A minap egy szívemnek igen kedves fénykép került a kezembe. Fiam feszít rajta délcegen…
… fél térdre ereszkedve, nyakában öreg messzelátómmal, előtte terítéken egy kívánatos agancsú őzbak, mögötte pedig zöldellő kukorica. Szépen komponált, mondhatni, már-már megszokott terítékfotó. Idegen szemnek valószínűleg semmi különöset nem jelent, leszámítva talán azt, hogy egy irigylésre méltó agancsú bak fekszik a nyári ravatalon. Azoknak viszont, akik a fotózás előtti történéseket átélték, beszél ez a fénykép, csendesen mesél, bizalmasan suttog, az emlékezés himbálódzó függőágyát ringatva lágyan elbódít. Mikor előkerült a fiók mélyéről, szinte egyszerre kérdeztük felcsillanó szemmel, egymásra nézve: Emlékszel…? Hát persze, hogyan is felejthetnénk? És bár ez a kedves kis papírkép sérülékeny, elszakadhat, eltűnhet, megsemmisülhet, de az élmény, amelyet felidéz – ami összeforrt velünk –, örökre megmarad.
Hiszen ha becsukom a szemem, és arra a vadászatra gondolok, az emlékezés szele azonnal megmozdítja élményeim függőágyát, és csak ringatja, ringatja…
Nyár volt, meleg. Vágyakozással teli, aszfaltperzselő forró nyár.
– Holnap délután kimegyek, megnézem, ugranak-e már a bakok… – motyogok a fürdőszobában magam elé, nem minden hátsó szándék nélkül, úgy, hogy a fiam is jól hallja. Ő is beszáll a „játékba”, mert nem szól, pedig tudom, hogy tisztán „vette az adást”. Próbálom meglesni, lesütött szemekkel kandikálok felé, nehogy észrevegye, hogy kémlelem, de leleplezett, mert fülig érő szájjal vigyorog rám, és közben bőszen ugráltatja szemöldökét, jelezve, hogy neki is tetszik az ötlet.
Másnap délután már a vadászház udvarán izzadunk a szinte elviselhetetlen melegben. Zsolttal, a hivatásos vadászunkkal latolgatjuk az esélyeket, próbáljuk számba venni a lőhető bakokat.
– Most, hogy az üzekedés beindult, mindenfelé látni már bakokat. Bezzeg egy héttel ezelőtt mintha kiseperték volna a területet, semmi sem mozdult… – mondja, és kérdőn néz rám, mert kezemben meglátja a cigarettásdobozt.
Megkínálom, szertartásosan rágyújtunk, és bár egyikünk sem kívánta, de azért – már csak megszokásból is – fújjuk a forró füstöt a perzselő augusztusi délutánba.
– Nekem nem láttál valamit…? – érdeklődöm ravaszul.
– Mehetsz bármerre, mondtam, hogy szépen mozognak – próbál kitérni.
– Zsolti…?! – rakom helyére beszélgetésünket.
– Jól van, na! – adja meg magát. – Van a Szilvásdombnál egy régóta figyelt hóka fejű, nyársas bak. Igaz, hogy az egyik vendégnek néztem ki, de hát aki itt van, itt van, aki meg nem, az törjön a lekvárosból. Nem igaz? Na, mehetünk! – jelentette ki most már ellentmondást nem tűrve, és elindul a terepjáróért.
– Hóka fejű, nyársas bak…! Hóka fejű nyársas bak…? – legyintek lemondóan, hiszen a szerencse sosem hordozott a kötényében. De az elhintett, mézesmadzagként orrom előtt elhúzott kecsegtetéstől nem szabadulok, folyamatosan zaklat, nem hagy nyugodni.
Úgyhogy irány a Szilvásdomb.
Területünk ezen része még véletlenül sem nevezhető dombosnak. Sőt az egész területünkön nincs természetes domb. A Szilvásdomb is inkább csak kicsinyke púp, mint földrajzi kitüremkedés. Az, hogy miért éppen ezt az elnevezést kapta, röstellem, de nem tudom. Amerre haladunk, mindenhol kukorica kukorica hátán. Néhol egy-két olajfűzliget, majd pár hektár egybefüggő akácerdő, mögötte fenyő és nyír.
Komótosan ballagunk egymás mögött az erdő és a kukoricatenger közti úton. Elöl a hivatásos, mögötte jómagam, majd legvégül a vadászpalánta. Csendesen haladunk, majd Zsolt hirtelen megtorpan, úgy, hogy szinte fellököm. Mozdulni nem mer, mert előttünk – úgy száz méterre – egy róka tette ki magát az útra, és erőteljes vakarózásba kezd. Őzbak ide, őzbak oda, már emelem is a fegyvert, de mielőtt megcélozhattam volna, már be is vetődik a kukoricásba. Megyünk tovább, nyeljük a port, izzadunk, és gondolataim ismét a hóka fejű körül tekeregnek. – De jó is volna… – ábrándoznék, de nem jut rá idő, mert Zsolt ismét megáll, mondván, itt megpróbálhatjuk. Gondosan leállítja elém a kétlábú lőbotot, és kérdőn néz rám, hogy melyikünk is kezdje el a sípolást.
– Fújjad! – adom ki a „parancsot” mosolyogva, miközben a fegyvert gondosan a lőbot villájába igazítom.
Hát Zsolton nem múlt, az már igaz. Olyan szépen fújta a „suta vágyakozása” című mesterművet, hogy majd a könnyem eredt el tőle, de művészete csak engem hatott meg, mert frigyre ajánlkozó bak nem jelentkezett.
Csend és nyugalom, még a szél is alig mozdul. Várunk még pár percet, majd újra próbálkozik, de az eredmény ugyanaz.
Megyünk tovább. A vállunkon himbálódzó hátizsák – bár nem sok minden van benne – egyre elviselhetetlenebb, úgyhogy gyorsan könnyítünk a tartalmán, és megisszuk a vizünk felét. Jólesett, bár olyan volt, mint a …, de ezt inkább nem írom le. Ez mégiscsak egy emlékekkel telitűzdelt vadásztörténet, melybe nem illenek az obszcén szavak.
A következő „koncert” helyéül egy olajfüzes ligetet nézünk ki, ami mögött elhagyott, gazos rész hullámzik. Beóvatoskodunk, a felvert szúnyoghölgyek legnagyobb örömére. Lőbot leállít, de most én szólózom. Mit tagadjam, gyönyörű volt, de az eredménye megint csak a nagy semmi. Már-már az jutott eszembe, mikor kezdő virtuózként a vadászház udvarán gyakoroltam eme szép mesterséget, és az éppen nálunk vendégeskedő vadász, meghallván művészetemet, csak legyintett egyet, mondván, ki ne menjek ezzel a tudással a területre, mert nemcsak az őzeket, de még az apróvadat is elüldözöm mindörökre. Azóta jó pár bakot behívtam már, úgyhogy magamban derülök egyet hajdani ügyetlenségemen, melyből az elmúlt évek kedves emléket faragtak. Próbálkozom még párszor, de azok sem vezetnek eredményre.
– Hol jársz, Hókafejű, merre csavarogsz?
Következő állomásunk egy lucernaföld, mely két kukoricatábla közé lett beékelve. Jólesik kicsit megpihenni. Gyermekem egyre jobban tikkad, és kár lenne tagadni, mi is ölni tudnánk valami hideg frissítőért. Óvatosan elhelyezkedünk: szemben velünk lucerna, azon túl a másik kukorica. Szelünk jó, úgyhogy hajrá. Taktikát váltva, Zsolt most gidahanggal próbálkozik. (Majdnem sírok, annyira szépen fújja.)
Az eredmény: semmi.
Szemével int, én jövök.
Sípom panaszos hangja körbelengi a lucernát. Oldalt nézek, már éppen rászólnék a gyerekre, hogy miért az ellenkező irányba figyel, mikor megzördül a kukorica közvetlen mögöttünk, majd… csend. Mozdulatlanná dermedünk, amit azonnal ki is használt egy-két szúnyog. Védekezni nem merünk (a szúnyogriasztó hatása már régen a múlté), úgyhogy nyugodtan ínyenckedhetnek. Fiam int a szemével, de én nem látok semmit, mivelhogy – Zsolttal egyetemben – háttal állunk az alkalmi „színpadnak”.
– Itt vannak mögöttünk – sziszegem a hivatásosnak.
– Forduljunk meg – javasolja, és remegő lábakkal, csigalassúsággal próbálunk megfordulni, de a mozdulatba „belehasít” a kukorica újabb zörgése.
Kifacsart helyzetbe meredünk, mozdulni tovább nem merünk.
Körbevesz bennünket az őzbakot sejtető, vágyakozással teli csend. Ugyan még nem látjuk, de tudjuk, érezzük: itt van, itt vannak. Pár perc mozdulatlanság után kénytelen vagyok tovább fordulni, mert kezd begörcsölni a derekam. Most már mindhárman a hangok irányába figyelünk. Zsolt fejével biccent: fújjam a sípot.
Ismét feljajdul a panaszos gidahang, és… alig tíz méterre kilép az előttem lévő sorra egy gyönyörű suta. Pontosan rám néz, majd nyakát hosszan nyújtogatva, fejét forgatva vizsgálódik. Ugyanakkor közvetlen mögötte meglátok két őzlábat, mely foltos, pont olyan, mintha fehér zokni lenne ráhúzva. Az igencsak szűkre szabott mozgásteremben bárhogy erőltetem, nyújtózkodom, nem látok belőle többet.
A suta megnyugszik, elkezd csipegetni, de nem mozdulnak.
– Kesely – sziszegem. – A mögötte állónak fehér a lába… – lehelem szinte hang nélkül, óvatosan Zsolt felé fordulva. Nem szól, csak kivörösödött fejjel, izgatottan bólogat. Fejemet lehajtva, szinte belebújva mellényembe, halkan újra megszólaltatom a sípot. A suta ismét felkapja a fejét, majd lép egyet, átvált a következő sorra, és helyére belép az általunk olyannyira keresett udvarló…
Már a céltávcsőn keresztül figyelem hóka fejét és csodálatos fejdíszét. Kicsit lejjebb húzom a szálkeresztet, és… a következő pillanatban már a menekülő, becsapott sutát kísérem szememmel, míg végleg bele nem vész a tengernyi kukoricába.
Vidáman lépdelünk a kocsi felé, a délután kellemes megpróbáltatásai lassan átváltoznak színes stációkká. Fiammal cinkosan egymásra nézünk, összenevetünk.
Ő boldogan rágja a zsenge kukoricát, én igazítok egyet a hátizsákon, és – bár ki sem kell mondanunk – mindketten tudjuk, ezeket a pillanatokat soha nem veheti el tőlünk senki és semmi, mert ez már összeforrt velünk, az erdővel, a mezővel, és emlék lett belőle, melyet szívünkbe zártunk.
(Megjelent a szerző Avarpaplan című kötetében.)