Idén ünnepeljük Széchenyi Zsigmond, neves vadászírónk, vadászati ikonunk születésének 125. évfordulóját. Emlékezete kapcsán vadászújságunk internetes felületein is rendszeresen idézünk tőle, illetve a róla szóló írásokból válogatunk.
Vadászati nagyjaink életéről jellemzően jelentős információhalmazok állnak rendelkezésünkre. Így van ez Széchenyi Zsigmond esetében is, ám most egy érdekes adalék került elő, amelyet Gyorgyevics Tamás Széchenyi-kutató közbenjárására küldött el szerkesztőségünknek dr. V. Oláh Anna olvasónk.
Örömmel és érdeklődéssel vettem kezembe Gyorgyevics Tamás 2021-ben, másodízben megjelent kiváló monográfiáját a híres vadász és író, Széchenyi Zsigmond életéről. Levéltári adatok bizonyítják, hogy az akkori idők szellemében egy belügyminiszteri rendelettel lakásuk kiürítésére és átadására köteleztek tízezernél több egykori földbirtokost, és mostoha körülmények között, vidékre szállították őket. Ezzel két „osztályellenséget” kívántak egyszerre büntetni, az arisztokráciát és az akkor még saját földjét művelő középparasztságot. A vadászírót a 6.000/1948 kormányrendelet alapján az 1951. jún. 19-i (00509. sz.) határozattal tiltották ki Budapestről, és vasúton Polgárra, a 88. sz. tanyára szállították. Debrecenből ezt a határozatot küldték Oláh Istvánnak, az akkor már idős, beteg nagyapámnak: „egy szobából álló lakrészét igénybe veszem és annak bérlőjéül (gróf) Széchenyi Zsigmond volt földbirtokost jelölöm ki. Erről a fent megjelölt lakásban lakó (Oláh Istvánt) azzal értesítem, hogy az igénybe vett lakrészt a fent megjelölt személyek részére azonnal kiüríteni és átengedni köteles”. Jól jellemzi a kort, és ma különösen elgondolkodtató a határozat hangvétele és a zárójelek használata. Az nem érdekelte a hatóságokat, hogy az idős gazda 1951-ben már átadta a tanyát és a mellette fekvő földek művelését a 27 éves fiának, így László élt a tanya egyetlen lakószobájában feleségével és egyéves gyermekével.
Az 1951-es év eseményeit szüleink 1980. körül mondták el, egy máig őrzött hangfelvételen. Ennek lényegét szeretném közzétenni a Széchenyi Zsigmond életrajz kiegészítéseként. Bár a régi események kissé változhatnak, ha újra felidézi az emlékezet, de ezek a 70 éves történetek rávilágítanak arra, hogy milyen emberséges viszonyt alakítottak ki ezekben a nehéz időkben a kitelepítettek és befogadóik.
Édesapám elmondása szerint, 1951. júniusában, aratás idején a szomszédoktól értesült róla, hogy vendégük lesz – mégpedig egy gróf! Hitte is, nem is – de aztán egy traktor hozta az írót két nagy ládával, a Polgártól távoli, Hajdúnánás irányában fekvő Kis-Horti/Kengyelköz néven ismert 88. sz. tanyára. Az itt élő embereknek szántóföldjeik voltak, amelyeket maguk műveltek, a nagyobb munkák idején összefogva. A „kollektivizálás” előtt még rendelkeztek mezőgazdasági gépekkel, szekérrel, két lóval, szarvasmarhával, neveltek sertést és baromfit a termény hasznosítására. Körülbelül 10-15 hektár így elég volt egy család önellátására, viszont nagyon sok munkát jelentett hajnaltól napestig. Erről a korábban gazdálkodó Széchenyi Zsigmond véleménye az volt, hogy az itt élő emberek a munka rabjai. (Ennek ellentmondott az akkori ideológia által sugalmazott „népnyúzó” megnevezés a középparasztságról.)
Ebbe a tiszántúli tanyavilágba érkezett az író több sorstársához hasonlóan. A „gróf úr” szétnézett a „majorságban” (ahogy ő nevezte), és hamar felmérte, hogy nincs másik szoba, csak ahol a család lakik. Alkalmazkodó képességét és emberi kvalitását érzékelteti, hogy végighaladva a lakó és gazdasági épületen, egy magtárhelyiséget választott (amit tyúkólnak vélt). Mint a monográfiából tudjuk, az író a Denaturált Afrika kéziratának a könyvből végül kimaradt oldalain némileg irodalmasítva azt írja: „Kitelepítettek félreeső hortobágyi tanya szellős tyúkóljába. A tyúkokat azonban nem költöztették ki, együtt tanyáztunk mindaddig, míg be nem köszöntött az őszi idő.” Ezt a magtárt kimeszelték, kapott egy fából készült, egyszerű ágyat szalmazsákkal. Ide került a két ládája a legszükségesebb használati tárgyakkal: gyógyszerek, könyvek, fényképek korábbi útjairól, amelyeket szívesen mutatott meg az ott lakóknak. A teát reggel a közös konyhában készítették el számára, és a saját címeres csészéjében fogyasztotta el. Napközben kakaót is ivott, amit édesanyám készített – szerencsére házi tej volt bőven. Jobb napjain behúzódott a konyhába és érdekfeszítően tudott mesélni afrikai, indiai úti élményeiről. A rosszabb napokon viszont nagyon zaklatottnak látták őt, a körülményeit ismerve, ez teljesen érthető. Nemcsak az író, a többség is kilátástalannak érezte a Rákosi-korszakot. Bárkit, bármikor, ok nélkül földönfutóvá lehetett tenni. Azokat, akik már nem tudtak több terményt beszolgáltatni, börtönbe zárták. Kérdezték is a helybéliek az írót, hogy világlátott emberként, hogyan látja a helyzetet és a jövőt.
Állítólag Széchenyi Zsigmond úgy vélte: sokáig már nem maradhat így a helyzet, előbb-utóbb a vezetést leváltják, vagy felkelés törhet ki. Mindkettőre sor került, de utóbbira csak 1956-ban. Napközben sokat írt, ezekről azonban nem beszélt. Lehettek ezek visszaemlékezések vagy a kérelem a hatóságoknak, hogy mielőbb visszakerülhessen a munkája és korábbi lakhelye közelébe. Ennek egyik dokumentuma az orvosi igazolás, amit a nagyra becsült polgári körzeti orvosuk, Tanyi doktor állított ki számára.
Néha meglátogatta a szomszédságba kitelepített ismerőseit, akik sorstársai voltak. Útközben nagyon zavarta, amikor így köszöntötték:
– Adj’ Isten jó napot gróf úr, hova-hova?
Ezután ő mérgében gyorsan faképnél hagyta őket. Hazatérve mogorván annyit kérdezett:
– Mit érdekli őket, hogy én hol voltam? Errefelé mindenki kém?
Ezen jót derült a gazda, és elmondta, hogy errefelé ritkán látni idegent, ez a szokás, – csak udvariasak akartak lenni vele.
Az első igazán derűs történet az első naphoz kötődik. Este 10 óra lehetett, már mindenki az igazak álmát aludta a lakószobában, amikor az író halkan kopogtatott a gazda ablakán:
– Laci kérem, jöjjön, nagy baj van!
– Mi a baj gróf úr?
– Leszakadt az ágyam…
Ezt megszemlélte a gazda, egy erős kötéllel rögzítette az ágykeretet és a vendég így nyugovóra tért. Derék, magas ember lévén állítólag napjában többször beütötte a homlokát a bejárati ajtó keretébe. Az élethez való derűs hozzáállását mutatja, hogy ilyenkor bosszúsága ellenére is megőrizte humorát:
– Úgy látszik, sosem tanulom meg, hogy az Oláh majorba, csak négykézláb szabad bejönni!
Gazdálkodáshoz értő emberként figyelemmel kísérte a növénytermesztést is. Augusztusban éppen dinnyét evett és igen jónak találta. A magvakat egy kis tányéron hozta előre bemutatni a gazdának:
– Laci kérem, ezek kiváló magvak, feltétlenül ültesse el őket!
Csakhogy addigra a tányéron egyetlen mag sem volt, mert útközben valahogy lecsúszhattak. Ez kissé zavarba hozta az írót, viszont emlékezetes, derűs napot szerzett a házigazdának.
Hasonló kalandban volt része, amikor a szomszéd tanyára ment ivóvízért. Ott jobb ízű volt a víz, és tapasztalt utazóként vigyázott az egészségére. Egyszer aztán zaklatottan jött haza ezen szavakkal:
– A kútba esett a vödör, de megtérítem a kárt.
Majd nyomban kereste a pénztárcáját, hogy úri emberhez illően fizessen.
– Nem lesz arra szükség gróf úr, csak vigyünk vasmacskát! – így biztatta édesapám, és a háromágú horgonnyal a korábbi gyakorlat szerint kihalászta vödröt. Azt is mesélték, hogy a nagy melegben két sörös üveget hűtött az író a kútban, de azok is beestek a vízbe. Felajánlották neki, hogy „felesben” kihúzzák kedvenc nyári italát. Mire ő egy jobb megoldást ajánlott:
– Legyen maguké mindkettő, felőlem úgyis odavesztek volna!
Állítólag sikerült a művelet.
Amikor már összebarátkoztak, a gazdának is megjött a humorérzéke. Ahogy akkoriban a hatóság előírta (volna), a szomszéddal szereztek három kaszát és azokat az ajtó mellé állítva és így szóltak:
– No, kijön-e velünk kaszálni gróf úr? – Mire ő gondterhelten vakarta a fejét, mert ilyet még sosem csinált. Mondani sem kell, hogy elnevette magát a két gazda, és mentek a dolgukra. Őt pedig békén hagyták.
Szintén a kor ideológiai kísérletével, a „munkára neveléssel” kapcsolatos keserű történet a következő: Egy szép nyári napon a polgári tanácselnök munkaköri kötelességként végiglátogatta a tanyákat, hogy ellenőrizze, hogyan dolgoznak a kitelepítettek. Bár a törvény őket erre szó szerint nem kötelezte, a 88. sz. tanyára érve az udvaron így faggatta a gazdát a tanácselnök:
– Jó napot, hát a gróf hol van, miért nem látom dolgozni?
– Tudja, neki még van mit enni, ha majd nem lesz, ő is elmegy dolgozni. De még mi is járhatunk így – hangzott a bölcs válasz az ifjú gazdától. Akkor még nem tudhatta, de sajnos az élet őt igazolta. Egy év múlva sem a tanácselnök, sem ők már nem voltak ott… A kuláklistára írt embereket elűzték innen is, mehettek, amerre a két szemük látott. Ha befogadta őket a rokonuk, pár nap múlva onnan is menniük kellett. Egy kamrában húzta meg magát 1952-ben a család, mint anno a gróf – házatlanul a hazában. A tragikus következményeket sok-sok család szenvedte még több generáción át, de ezt agyonhallgatták. A magánéletéről ritkán esett szó, erről nem faggatták a szüleim. Azzal kapcsolatban, hogy egy Széchenyi miért maradt itt Magyarországon 1945-ben, miért nem menekült külföldre, nekik csak ennyit mondott:
– Ha jó volt itt a családunknak több száz évig a jó világban, akkor maradni kell a nehéz időkben is.
Ez szép példája annak az emberi tartásnak és méltóságnak, amelyre akkoriban nagy szükség volt a túléléshez. Különösen fájdalmas lehetett egy kitelepített férfi számára, hogy nem volt a közelben saját családja, az Angliában élő kisfiát akkor már több mint 10 éve nem látta. Buttykay Emmi színésznő viszont a kitelepítés idején is többször meglátogatta, és állítólag mindig hozott ajándékot az itt élő gyerekeknek. A nővérem, édesapámék akkor egyéves kislánya is tőle kapott 1951 nyarán egy új babát. Nagy volt a szülők öröme, ahogy a kislány ezen a napon megtette élete első lépését, és tisztán kiejtette ezt a szót: baba. Akkor ennek szemtanúja volt Széchenyi Zsigmond is. Később felhős tekintettel vallotta be édesanyámnak, hogy vidéken nehezebben élnek, és nem tartanak nevelőnőt az emberek, de jóval több családi boldogságban lehet részük, mint neki valaha is lehet. Azért a kitelepítés idején talán ő is képet alkothatott arról, melyek a gyermekgondozással járó teendők. Amikor a járni tanuló egyéves kislány a magtárig tipegve leült az író küszöbére, a nagy vadász ölbe vette, és így vitte haza:
– Lenke kérem, vendégem volt!
Szüleim 1951. szeptemberében köszöntek el az írótól, amikor Polgáron kiutaltak számára egy fűthető szobát. Saját szavai szerint ő „nem jószántából jött” erre a vidékre, de jó érzésű emberként alkalmazkodott a szűkös körülményekhez. Az ott lakók igyekeztek helytállni és befogadni őt a maguk lehetőségei szerint. Széchenyi Zsigmondra úgy emlékeztek, mint aki kitartott a nehéz időkben is hazája mellett, és aki velük sorsközösséget vállalt. Gyűjteményei, írásai, egész életútja több generációnak jelentett közös értéket a múltban és napjainkban is.
Megjelent a Nimród Vadászújság 2023. évi januári lapszámában.
