követett.
Géza bácsi csak a tyúkot engedte el, és a kakas majdnem a vendégvadászra esett.
Éppen csak újra tudta tölteni a puskáját, amikor ismét kakas érkezett – a változatosság kedvéért ezúttal a másik szomszéd irányába. Kicsit talán messze volt, de Géza bácsi nagyon együtt volt a puskájával, és szélsebesen lelőtte azt is.
Büszkeség töltötte el, mosolyogva körülnézett, és nem értette, hogy a szomszédos Béla – kezében a lelőtt fácánt lóbálva – miért sétál feléje.
– Öregúr! Megkérhetném, hogy ne lövöldözzön el a fejem fölött?
Leengedte a puskáját és elkerekedett szemmel rábámult a fiatal jágerre.
– Te rám szólsz? Énrám?
Géza bácsi határozottan megsértődött. Szemeit résnyire húzta a harag, és szinte sziszegve préselte ki magából a szavakat. Szája szélén egy nyálcsepp himbálózott.
– Vadásztisztességben hiányos, pallérozatlan ifjú elme vagy, amin még csiszolni kellene egy kicsikét. Mondjuk nálad ehhez már ácsszekerce kéne, fiam, de talán van még remény… Te rászólsz egy idős vadásztársadra? Hát nem szégyelled magad?
A fiatal vadász csak megvonta a vállát. Kalapját a szomszédos öreg vendég felé megemelve, szó nélkül visszasétált a helyére, ahol megtört puskával türelmesen megvárta a hajtás végét.
***
A következő hajtásra az erdőszéli nádasnál került sor, és Géza bácsi szinte futott a nagy hóban – mással nem is törődött –, hogy elfoglalhassa a nyiladék melletti régi vadváltót. A rókák rendszerint itt akarnak elmenekülni a puskások elől, és az itt állónak már szinte biztos az őzbaksorsolás.
Elrugdosta a havat, és lecsippentett néhány lövést zavaró gallyacskát. A hajtók még az erdőn túl zajongtak, de nem messze tőle az ágak megroppantak, és a sűrű iszalag függöny mögött felvirult egy vörös bunda.
Megemelte a puskáját, de mielőtt kiléphetett volna eléje a róka, hatalmas dörrenéssel odavágott egy sörétcsomó. Aztán még egy és Géza bácsi nem értette, hogy mi történik körülötte.
A fák takarásában nem látott senkit, csak a szomszéd puska csattanásait hallotta. Később, amikor már szinte kínzó volt a várakozás csendje, megpróbált kileskelődni a nyiladékra.
Óvatosan kikukkantott a fák takarásából, de abban a pillanatban megbánta a kíváncsiskodását, mert egy hatalmas szenes róka – meglátva a mozgást – akkor perdült oldalra.
– Ezt hát eltoltam – gondolta, és bosszúsan megcsóválta a fejét, amikor a másik puska durranását ismét meghallotta.
Hosszú percek teltek el eseménytelenül, amikor szemben a sűrű cserjék takarásában ismét mozgást vett észre.
– Egy róka megy keresztben! – gondolta boldogan. – Most hozza az őzbak utalványomat…
Géza bácsi felemelte a fegyverét, és élvezte az elnyújtott pillanatot, mert a zsákmány szinte biztos volt.
Aztán – tényleg abban a pillanatban – amikor már majdnem lőtt, a szomszédos puska dörrenése erőszakosan szétverte az erdő csendjét. A bokrok ágairól lehullott a fehér köntös, a róka búcsúzóul intett még egyet a farkával, aztán csak elhasalt a hóban, és nem is mozdult többé.
Öt róka volt aznap a hajtásban. Az egyik visszatört, a másik lövés nélkül oldalt kicsúszott, de az elálló sor közepén a nyiladék mellett három esett.
A fiatal Béla lőtte mindegyiket, s amikor a teríték mellett kisorsolták az őzbakot, egy határozott mozdulattal lehúzta a nevét az ajándékutalványon, és helyette az idős vendégvadászét írta rá.
– Kérem, fogadja el, és vigye el a jó hírünket!
Géza bácsi ekkor már otthon verte hiábavaló dühében a konyhaasztalt.
– Etikátlan rongy bagázs! – és hosszasan fogadkozott, hogy soha többet nem megy vadászni ezzel a hiányos tisztességű társasággal.
– Szándékosan olyat állítottak mellém – üvöltötte –, aki képes volt meglőni, az én rókáimat.
Géza bácsi nem tanult és nem javult.
Az öreg vendégvadászt már rég elfeledte…
Megjelent a Nimród Vadászújság 2024. februári számában.