Reggel még sütött a nap, de délelőtt már nagy, lomha felhők jöttek a nyugati szél hátán.
Vihar előtti suhogás hajtogatta a nyárfákat, és olyan port hordott magával, hogy még délután is varcogott a fogam között. Nem sok reménnyel néztem az idő nagy nekikészülődését. Annyiszor becsapott már, hogy nyugodtan elmehetne a Meteorológiai Intézethez...
Alig fordult meg bennem ez a rosszmájú gondolat, máris egy kövér csepp esett az orromra. Dehogy törültem le! Egyetlen vágyam volt bőrig ázni, s azt hiszem, ebben a nagy vágyakozásban velem voltak a szomjas búzák, a ritka rozsok, a fakó árpák, kínjukban virágzó törpe lóherék és millió virág, gyökér, félig csírázott mag, ameddig szem ellátott, meg még azon túl is, a víztelenség és aszály szomorú élettelenségében.
Aztán még egy esett a kalapomra. Mi tagadás, levettem, és biztonság okáért megnéztem, nem valamelyik fecske kacérkodik-e velem. De nem. Valódi esőcsepp volt. Szinte békebelinek tetszett.
Mit cifrázzam tovább – eleredt az eső.
Február óta az első. Csendesedett a szél, de jó öt percig kellett még vernie a zápornak a száraz földet, amíg csak a porral végzett. Aztán indultak meg a kis patakok, az élet erei, szanaszét hordva egy-egy kortyot fűnek-fának a szomjhalál előtt a tizenkettedik órában.
Délig jól esett, de egész délután lassan szemerkélt.
Estefelé eszembe jutott, hogy ma eső után korán megindul a vad, a kóbor kutyák is végigcaftatják ilyenkor a határt, jó lenne egy kicsit körülnézni. Meg egy halhatatlan bak is járt azon a tájon... hátha...
Azt hiszem, ilyen elérhetetlen bakok minden erdőben vannak. Szinte legendás már a hírük. Nem szaporodnak, el nem tűnnek, de puskavégre nem kerülnek. Óvatosságuk határtalan, és ha mégis lőtávolba kerülnek, valami tüneményes szerencse megóvja őket.
Nekem két ilyen bakom van.
Azt, hogy „nekem”, megjegyzem, éppen így mondhatná akárki. Az egyikre tavaly minden szabad időm rááldoztam, sőt felajánlottam Erdélyben lakó nagybátyámnak, hogy törje meg a jeget, mivel mi nem mentünk vele semmire. Sajnos az ő látogatása elmaradt, és a bak ma is a legjobb egészségnek örvend.
Egyszer sikerült megpillantanom. Sűrű bokrok között. Alig volt húsz lépésre. És néztük egymást. Nem láttam ugyanis többet belőle, mint az arcát és egy kis foltot a lapocka táján. Feje, agancsa takarva. És bár olyan szemtelen önbizalommal nézett szembe, hogy nem lehetett más, csak a keresett, mégis leeresztettem a kétszer is felemelt puskát. Az a gondolat, hogy esetleg vemhes vagy borjas sutát lövök meg, nagyon lehiggasztott. Amíg aztán igyekeztem más rést keresni a sűrű ágak között, hogy egyebet is lássak belőle, elugrott a hatalmas bak.
A másikkal már többre vittem. Arra már rá is lőttem.
Disznót hajtattam egy igen sűrű csepőtésben. Egyszer csak az egyik hajtó elkiáltja magát:
– Szarvas! – Jó, jó, gondoltam, azért igazán nem érdemes óbégatni. És mivel az utolsó hajtás volt, s a hajtók már majdnem kiértek, elzártam puskám, és vállra vetve figyeltem a zörgés irányába. Bika-e vagy tehén – találgattam, és ekkor... és ekkor szétnyílt a bozót, és elrohan mellettem a bak, de egy olyan bak, amely életem végéig álmaim bakja marad.
Mint egy kis mozdony, zúgott el mellettem, és agancsa a füle fölött magasan kiállott. Uramisten, micsoda agancs! Jól láthattam – hiszen nem volt tőlem tíz lépésre sem – ideális formáját, gyöngyözését és vastagságát.
Kapkodtam fűhöz-fához, és elkéstem. Mondhatom, hogy ennek a baknak vagyok még ma is a betege.
A harmadikat még nem is láttam. De ma olyan idő van, hogy – ki tudja? Kora alkonyattal végigcserkeltem az utakat. Kinéztem az erdősarokra is, hol egy nyúl már vígan kosztolt a kis lóheretáblán, melyre a bak néha kijár. Tovább mentem. Az idő még korai. Hátha látok egyebet is. Az utakon apró tócsák csillogtak, szél suhogott a fák koronájában. Jobb cserkelőidőt el sem képzelhettem. Ha cserkelek ugyanis, csak a szemem dolgozik. Nagy ritkaság az, ha a vadász előbb hallja meg a vad neszezését, mint a vad az övét. Ezért könnyebb dolog a les. A vadász mozdulatlan, jó széllel ül el minden moccanást, melyet szeme s füle elér: meglát és meghall. Mennyivel nehezebb a helyzet, ha mindketten mozgásban vannak.
Itt egyformák az esélyek. Száraz, csendes időben pedig cserkészutak nélkül belopni a vadat szinte lehetetlen, és ha sikerül: művészet.
De most zúg a szél, puhák az utak, és ázottak a száraz levelek, melyek hangtalanul és engedelmesen tűrődnek a talpam alá. Néha megtorpanok. Egy-egy sárga folt ingerkedik velem. Ilyenkor odamerevedem az úthoz, és a gukker hamar lerántja a leplet a tavalyi rőt cserlevélcsomóról, mely a csalódást okozta. Néha mozog is az „illető”. Sőt! Agancsot rak fel száraz ágból, de nem lép ki a takarásból. Gukker nem is kell, hiszen annyira „biztos” a dolog... A szem pedig úgy kimerül az erőlködésben, hogy a végén minden józanságra szükség van, hogy oda ne lőjek az elsárgult páfránybokornak.
Már végén járok a „jó” helyeknek, szelem is elfogy, vissza kell fordulni. Visszafelé már sietek, hiszen teljesen hátba kapom a szelet. Kiindulási helyemről most jobbra tartok. A lóheretábla felé. Hátha kijött már a bak. Végtelen óvatossággal bújok ki az erdőből. Az ágakat lassan tolom szét magam előtt, és – megdobban a szívem. Nagy, vörös folt sárgállik a lóhere közt. Visszahúzódom. Elő a gukkert! Kíméletlen dolog ez a messzelátó. Egy akkora nyulat hoz elém, mint egy sárga vizsla, hogy nagyobbat ne is mondjak. Ekkora nyulak csak erdőben teremnek. De most látom csak, hogy nem is egyedül van. Amint jobban kihajolok, felül a nyulam, és nyugtalankodik. Nincs az a mezeinyúl, amely ezt a végtelen lassú mozdulatot észrevette volna. Itt azonban a veszély nagyon közel van, és nem árt az óvatosság. A kisrókáknak sok kell, és az anyaróka tűzön-vízen keresztül megszerzi a mindennapi nyúlgerincet vagy fácánmellet.
A nyulaktól talán kétszáz lépésre még egy vörösség mozog. Hosszú mozgása simább, nem baktató, tehát az már igazán őz. A gukker egy hatalmas rókát mutat. Olyan bozontos farokkal, mintha december lenne. Ide-oda szaglász, és ha megfordul, előttem talán háromszáz lépésre megy el.
Mit kellene tenni?
Elvágni az útját – ötlik fel a gondolat. A róka megfordul, és most már biztos, hogy előttem keresztbe megy el. Visszahúzódom, és nagy kerülővel elibe. Egy kis domb van köztünk. Ha irányt nem változtat: nekem jön.
Egy vadrózsabokor mellett húzódom le, és kinyitom a zárócsapot. De csak nem jön. Már fel akarok állni, amikor balról éktelen kutyaugatást hallok. Felugorva látom, hogy rókám rohan nyugat felé, és utána két kuvasz. Egy nagy fehér-tarka és egy kisebb feketés.
A méregtől toporzékolni tudnék. Ez az a két dög, melyeket már fél éve jelentenek, hogy nem lehet elpusztítani. Csak a mezőkön vadásznak, hol elbújni nem lehet, és az embert kilométerre elkerülik.
A róka már nagy előnyt szerzett, és kutyáim csökkentik az iramot. Az egyik szaglászva félkört fut. Úgy látszik, visszatérnek az eredeti célhoz – kisnyulat keresni.
Nem törődöm most már a bakkal, hanem hirtelen előveszem tarisznyámból a rókacsalogató pipámat, és sírok vele, mint a nyúl. A nagyobbik kutyát mintha megvillanyozták volna. Megfordul, és rohan felém. A kisebbik lassan utána. Elég messze vannak, nyugodtan készülök a fogadtatásra. Átmegyek a bokor másik oldalára, és várom a nagyobbik kuvaszt, mely már csak nyolcvan lépésre van, és lohol felém, mintha zsinóron húznák. „Ráültetem” a légyre, és amikor már nincs húsz lépésre sem, elhúzom a ravaszt. A kutyába mintha gránát vágott volna. Nehéz 9,5-es Schönauerom kicsit oldalt fogta, és az expanzív golyó valósággal kizsigerelte. Jobbra fekszik a kutya, balra a belső része.
Kollégája még csak most ért fel a domb hajlására, és a lövésre olyan üvöltésbe csap, mintha nyúznák. Elkapkodott lövésem lemarad, a másodikkal meg elibe lövök. Kutyám üvöltve rohan, és azt hiszem, a mai emlékek hatása alatt más területre vált vadászjegyet...
Most jut csak eszembe, hogy én tulajdonképpen bakra jöttem volna. Nem mondom, hogy nem szívesebben kanyarítottam volna nyakamba a szellembak édes terhét, de így is szinte vidáman vettem vállra puskám. Kielégített vagyok.
Eszembe jut, hogy aggódó nyúlanyók mától kezdve nyugodtan kuporoghatnak vackaikon, és az öklömnyi kis nyúlfiak békén lapulhatnak a répalevél alatt. A gidák is kijárhatnak legelni alkonyattájt a friss lucernákra. Mert ki tudja, hátha valamikor belőlük is elérhetetlen öreg bakok válnak, akik a maguk titkos utait mindig láthatatlanul járják.
Kellenek az ilyen bakok.
Kell, hogy az erdők egy-egy vadja felett az elérhetetlenség köde szálljon, mert ha mindent elérnénk, miért járnánk az erdőket? Miről szőnénk álmainkat, és mit mesélnénk el fiainknak? Amelyiknek agancsa a falon függ: azt megmutathatjuk. De amelyik odakünn maradt, az lesz majd a téma az öregség hamuba hulló estéin.
Amikor már csak az emlékek tarlóját járjuk, és elmondjuk:
– Hej, fiam, ha én azt a bakot akkor meglőhettem volna!...
(1934)