A Természet örök. Egy év, egy nap, egy pillanat, csak az embernek hosszú idő.
Vajon mi foglalkoztatta éppen száz évvel ezelőtt a magyar vadászokat? Erre a kérdésre, hogy választ kaphassak, az 1922-es év újságjait, folyóiratait lapoztam fel.
„Ma a magyar vadászat a sír szájánál tántorog. Még egy lépés, még egy lökés a törvény részéről és eltemethetjük, betemetvén vele a nemzeti vagyonnak egy erőtől buzogó ősforrását.” Igen, mi más is lehetne az alapélmény 1922 Magyarországán?
Ötvös Balázs, a Vadászat egyik őszi számában pontosan mutatja be a folyamatot. Arról, hogy mi juttatta ide egykor világhíres vadászatunkat, általános a közmegegyezés: a Károlyi-uralom, a vörös terror. „Nincs törvény, mi vagyunk az urak” elveket vallott nép – értem a falut – a Károlyi-éra nagy szabadságában elkergette az intelligens vadászbérlőket, a maguk szakállára kezdtek vadászni, majd pedig szövetkezve a proletárdiktatúra azon kiváltságosaival, akik „politikai megbízhatóságukkal” fegyverviselési engedélyt tudtak szerezni, közösen irtották a vadat.
A szerző azonban mélyebbre is néz: „Igaz, hogy a Károlyi Mihály ránk szabadított hordái, a vörösök mindent romboló mániája kiszámíthatatlan károkat tettek, de Károlyi katonái, Kun Béla elvtársai nem tehették volna tönkre vadászatunkat, ha az akkor olyan nívón állott volna, amilyenen természetadta előnyeinél fogva lehetett volna.”
Pozitív változást is hozott az 1922-es esztendő: komoly mozgalom indult el a vizslatenyésztés érdekében. A konkrét előzmények közé tartozik, hogy 1921-ben a Védegylettel fuzionált Hubertus felszólította a Magyar Ebtenyésztők Országos Egyesületét egy közösen megtartandó verseny rendezésére, de az összefogás csődöt mondott. Mindeközben az akkor még szerény keretekben mozgó kaposvári székhelyű Magyar Vizsla Tenyésztők Egyesülete sikerrel tartotta meg a saját háziversenyét.
A Hubertus tagsága azonban megemberelte magát, s a verseny céljára lelkes vizslakedvelő elnökük, ifj. gróf Esterházy László felajánlotta sárosdi birtokát. S micsoda lendület vitte a szervezőket! Így foglalták össze terveiket a Nimród nyár közepi számában.
„A főúri körökből sokan jelennek meg nézőként és meggyőződésem, hogy főuraink, akik eddig távol állottak a vadászebtenyésztés ügyétől, mint lelkes vizslakedvelők és áldozatra kész Maecenások távoznak Sárosdról szívükbe plántálva egy új kötelességérzetet, amellyel adósai még egy nemzetgazdasági erőforrásnak: a vadászebtenyésztésnek. Adja Isten, úgy legyen!”