Részlet Studinka László Örök vadászmezők című kötetéből.
1941 karácsonyestéjén, valamivel éjfél előtt, egyenesen a karácsonyfa alól indultunk négyen az éjszakai gyorsvonattal a messze Erdélybe, az új vadászterületünkön való vadászatra. Nagyon rövidre szabott időnk volt, csak három vadásznap, de el kellett mennünk, látnunk kellett a remélt, eljövendő remek vadászélményeink színhelyét!
Disznóra akartunk vadászni, kárpáti módra való disznóvadászatot megérni, az ottani vadászokkal és jövendőbeli vadászcimboráinkkal, a román hegyi vadászokkal ismeretséget kötni. Akkoriban még nem éltük a gépkocsik korát: egyikünknek sem volt kocsija – legalábbis nem olyan, amellyel télidőben nyolcszáz kilométeres behavazott utat a hegyvidék szívébe meg lehetett volna kísérelni. A gyorsvonat meleg hálókocsijában való utazás – mert akkoriban még a fűtött gépkocsik teljesen elképzelhetetlenek voltak – volt az egyetlen praktikus közlekedési mód. Útvonalunk Nagyváradon, Kolozsváron, Szamosújváron és Désen át vezetett, és karácsony első ünnepének reggelén, összes motyóinkkal, Betlen állomáson át kellett szállnunk a helybeli madzagvasútra, amely Besztercébe vitt bennünket. Ragyogó napsütésben, de metsző hidegben érkeztünk a kedves kis megyei székhelyre, öreg házaival és hegyes tornyú, masszív templomával.
Már Budapesten is bokáig ért a hó, itt azonban már lábszárközépig. Vajon milyen mély lesz odafent a hegyekben?...
Beszterce „bennszülött” vadászai között természetesen több szenvedélyes, kiváló vadász is akadt, akik egy részével már előzőleg is érintkezésbe léptünk, és akiket most vadászatunkra meghívtunk. Ezen a karácsonyi ünnepen meglátogattuk közülük a leghíresebbeket, a Braedt testvéreket, akiknek virágzó vendéglőjük és hússzékük volt, és akik hat jagdterrierből álló kopófalkát tartottak. Ez a kutyafajta akkoriban még csaknem ismeretlen volt nálunk. Lakásaikban elsősorban óriási szarvasagancsokat, medve- és farkasbőröket, hatalmas disznóagyarakat csodálhattunk meg. Ezzel szemben Shankebank barátunknak – aki órásmester volt – olyan remek őzagancsgyűjteménye volt, amilyet ritkán láttam életemben. Ezeket a kapitális bakokat nagyrészt a város körüli középhegységek tölgyerdeiben ejtette, és trófeái még lélegzetünket is elállították. Vajon milyen csodálatos trófeákat és vadászörömöket tartogatnak számunkra ezek a „világ végén” levő óriási erdőségek?
Hatalmas ünnepi ebéd után négy új besztercei vadász barátunkkal – mert természetesen azonnal megértettük egymást, ahogy igazi vadászokhoz illik – és csaholó és harapó kutyafalkájukkal három gépkocsin útra keltünk az ötven kilométernyi távolságra fekvő Óradnára. Utunk enyhe középhegységen át, behavazott utakon vezetett, többször kellett kocsijainkat kilapátolni. Óradna a Radnai-havasok lábánál fekszik, és itt kezdődött a területünk. Vége szakadt a „csinált útnak” is. Itt átszálltunk bérkocsijainkról a ránk várakozó – hosszú sörényű és farkú, kis hegyi „hucul” lovak által vont – szánkókra.
Öreg este volt már, a telihold nappali fénnyel világította be az éjszakát, amelyben a behavazott „országúton”, amely a zúgó, ott még hegyi patakként folyó Szamos mellett vezetett, első ízben behatoltunk a Magas-Kárpátok fenyőerdőségeibe. Ez nemcsak szinte valószínűtlen meseország volt – hanem a miénk volt, itt, ebben a gyönyörű hegyi vadonságban szívünk öröme szerint vadászhatunk majd! Ma is, csaknem negyven esztendő elmúltával, még mindig pontosan érzem azt a felemelő, örömteli boldog érzést, amely akkor teljesen eluralkodott bennem.
Két lovacskánk csengettyűszó mellett ügetett a szánkó előtt a még alig emelkedő hegyi úton felfelé. Kocsisunk valóságos, tőrőlmetszett öreg hegyi román volt, „bágye Timofte”, vagyis Timofte bácsi, bocskorban, asszonyaik szőtte gyapjúfonálból készített vastag ruhában – amelyet ősi román parasztszokás szerint úgy viselte, hogy az ing a díszes varrással és pitykékkel a tüsző, vagyis bőröv felett a nadrágból kilógott –, vastag birkabőr bundában és óriási fekete bőrkucsmában.
A román nyelv sokban hasonlít a latinhoz, és legtöbbnyire van az embernek valami sejtése arról, hogy miről is van szó – ha betűt lát az ember. De ha csak halljuk – főleg a hegyi parasztok tájszólását –, úgy alig értünk egy szót is belőle.
Így tehát megkíséreltük, hogy számunkra szokatlan öltözékű kocsisunkkal magyar vagy német nyelven próbáljunk szót érteni, ami a császári és királyi hadseregben való katonai szolgálatára tekintettel nem látszott merőben kizártnak. De a „bágye” nyelvtudománya csak néhány vezényszóra korlátozódott, mint például „Habták!”, „Linkcum!”, „Volle dekkunk!”, „Feuer!” Ennyit tudott csak németül. Magyarul ennél még sokkal kevesebbet, kivéve néhány káromkodást, amely az egész Kárpát-medencében mindenütt dívik...
Reménytelennek látszott, így feladtuk a vele való társalgást. Néhány percnyi hallgatás után azonban hirtelen hátrafordult, és legnagyobb csodálkozásunkra a legvalódibb amerikai angolsággal ezt kérdezte: „Say, guys, do you speak English?”
Ez több volt, mint furcsa, a mélyen behavazott kárpáti erdőségek ölén, a „világ végén”! Ezután már élénk beszélgetést folytattunk, amelynek folyamán elmondta, hogy az első háború előtt kivándorolt az Egyesült Államokba, és tizenöt évig élt Chicagóban – hogy mivel foglalkozott, arról nem ejtett szót; úgy véltük, hogy talán „gengszter” volt –, azután visszatért kárpáti falujába, oda, ahol a farkasok és a nyulak jó éjszakát kívánnak egymásnak, és úgy, mint azelőtt, folytatta hegyiparaszt-életét.
A Szamos völgyén felfelé vezető háromórás út végeztével azután késő éjszaka megérkeztünk területünk központjába, a Mária-völgyi fűrésztelepre és hegyi falucskába. Ez később is mindig vadászkirándulásaink kiindulópontja volt, innen cihelődtünk lovas kocsival a közelebbi, málhás lovakkal pedig a távolabbi területrészekre. Itt volt az erdészeti hivatal is, három vendégszobával, amelyekbe most bekvártélyoztunk, és amelyekben óriási cserépkályhák kellemes meleget sugároztak, hogy megmelegítsék a hosszú szánút alatt átfázott csontjainkat. Itt találkoztunk az ottani helyi vendégeinkkel is, az erdészet vezetőjével, valamint az óradnai közigazgatási vezetővel.
Így aztán teljes volt a vadásztársaságunk, amely ugyan egészen különböző, de ugyanazt a vadásznyelvet beszélő vadászokból állt. A késő éjszaka ellenére sonka került az asztalra, füstölt szalonna és mindenféle kolbász tüzes küküllői borok társaságában, amelyeket nagy demizsonokban hoztak besztercei barátaink, de persze a messzebbről hozott balatoni borok sem hiányoztak. Ahogy vadászemberekhez illik, jó italos társaság voltunk, és mindnyájan a harmadik pohár után még jobban megértettük egymást. Valódi vidám éjszaka lett, amely majd hajnalig tartott. A vadászbarátságot sziklaszilárdan megkötöttük.