A fanyelű, szikázóan fényes felületű fenőacélon táncolni kezdett a kopott, de amúgy mindig borotvaéles, szarvasagancs markolatú vadászkés.
Az idős ember, aki az acélt tartotta a kezében, tízszer-tizenötször, leheletfinoman végigsimította mindkét oldalát a sokat látott szerszámmal, majd utána a körmén kipróbálta az élét. Elégedetten bólintott, a készségeket a tölgyfa asztalra helyezte, és a tűzhöz ballagott. A hatalmas, nyitott kandallóban már jó ideje égtek a negyedbe vágott, harmadéves akáchasábok. Nehézkesen lehajolt, felvett pár darabot a kandalló mellett felhalmozott fából, és a félig leégett zsarátnokokra dobta őket. Felegyenesedett, derekát kissé meglapogatta, majd a hosszú vaspálca után nyúlva megpiszkálta a tűz alját. Megnézte, elégedetten bólintott, és csak úgy magának mondva, megszólalt:
- Nemsokára jó lesz.
A vadászházban lévő kis kamra ajtaját kinyitotta, és belépett. Magához vett egy tábla szalonnát, meg egy fonott kosarat, amiben a vöröshagymát és a fokhagymát tartotta. Ezeket az asztalra tette, majd visszalépett egy cseréptálért, amiben szépen ellátott vaddisznócombok halmozódtak, akkorra már gondosan kicsontozva. A cseréptál mellett egy kis máz nélküli edényben őrölt pirospaprika volt, a másikban só és bors, azokat is kihozta a kamrából.
Az asztalon egy méretes vágódeszka feküdt. Háromujjnyi vastagsága mutatta, hogy valami padló vége lehetett régebben. Amilyen széles volt, és amennyire jól látszódtak rajta az öreg akácfa egykori évgyűrűinek rajzolatai, abból arra lehetett következtetni, hogy amikor a fát kidöntötték, talán éppen egyidős lehetett az asztal mellett álldogáló vadásszal. Felülete a sok használattól, zsírtól és húslétől elszínesedett, így az teljesen megsárgult.
Az öreg igazított egyet a vastag deszkán, a kés élét az ujjával végigsimította, és a vöröshagymák után nyújtotta a kezét. Héjukat lehúzta, öreg kockákra vágta őket, majd félretette, azután a fokhagymát tisztította meg. A szalonnából előbb félujjnyi szeleteket vágott, majd azokat felcsíkozta, és az asztal szélén álló bográcsba dobta.
A sötétvörös színű vaddisznócombokat egyesével kiterítette a vágódeszkára. A keze ügyében lévő konyharuhával megtörölgette mindegyiket, majd komótosan, szinte ráérősen felkockázta. Közben odapillantott a tűzre, és látta, hogy a hasábok közben már elvesztették formájukat, erős parázzsá lettek. Mikor a hússal végzett, a kezét megtörölte, és a bogrács után nyúlt. Odaballagott vele a kandalló nyílása elé, és az oldalához támasztott vaspálcát átfűzte a főzőedény átlós fogantyúja alatt. Ezután a vasat a kőből rakott tűzrakóhely két oldalán kialakított nyílásba helyezte. Elégedetten látta, hogy a bogrács alja éppen egy arasznyira van az izzó parázs felett.
Alig telt el néhány pillanat, a szalonna üvegesedni kezdett az edényben. Hamarosan zsír fakadt belőle, és ahogy egyre jobban felmelegedett, szépen megpirult. Az öreg a felkockázott hagymát ráborította, ami azonnal sülni kezdett a szalonnazsírban. Amikor elégnek találta a hagyma sercegését, rászórt egy kis sót, borsot és a piros paprikát, majd egy mázas kancsóból felöntötte hideg vízzel. A paprika élénk színe azonnal szétfutott a hagyma tetején. Ezután megfogta a cseréptálat, és a vaddisznóhúst is hozzáborította, majd a bográcson keresztbefektetett fakanállal az egészet jól elkeverte. Vizet is töltött újra hozzá, és a fűszerekkel megint jól megszórta.
A vadászház túlsó sarkában egy téglából rakott polcon néhány demizson, és pálinkás üveg állt. Mellettük egy fatálcán boros és féldecis poharak őrizték az üvegeket. A vadász odament, és az egyik kis üvegből kihúzta a dugót, majd töltött magának az őszibarack pálinkából. Felemelte, beleszimatolt, majd képzeletben koccintott egyet a bográccsal, és megitta. Hatalmasat sóhajtott utána.
Eltelt néhány óra, a kis házat pedig bejárta a vadpörkölt illata. Az öreg néha aprófát rakott a tűzre, vagy éppen a korsókban lévő vörösborral pótolta a készülő étel levét. Közben pedig megterített a hosszú, gyalult asztalon. Öblös tányért, méretes kanalat, poharat rakott minden szék elé, és az addig ruhával letakart barna cipókat is megszegte. A kenyérszeletek fonott kis kosarakban kerültek az asztal közepére. Savanyúság is akadt a hűs kamra edényeiből.
Már majdnem mindent befejezett, amikor a vadászok megérkeztek. Odakint sötétedett, mire a teríték elkészült, és az elhamvadó máglyák fényeit az öreg már a nyitott ajtóból nézte meg. A vadászok még maradtak egy kicsit a tört fenyőgallyak között, nézegették a rókák téli bundáját, és néhányan körbeállták a három sakált is. Amikor odakint leégtek a méteres hasábok, és sötétbe borult a tisztás, mindenki a vadászház pislákoló ablakai felé fordult. Meglátták az öreget az ajtóban állni, amint fázósan összefonja a karjait.
Ekkor a vadászmester megszólalt:
- Menjünk, a Pista bácsi már bennünket vár!
Zavartan toporogtak a küszöbön, majd szép sorjában mindenki belépett. Az olajlámpások és a kandalló fénye valami máshol nem található meghittséget vont az este köré. A polcról mindenki magához vett egy pohár pálinkát, amivel az öreg várta őket, áldomást ittak, majd hamar asztalhoz ültek. A tűzforró pörkölt az asztalra került, onnan pedig az öblös tányérokba, sűrű szaftja néhol nyomott hagyott a terítőn is. Foszlott a kenyér, roppant a savanyúság hozzá, a boros poharak felett pedig a demizsonok bugyborékoló hanggal ontották magukból a szőlőhegyek levét. Minden csendes volt, békés és megnyugtató.
Ezt érezte az öreg Pista bácsi is, aki a kandalló kövének dőlt háttal figyelte a sok éhes vadászt. Amikor már mindenki majdnem jóllakott, akkor a szája szegletében elnyomott egy szerény mosolyt, és fél hangosan mindössze annyit mondott:
- Van bőven, csak egyetek…