Olvasónktól kaptuk az alábbi történetet, amely egy alpesi zergevadászat részletes leírását nyújtja számunkra.
Odakint perzsel a nyár utolsó hőhulláma, de engem nem bánt. Ülök a kényelmes, szép, új házban - egy faházban, amit én építettem. Ismerek minden deszkát, oszlopot, gerendát, minden szeget, minden egyes csavart, amivel lassanként összefogtam a darabokat, lépésről lépésre felépítve, hogy egységes egészt alkossanak, ami kibír tomboló fagyos északi szelet, özönvízként zúduló nyári esőt. Remélem hosszú életű lesz, mint az a másik faház, amelyikben pár napja volt ideiglenes szállásom, messze érmelléki kis hazámtól, a kies Alpokban. Nagy a távolság e két ház között, mintegy 700 kilométer légvonalban és vagy 1600 méter szintkülönbség. Különbözik az építési stílus is: míg az egyik modern szigetelő anyagokkal bélelt, gyalult és lakkozott deszkák fedte falakból áll, a másik vastag gerendákból van összeróva, külsejét csak az idő színezte szürke-feketére, s a gerendák szabadon kilógó végein látszik a fa szerkezete, a már elkopott, erodálódott nyári növekedés bemélyedései, s a kemény, ellenálló téli fa gyűrűi. Évgyűrűk, melyek a fa korát mutatják, őrzik a múltját, addig a pillanatig, amíg szorgos munkáskezek ki nem döntötték, el nem vágták élete fonalát, hogy megdolgozva testét, átformálva anyagát – új értelmet adjanak létezésének. A fa nem halt meg, tovább él az új testben, a ház részeként, s történetét az emberi emlékezet őrzi.
Feltárul előttünk a széles völgy, amint a szerpentin tetejére érve szétnyílik az erdő fala. Hosszú kilométereken át kanyargott a keskeny út felfelé a sziklás hegyoldalban, fenyvesek alatt, kisebb vízesésként lerohanó patakok szabdalta, meredek oldalakba vájva. Kapu nyílik előttünk, s nem csak az a kis fakapu, amit magunk mögött be kell zárnunk, de itt kezdődik maga az alpesi világ. Széles, élénk zöld legelő, gyalogfenyővel, áfonya- és borókabokrokkal borított sziklafalak övezete osztrák „Alm”. Körülöttünk tehenek legelnek mindenfelé: Simmental és Pinzgauer fajták, piros-tarkák, az ökrök és üszők oly kövérek, hogy majd' eltörnek, a külön legelő bikák hatalmasak, gyönyörűek, igaz – szarva egyiknek sincs. Nincsenek rászorulva, hogy védjék magukat, ezeket a hegyeket több emberöltő óta nem járja sem farkas, sem medve.
Itt áll a ház, mely korábban, talán évszázadokon át csak a völgybéli gazdák családjainak jelentett ideiglenes otthont, ha nyári munkára feljöttek tehenet fejni, vajat, sajtot készíteni. Buja illatokkal teli nyári éjszakák, nehéz munka utáni pihenés a friss szénával tömött egyszerű ágyakon. Szikár, megtermett, kemény férfiaknak és mosolygós, piros arcú fiatal nőknek adtak álmot ezek a falak … mi mindenről tudnának mesélni?
Egy ideje már nem nyári otthon, csak szállás az öreg gerendaház. Vadászok lakják, néha napokig, néha hetekig. A falak őrizte emlékek tovább gyűlnek, de a vacsoraasztalnál nem a jószágról s a munkáról folyik a szó, hanem őzről, zergéről, szarvasról - vadászatról. És persze a mormotákról is, hiszen egy jó kőhajításnyira a háztól már ott füttyögnek a vár tetején őrködő szorgalmas kis gazdák, akik egész nap a „füvet nyírják” saját, jól őrzött portájukon, nagy szakértelemmel válogatva a finomabbnál finomabb gyógynövények, virágok, s mindenféle egyéb zöld sarjak közt. Jól megvannak a tehenekkel, a lovak sem zavarják őket, s ők sem azokat. A vadászokkal is csak a rend kedvéért tartják a tisztes távolságot, ránk füttyentenek, s beugranak földalatti váruk kerek kapuján, ha túl közel vezetne el utunk odúik között. Hiszen tudják, eszünkbe sem jutna bántani őket.
Meleg volt ma, s most, hogy idefent lassan kezd hűlni a levegő, elindulunk felfelé a völgyben, csak úgy, nézelődni egy kicsit. Nem is megyünk messzire, csak „ide a közelbe”, a gáton túl. Ugyanis van amoda feljebb egy kis tavacska, mely a bentonfal mögé visszaszorított patak vizét tartja féken, s csak módjával ereszti lejjebb, a régi mederbe. Jut elég a jószágnak, vadnak is, de a vízhozam zöme egy titkos alagúton zúdúl le a völgybe, egy távoli erőmű turbináit meghajtva. Cserébe az alagút visszahoz, egy jól burkolt kábelen – annyi elektromos áramot, ami a vadászház szükségleteit fedezi. Könnyebb lett az élet idefent…
A tavacska smaragdzöld vize mellett vezet fel az ösvény a füves partoldalba. Nem is megyünk tovább, éppen csak kidugjuk kalapunkat a felső legelő peremére, s a partnak hasalva alaposan körülnézünk, közelről távolabbra pásztázva a völgyet, s a szomszédos hegyeket. Itt a legszűkebb a völgy, ezért is építették ide a gátat. Feljebb újra kitágul, előbb csak kissé, majd bő két kilométer múlva legyezőként terül széjjel, ahol az igazi sziklakatlan falait eléri. A távcső közel hozza a meredek, görgeteges oldalakat, ott már se áfonya, se boróka, de még fű se nő. Mindenütt csak kő, szikla és a napról napra fogyatkozó, tavalyi, koszos hófoltok. Oda kell majd holnap, még sötétben felmásznunk.
Hajnali 3 óra, mondhatnám, ha bírtam volna addig aludni. Szokásomhoz híven, jó tíz perccel a vekker csörgése előtt felébredek, s szememet kinyitva vizsgálom a plafon gerendáit. Persze nem látok semmit, fekete sötétség van az emeleti kis szobában, csak az órám számlapja világít. Társam még alszik, ők csak később indulnak vezetőjével, mert nem mennek messzire. Tapogatódzva szedem magamra az este odakészített ruháimat, s hátizsákot, kalapot kézbe véve papucsban óvatoskodok le a keskeny lépcsősoron. Ujjaim végigsimítják a vastag rönköket, s a földszinti ajtót kinyitva – „megvilágosodik” előttem az éjszaka: csillagfény, Tejút, s néha egy távoli villanás. Vihar lehet valahol messze odalent a völgyben, de a hangja nem ér el ide. Csend van, amilyen csak a havason lehet, egy nyárvégi éjszakán.
Tea gőzölög a csuprokban, nagyon jól esik ilyenkor. Teszek bele cukrot is rendesen, ki tudja mikor kap majd következő adagot a szervezet? Gyorsan készülődünk, húzzuk a bakancsot, pakolunk némi elemózsiát is, de tudom, hogy felszerelésem hiányos: a lámpát is otthon felejtettem, s egy árva flakon sincs nálam, de még a házban sem, hogy vizet vihessek fel magammal. Nem baj, lesz odafent elég, hiszen onnan jön a patak. Lámpát pedig a vezetőm ad kölcsön, s mellé még egy pár hágóvasat is, melyet már az este a bakancsomhoz igazított. Ugyanis nem egy a lábméretünk, én 43-ast hordok, ő 48-ast. El is felejtettem mondani: ifjú kísérőm megvan legalább két méter, s jó 120 kiló, hegyi ember a javából.
Csikordul a kilincs, zárul a deszkaajtó. Kis lámpás fénye halad az ösvényen, szeges végű hegyibotok tapogatják a füves legelőt. Itt még könnyű, csak arra kell vigyázni, hogy egy-egy mélyebb tehénnyomba bele ne lépjek, ami aztán mégis sikerül. Jobb lábam térdig szalad valami lyukba az áfonyás közt, az is lehet, hogy mormotavár bejárata. Na jó, akkor mostantól bekapcsolva hagyom a lámpát én is, eddig csak a patakon való ide-oda átkeléskor villantottam fel, hogy lehetőleg ne a vízbe lépjek, inkább kőről kőre. Haladunk csendben tovább, már nem is tudom, hogy ösvényen-e, vagy csak úgy érzésre, völgyhosszában felfelé. Úgy gondolom - kísérőm tudja, nagyon is jól, hogy hova tartunk. Az este mutatta, onnan a gát mellőli „kilátópontról”, hol szoktak lenni napközben a csapatok. Láttunk is pár távoli sárgásbarna foltot, melyet az én 8x-os nagyítású távcsövem csak jószándékkal tudott azonosítani, de a spektív megmutatott minden darabot: bak, suta, gida. Merthogy zergére jöttünk, ha még nem mondtam volna.
Koppan a bot vasalt vége, kísérőm megáll, hátranéz – s még ha nem is látom arcát, tudom, hogy mit „mond” … vassal felfelé fordítom hát a botot. Fű, kavicsos patakpart, fövenyes meánder, köves meder. Hol balról hallom a vizet, hol jobbról, hol mindkét oldalról. Valami kis háton megyünk, itt újra kitaposott ösvényen. Hát persze, hogy tudja hova tartunk, hiszen ő a vezető! Otthon én is ismerek minden utat, ösvényt, csapást - a sajátomban. Dávid most megint megáll – suttogva kérdi: mit gondolsz, tudnál jönni lámpa nélkűl? - Hát persze, vágom rá halkan, s leoltjuk fényeinket. Pár percig még várunk, míg szemünk megszokja a sötétséget, s indulunk tovább. Segít a Cassiopeia, az Orion, a Sarkcsillag … bár az lehet, hogy nem is az. Addig-addig nézegetem a csillagokat, míg bele nem rugok egy kőbe, s az nekikoccan egy másiknak. Bocsi, megint hibáztam … mostantól tényleg csendben megyünk tovább.
Kiizzadva érünk két nagy szikla közé. Akkorák, mint az autóm, vagy kicsit nagyobbak... Dávid megáll, körülnéz, jobban mondva körül-hallgatózik, de pár másodperc múlva mégis tovább indulunk. Csak ötven méterrel arrébb, meg pár méterrel feljebb, egy másik autónyi szikla tövében megint megállapodunk, úgy tűnik végleg. Ruhacsere következik. Lekerül a sporttrikó, azt mondják kivezeti az izzadtságot – persze csak a pulóverig, az facsaró víz. Ki is terítem a szikla „napos” oldalára, pedig ez a szerencse pulóverem. Nem baj, ha majd rásüt a Nap, akkor is szerencsét hoz, itt lesz mellettem. Száraz trikó, mellény, kabát. Nem is fázok, kis ülőpárnát teszek magam alá az eligazított kövekre, s hátamat nekidöntöm a sziklának. Dávid, még mielőtt a saját száraz ruháival törődött volna, egy régi lódent terített egy simább helyre, oda fektette Jágót, az okos, csendes kis bajor hegyi vérebet. Egymás nélkül el se lehet képzelni őket. Most szépen odafekszik a nagy ember is a kutya mellé, keresztbe fonja vastag karjait széles mellkasán, s már hortyog is. Jó alvókája van, az tény.
2 kép
Nézem az órámat … annyi amennyi. Úgyse tudom, hogy mikor kezd itt pirkadni. De ha Dávid hozzáfogott aludni még egy sort, akkor van idő. Hát bóbiskolok én is egy kurtát - tervezem. El is jutok addig, hogy fejemet lehajtva becsukom a szemem. Közben azért odabenn forognak a kerekek, kattog az agy, jót tett neki az a két kiskanál cukor a teában. Hogyan is tudnék most aludni, hiszen itt vagyok megint, az Alpokban! Méghozzá zergére vadászni jöttem!
Beszéltük az este, ott a fűnek hasalva, hogy melyik a bak, melyik a suta. Láttam is pár magányos egyedet messzire fent, hol egy szirtfok lapos tetején hasalva, hol egy kis füves mélyedésben legelve, hol elő- majd eltűnve egy bokros meredélyen. Bak, bak, bak – mondta Dávid, rájuk se nézve a spektívvel. Amelyik ilyenkor egyedül jár, az mind bak. Azt mondták, bakot lőni könnyű, annak tudják a járását, a tanyáját, az ott lesz reggel is, ahol este lefekszik. A suták viszont mind csapatban járnak, hol itt, hol ott éjszakáznak, csak nagyjából lehet sejteni, hogy merre fognak vonulni. Sutát lőni, ráadásul öreget - abban van kihívás. Persze, hogy azt választottam!
Lassan pirkad. Veszem is a 8x56-os keresőt (nehéz, mint a kő, de a képe éles, mint a tű) – és pásztázom a hegyet szemben. Meredek oldalak, sziklák, füves tető, vészesen lezúduló kis patakok, melyeket a hófoltok táplálnak. Míg feljöttünk, a szél végig fentről lefelé, a völgy felé fújt, terv szerint. Most, hogy valahol ott az alsó végen kezd mocorogni a világosság – megfordul a szél, a „gleccserek” felől fúj. Még ha nem is igazi gleccserek ezek a focipályányi méretű többméter vastag hófoltok, de odafent hidegnek kell lennie, az biztos.
Szóval, odaát semmi. Feltápászkodom, nekihasalok eddigi fedezékemnek, s a kő tetején átnézve vizslatom az innenső oldalt. Dávid már szintén éber, s idesúgja: 14. Mármint, annyi zergét számolt meg az imént. Keresem én is … Ott vannak! Szépen sorban tűnnek elő a csapat tagjai, de még nagyon messzire, négy-ötszáz méterre tőlünk, s persze egy-kétszáz méterrel feljebb. Türelem, csak türelem …
Kibukik a Nap pereme a hajnali felhők fölé, nem is merek arrafelé nézni, szinte szúr a sok fény. Inkább nézem megint a szemközti oldalt: sárgásbarna alakok mozognak már ott is, csak még magasabban, mint az innenső oldalon. Esély sincs rá, hogy közelebb jöjjenek, csak vonulnak egyre tovább, a legmagasabb füves lankákon, több száz méterrel fölöttünk. De azért megszámolom őket – huszonegyen vannak, jól szétszóródva. Vissza hát, az innenső oldalra. Egy-kettő-három-... tizenöt-...húsz-...huszonkilenc-harminc. És még egy! Harmincegy zerge van fölöttünk. És jönnek!
Dávid már spektívvel nézi az egyiket. Azt mondja, ez nem az a sánta vén suta, amelyiket gondolatban már tegnap „félretett” nekem, de ez is öreg. Sőt a kampója is magas. Miután elmagyarázza, hogy hol is van a csapatban, én is megtalálom a keresőben. Veszem a fényképezőt, ott a sötét szakadástól balra van az a három suta, kicsit jobbra az a különálló, amelyik most fekszik le – megvan! Nagyítom a képet, a teste hóka, még a többinél is sárgásabb, a nyaka vékony... és a kampója tényleg magas. Príma lenne …
Jönnek, mennek, legelgetnek. Már nem lehetnek messzebb, mint 350 méter. A szél közben jócskán fújdogál fentről a “hűtőszekrényből”, kezdek diszkréten dideregni. A kezeim, s a -Dávidéhoz képest - vékony karjaim fáznak a kabát alatt. Mi lesz, ha majd lőni kell?... Fel is húzom a kesztyűt, s feltűnés nélkül masszírozom karomat, kezemet, ujjaimat. Kezd visszatérni beléjük a vér, kezdenek megnyugodni, már nem citeráznak annyira. Hála a fennvalónak... A suta, a sutám, már felkelt, s most keresem, hogy hol is van. Dávid közben pakolászik, cuccokat halmoz fel a nagy kő tetejére, valóságos lőállást épít a hátizsákokból. Ráhelyezi a puskát, egy gyönyörű kis gavallért, s int, hogy foglaljam el a helyem. Odahasalok, nézem a céltávcsövet, nincs benne semmi. Hol is van hát?! … Lázasan keresem az öreg sárga sutát, előbb a kétszemű, majd az egyszemű lencsével. Ott van, rendben áll, nincsen semmi baj. De nincs még mindig túl messze? - Dehogy, már “csak” 260 méterre van – jön a válasz. Hm... Akkor jó, le a kesztyűt, itt az idő. Nekifohászkodom, levegő be, levegő ki. Be, majd ki … és még egyszer be, majd ki. És … hol a ravasz? Szinte belerántottam ijedtemben. Nyugodjunk le, s kezdjük elölről. Be, majd ki … Be, és ki … Most!
A becsapódás hangosabban puffant, mint a puska csattanása. A suta lecsúszott, eltűnt a szemeink elől egy másodpercre, de újra megláttuk gurulni, lejjebb hengeredni, míg végre megállapodott egy füves oldal tetején. Kampója maga alá fordúlva, hasa az égnek. Nem csúszik, nem gurul tovább. Most van meg. Már „csak” le kell hozni. Dávidtól azért kapok előlegbe egy hátlapogatást – Guuta schuss - jó lövés volt.
Összepakolunk hát szépen, és lejjebb vonulunk a völgyben, az alá a füves dombhát alá, amelyiknek a tetején fekszik a suta. Csomagot le, hágóvasat fel. Sosem volt még ilyesmi a lábamon. A jobbost Dávid köti fel, meg is húzza úgy a szíjat, hogy jaj…! De ki se nyitom a számat, inkább lemásolom a mintát, s felkötöm a balost. Elindulunk felfelé, szépen lassan, óvatosan szerpentinezve. Most látom csak, hogy milyen meredek ez a „domb”. Fokokat nem akarok mondani, de jóval közelebb van a függőlegeshez, mint amilyennek messziről látszott. Nagyon óvatosan mászok hát felfelé, segít a hegyi bot, meg az előttem járó vezető nyoma. Oda lépek, ahova ő lépett, akkor nem lesz baj. Azért még csendben félek egy kicsit, de csak halkan, mert piszokul meredek, de tényleg! Nem is tudom, hogy csinálták ezt annak idején, vagy ötezer évvel ezelőtt Ötzi-ék, fűbocskorban, hágóvas nélkül…
Fent vagyunk. Itt van előttünk, levesszük a kalapot. Dávid letérdel, megigazítja, s kezd számolni. Ujjai végigfutnak az évgyűrűkön, minden kis recén, amit eddig ember nem érinthetett. Valóban öreg suta, éveinek száma tizenöt. Odatérdelek mellé végre én is – tisztelet neked, öreg suta – simítok végig nyakán, fején, kampóin.
Leértünk szerencsésen a csomagokig. A sutát én hoztam le, egy forgókarabineres, ügyes kötél segítségével. Vajon hány alpesi vadászt rántott le a már elejtett vad, mire ezt kitalálták?... Felravataloztuk egy nagy sziklán. Csak félautónyi, de ez is derék darab. Pár tízezer éve a gleccser felejtette itt, sok más társát széthordva a völgyben. Van köztük háznyi méretű is, ide-oda lepakolva, ahol a jég úgy gondolta, hogy eddig cipeli és nem tovább. Olyan is van, amelyik állva maradt az olvadás után, ki tudja, hogy sikerült neki.
Sutám mögött az égig érő hegyektől övezett, meredek falú, széles, görgeteges katlan – amilyennek mindig is elképzeltem egy zergés területet. Szájában az utolsó falat, vállán a sebtöret egy kis csökött vörösfenyő ágából való, amint a kalapomat díszítő ágacska is. Miközben átnyújtotta, Dávid ezeket a szavakat mondta: mindig gondolj arra, hogy ez a suta akkor született, amikor te betöltötted a harmincötödik évedet. Gondolj arra, hány telet, hány vihart, hány lavinát kellett megérnie és túlélnie.
Az éveket meg lehet számolni, hiszen arra valók az évgyűrűk. Jelek ezek, miket az idő rótt fel fára, zergekampóra egyaránt. Az idő, ami számunkra olykor kevésnek tűnik, pedig tudjuk - végtelen. Ebből a végtelen tengerből, ha gondolatban kihalászunk egy-egy csillogó pillanatot, s azt megtartjuk emlékezetünkben – örökké tart majd az a pillanat.
