Tavaszesti szürkületben a csend országában járok. Kékes homályban vész el a cserkészút, melynek két oldalán sűrű, fiatal vágás emelkedik, és déli része lankásan ereszkedik a völgybe le.
Amint a gyepes út széléről le-letérek, a buja avarfű zizegő tengerében erdei vilik láthatatlan kezei ragadnak meg és rántanak magukhoz. Földön kúszó szederinda tüskés ágai ejtenek rabul, s úgy kell kifejtenem magam az ölelő karok közül; tartóztat minden ág és bokor, mintha meg akarnának akadályozni valami elkövetendő tettemben.
A cserkészút egyszerre hirtelen eséssel a hideg leheletű völgynek szalad, s itt már süppeteg, nedves alomlevélben ereszkedem le, a melyet az őszi hervadás után a pagonyból a szél sepert ki az útra.
Megállok. Itt vagyok a hegyoldalban, célomnál: a leshelyen.
Előttem északon a fiatal vágás ritkás fái sötétlenek a kékesszürke háttér világosabb alapján. Keleten az Iharos gerince nyúlik el egyes vén fáival. Mögöttem délen az elfogyott vágás bokros erdőrésze a völgybe ereszkedik, hogy fölötte messze ellátok a sötétkék határhegyek felé. Fölöttem, nyugaton, a cserkészút nyílásán végiglátom a hegytetőt.
Körülöttem csend mindenütt, s e csendes tájképre felhőtől megtisztult, villódzó mély kék ég borul.
A nyugvóra térő nap utolsó aranypiros csókját most küldi szerteszét. A hegygerinc csupasz fái olyanok, mintha a pokolnak vörösen izzó vasseprői merednének a magas égre fel; az Iharos fáinak fejébe pedig, amelyen még rajta lóg a tavalyi elszáradt levél, aranybronz koronákat rak egy odatévedt izzó napsugár. A néma csend olvadni kezd. – Kakat, kakat! – hangzik alattam a völgyben mindenütt. A fácánkakas párja mellett éjjeli nyugvóhelyet keres. Szerelmes nyögdécseléssel búg a kék galamb. A nászéjszakák titkos szállásaira családi örömök reménye vonzza az erdők vadjait.
Még egy pillanat és aranyszélű lilafelhő mögé húzódott vissza az utolsó napsugárnyaláb is. Erre nyugaton lángba borult az ég, s a pagonyon rémes tűzvész színe szűrődik át. Bíbor köpenyt ölt hátára a sötétkék, erdős hegygerinc.
A napnak „dísze” van. Holnapra ismét szelet kapunk, pedig hát ebből már ma volt elég.
A tájkép színe ismét változik. Az izzó pirosság helyét az égen kékeszöld szín váltja fel, melyre éles határvonalakban rajzolódnak le a tájkép fekete árnyékai.
Bizony már este van.
Nedves föld szaga száll a kóbor esti szellő szárnyán szerteszét, s az erdő dohos alomjának fojtó kriptaszagát elfojtják a tavaszi illatok. Valamerre ibolya nyílik a közelben, tele tüdővel szívom be édes illatát, mely szinte megrészegít. Mámoromban táncot lejtő Nymphákat látok alattam a hűs völgyben, amint lassan kígyózva, terjengve úszik utánuk lenge ködfátyoluk.
Szaggatott „kaholás” rezzent a valóra. Valamerre a gerincen túl az Iharosban kujtorgó „vörös bundás” vakog, és a Babati-erdő felől gyenge visszhang felel. Ez már nem a szeretkezési vágy hívó hangja; nem is nászéneket tutul az „ibolyaillatú” trubadúr, hiszen már talán szoptat is a kölykes szuka – azt se gondolnám, hogy az ezüst felhőrongyokba akadt „első negyedet” ugatná, a mely ki-kikandikál a felhők mögül, mintha a mennyország pékinasának rongyos batyujából egy óriási ezüst kifli lógna ki. Róka koma időváltozást érez, azért ugat.
Szemem lassanként kezd hozzászokni a mindinkább világosodó félhomályhoz, s az erdőszélben heverő kidőlt szilfát – melyet fehérre hántottak a nyulak, őzek – sem nézem már ijesztgető csontváznak.
A felhőtlen égen fényesen ragyog a holdvilág sarlója, és szaporán pislog a fényes Esthajnalcsillag.
Csupa szem és fül vagyok.
De hát nem is azért várok én itt olyan türelmesen, hogy minden fekete bokorban vaddisznót lássak, és lehántott ágak ijesztgessenek kísértet gyanánt; de meg azért se, hogy rókavakogás hangversenyében gyönyörködjem.
Nem akarok én most mást látni, mint egy bagolyröpülésű, buksi fejű madarat. Nem akarok mást hallani, mint egy jól ismert, de nem éppen koncertképes „korrogást”.
Epedve várom az esti húzáson korrogó, pisszegő szalonkát.
Te vadászok ideálja! Te összevissza pettyegetett, sárga-barna tollazatú – bagolyformájú – buksi fejű – gilisztacsőrű otromba kis madár! Nem egy szenvedélyes vadász akad, aki nagyobb élvezetet talál az esti (különösen a szerencsés) szalonkalesben, mint egy szarvasbika lelövésében (mert ebben talán része sincs!).
Március–áprilisi langyos tavaszi esték gyönyörűsége, szerelmi légyottra „húzó” szalonka, te! gyilkos vággyal vár minden vadász.
Szegény buksi fejű! Te, ki szerelmes gerjedelemmel tele, csak titkon, loppal, mikor már az erdő minden vadja pihenni tért, suhansz nesztelen szárnyakon az édes pásztorórára, az óvatos vadásznak mégis elárulod magad, amikor vigyázatlanul „korrogva” vagy „pisszegve” jelzed párodnak jöttödet. Éhes szemmel figyel a lesben álló, merre húzasz erdőszélben, tisztáson át, és mielőtt elérted volna célodat, felvillan a sötétben egy tűzsugár, a mennydörgő acélcső halálos magot ültet szerelmes kis szívedbe, és kialszik benne a kielégítetlen vágy – kialszik az ártatlan élet, mely a gyilkos vadásznak nem ártott soha. Sőt csak hasznunkra van a kis féregpusztító. Hosszú csőrét a földbe szúrja s forog, „dorombol”, míg a férgek álcáit, a földigilisztát és kukacokat, e kiváló finom csemegéit a fúrt lyukon kicsipegeti.
Mégiscsak szívtelen a vadász, hogy minden közvetlen személyes okok nélkül, orvul gyilkol akkor, amikor gondatlanul és vigyázatlanul az édes pásztorórára sietsz. Ilyen kegyetlen csak az ember lehet. Az ember, aki a természetet is csak önzésből élvezi, aki hasznos vadjait önzésből nem kíméli, és a kártékonyakat önzésből óvja. S még irigykedve gratulálnak a társak annak a szerencsésnek, akinek sikerült csellel, kitartással, ügyességgel vagy véletlenül minél több erdei szalonkát aggatékra fűzni. Pedig szegény hosszú csőrű, míg vándorutadon arra a rövidke időre nálunk megpihensz, eléggé meggyötör eső, fagy, szél, zord idő.
De ha ilyen gondolatok motoszkálnak a fejemben, ugyan minek is állok itt az erdőszélben mozdulatlanul, meredt szemmel, mint egy kőszent, hogy már a lábam is belegémberedik, és majd kinézem a szemem?!
Hohó! Úgy veszem észre, hogy nagy őszinteségemben magamat is alaposan leszidtam. A lágyszívű természetimádó kezd bennem veszekedni a szenvedélyes vadásszal.
– Minek neked az a sovány kis madár? Bántott téged? Nem sajnálod orvul, lesben legyilkolni azt a ragyogó fekete, „gazellaszemű” kis védtelent? Nem fáj szíved özveggyé tenni párját, gyászba borítani egy családot? Nem szégyenlesz elpusztítani vak szenvedélyből egy hasznos madarat?
Rám pislog szelíden a fényes Esthajnalcsillag, mintha ő is könyörögne az ártatlan életért. Körülötte lassan kigyulladó társai – a titokzatos nagy ég ezer csillagszeme – is kíváncsian figyelnek reám, hogy mivel védi magát a vádak ellen a vadász.
Bizony a vadász hallgat, és örül a sötétségnek és magánynak, melyben nem látja senki, hogy megadja magát.
*
Mellettem pihenő Lord kutyám hirtelen felkapja fejét, és feszülten figyel az égre fel.
Elnyújtott, tompa korrogás hangja üti meg fülem, majd – „pszvszt-pszvszt” – élesen szól egy felettem húzó szárnyas, fekete árnyék.
S éppen akkor, a mikor belátom, hogy a természetimádónak igaza van, és vesztes bennem a vadász – hirtelen megfordulok, s utánalövök a suhanó árnyéknak.
Szegény „buksi fejű” bukfencet vet a levegőben, s holtan hull a sötét bokrok közé.
Hiába, én is csak ember vagyok.
(Megjelent az író „Hegyen-völgyön” című kötetében)