A Börzsöny legendája, aki zsebkéssel gyűrte le a sebesült vadkant.
Amikor a hajnali köd még sűrűn üli meg a bükkösök alját, a régi erdész- és vadászgenerációk tagjai a Börzsönyben még ma is hallani vélik egy nehéz, magabiztos léptekkel haladó ember neszeit. Reitinger Ferenc fővadász volt ő, a megalkuvást nem ismerő, fegyelmezett vadőr, akinek egy története egykor egész Európát bejárta.
Élet-halál harc a sűrűben
A történet, amelyet gyerekként az „igaz mesék” között én is annyiszor hallottam, és amelyet reményeim szerint a börzsönyi vadászházakban ma is emlegetnek, egy fagyos téli napon tette végleg legendává nagyapám nevét. Egy hajtás alkalmával hatalmas, sebzett és emiatt végletekig feldühödött vadkan rontott rá a vadászokra – a visszaemlékezések szerint magára a neves szakíróra, dr. Szilágyi Virgilre vagy a hajtókra, Lajos Gyulára nagyapám vadásztársára és barátjára.
A sűrű aljnövényzetben fegyverrel már lehetetlen volt lőni anélkül, hogy egymást veszélyeztetnék. A helyzet pillanatok alatt életveszélyessé vált. Reitinger Ferenc, a terület hivatásos vadásza azonban nem habozott. Puszta kézzel és a nála lévő egyszerű zsebkéssel (rugóskéssel) vetette rá magát a mázsás vadra. A közvetlen közelről vívott, drámai élet-halál harcban végül sikerült leterítenie a vadkant, megmentve ezzel társait a súlyos, akár halálos sérülésektől.
A hihetetlen bátorságnak dr. Szilágyi Virgil adott hangot, aki papírra vetette az esetet. A történetet elküldte a Királyréten gyakran vendégeskedő német iparosnak, Gerstnernek is, így a magyar vadőr hőstette a német szaklapokba is bekerült, valóságos európai szenzációvá válva.
A Börzsöny első természetvédője
Nagyapám látnok volt, aki évtizedekkel megelőzte a korát. Amikor még kisfiúként kértem az igaz meséket, olyan fákra mutatott rá, amelyeket még az 1960-as években ültettek az ő felügyelete alatt. Már akkor látta, hogy a túlzott fakitermelés miatt baj lesz, és ezekkel a célzott fásításokkal sikerült megállítaniuk a talajeróziót a hegyoldalakban.
Ugyancsak tőle tanultam meg, mit jelent a vadvédelem a gyakorlatban. Kint a vízesés felé volt egy fenséges rétisas fészek. Nagyapám ott szándékosan, érintetlenül hagyta a sűrű bozótost. Nem engedte kiirtani a cserjést, hogy a kirándulók még véletlenül se tudjanak a fészek közelébe menni, nyugalmat biztosítva ezzel a ritka madárnak. Nemcsak vadászott, de védte és óvta az erdő minden lakóját.
A sár, a hó és a vadcsapások pora
Számára a vadászat nem csupán foglalkozás, hanem elhivatottság, szent alázat és a természet iránti feltétlen hűség volt – pontosan úgy, ahogyan azt a Nimród Vadászújság aranykorszakának lapjain dr. Szilágyi Virgil is oly sokszor megörökítette. Valamint a Pirosbetűs vadásznapok című könyvében. Nem a rangért, hanem a munkájáért kapta az elismerést. Amikor az egyszerű vadőri fokozatból fővadásszá lépett elő, a felelőssége megháromszorozódott, de a jelleme változatlan maradt. Ugyanúgy kint volt a területen a legnagyobb téli fagyokban is, felügyelve a vadetetők feltöltését, mint fiatalabb éveiben.
„A jó fővadász nem a vadászház kényelméből irányít. Az ő bélyegét a sár, a hó és a vadcsapások pora nyomja rá a csizmára.” – vallotta.
A Nimród Vadászújság hasábjain megjelenő szakmai vitákban és beszámolókban az ő neve egyet jelentett a gyakorlatias, tapasztalati alapú vadgazdálkodással. Nem elméleteket gyártott, hanem fegyelmezett vadászatokat vezetett, ahol a vendég nemcsak trófeát, hanem életre szóló erdei intelmeket is kapott útravalóul. Ferenc tudta, hogy a vad nem céltábla, hanem az erdő koronája, amellyel szemben a vadásznak mindig a legnagyobb tisztelettel kell viseltetnie.
Élő örökség a családban
Bár földi pályafutása már régen véget ért, emléke kitörölhetetlen a magyar vadászat történelméből. Nem épített kőpalotákat, de keze nyomát ma is őrzik a börzsönyi fák, a hegyoldalt megtartó gyökerek, az általa kímélt és felnevelt kapitális bikák genetikai öröksége, és az a szellemiség, amelyet a korabeli generációknak adott át.
De a legfontosabb örökséget otthon, a családban hagyta hátra. Reitinger Ferenc tárgyai nálunk ma is mesélnek. Féltett kincsként őrizzük a patinás vadászöltönyét és azt a vadászkürtöt is, amely egykor oly sokszor visszhangzott a börzsönyi bércek között. És ami számomra a legmeghatóbb: a fegyvere a mai napig apáról fiúra száll a családban, őrizve a generációkon átívelő tiszteletet és az erdőjáró ősök emlékét.
Amikor a tölgyesekben felzúg a szél, vagy megszólal a kürt a vadászat végén, a tiszteletadás nemcsak a terítéken fekvő vadnak szól, hanem a Börzsöny egykori igaz őrének: Reitinger Ferenc fővadásznak is. Az ő emléke addig él, amíg a kürtje megvan, és amíg a történeteit, ezeket az örök érvényű „igaz meséket” büszkén meséljük mi, az utódai.
Ha önnek is van egy jó története, írása, amelyet megosztana másokkal is, akkor ne habozzon, küldje el szerkesztőségünk részére a hirek@nimrod.hu címre.
