Mivel kezdhetnénk mással az újévet, mint Békés Sándor főmunkatársunk régebbi írásával, amelyben egy kiveszőben lévő vadászkapcsolatról ír.
Mindenkinek van/volt az életében a szülei mellett néhány olyan ember, akik nélkül nem lenne az és olyan, amivé és akivé lett. Mentorok, példaképek. Széchenyi Zsigmond életében ilyen volt az Öreg. „Apja valamikor nagyapám négyeskocsisa volt, nagyapja meg a dédapámé – írta róla Ahogy elkezdődött című könyvében. – Ő pedig, az Öreg, apám bizalmi inasa, hosszú negyvenöt éven keresztül. S minthogy ráadásul még szenvedélyes vadász is volt, szoros barátság fűzött bennünket egymáshoz. Ő fabrikálta első parittyámat, a falusi gyerek életében oly nagy fontosságú szerszámot, melyet legtöbben csúzli néven ismernek, noha mi gumipuskának hívtuk…”
Nemeskéri-Kiss Sándor francia komornyikjukról írta, hogy „ő volt a fő-fő tekintély, a szinte utánozhatatlan vadászideál, a Szent Hubertusz.” Avarffy Elek Bársonyt Istvánt, „tündöklő nemzeti írónkat” tekintette példaképének. „Észlelései, meglátása nélkül sohasem lett volna teljes a magyar vadászélet! Isteni pompás gazdagságában a természet szépségeinek okos felismeréséhez a legközelebb Ő vezetett minket.” Thurn-Rumbach István írja, hogy egykori harctéri bajtársa, Hans Philipowicz, Bukovina vadászati felügyelője ismertette meg vele a kárpáti vadont. „Elvitt abba a világba, ahol az ember közvetlen érintkezésbe jő a természet örök rejtélyeivel.”
A segítő, a mentor, a példakép jellemzően nem vagyonhoz, pozícióhoz, címekhez kötött „tisztség”. Ámde mégis, mindenképpen „rangos” ember, mely rangot a munkájával, tudásával, emberségével és erkölcsével vívott ki magának.
Mindez azért foglalkoztat, mindezt azért hozom szóba, mert egyre többeket érint korunk egyik legjellemzőbb és legfájdalmasabb változása, az elmagányosodás. Távolodnak egymástól az emberek, sőt a nemzedékek is.
A nemzedékek (generációk) alatt a körülbelül egy időben születettek csoportjait értjük, melyek tagjai némileg különbözőnek és többnyire különbnek is érzik magukat az előzőektől. Én még úgy nőttem fel és úgy éltem, hogy ha nem tudtunk valamit, megkérdeztük apánkat, nagyapánkat, mesterünket. És ez a legutóbbi időkig jól is működött. De aztán vettem egy számítógépet, és másnap már könyörögnöm kellett a gyerekeimnek, hogy segítsenek…
Az új generációk szervező ereje az 1970-es évektől a rohamosan fejlődő digitalizáció. Az új technikai lehetőségek új nemzedékeket, új tudatot, úgy gondolkodási módot hoznak létre. A szociológusok X., Y és Z generációkról, sőt a mostanság születettekre utalva már alfa generációról beszélnek, ezzel mintegy új „időszámítást” nyitva, egyértelművé téve, hogy a múlt rövidesen végleg véget ér.
Az „okostelefonok gyermekeinek” sokkal több a virtuális ismerőse, mint a hús-vér ember. Ezen már nem lehet változtatni, és nem is kell. Feltéve, hogy olyan ismerőseik is vannak, illetve lesznek, akik meghallgatják, tanítják, bátorítják, korrigálják és szükség esetén védelmezik is őket. Egyedül senki se boldogul. A siker és a boldogság titka, hogy van, aki az ember háta mögött áll, akire támaszkodhat. És van példaképe, akire felnéz, akire előbb-utóbb hasonlítani is szeretne…
Megjelent a Nimród Vadászújság 2022. évi januári lapszámában.