Idézzük fel egy tavaly márciusban közölt cikkünket, amelyben a hazai vadászkutyás témakört igyekeztünk gazdagítani. Ezzel nem csak az elveszőben lévő kutyafajták megmentését szeretnénk segíteni, hanem a technikai fejlődés és az életmódunk változásai miatt szintén háttérbe szoruló vadászati hagyományainkra is felhívjuk a figyelmet.
A mudik említése idegenül cseng a magyar vadgazdálkodásban, pedig van a fajtában potenciál. Ebből az okból lestük meg Fecske, a 7 éves mudi szuka egy munkanapját, amit az Ipoly Erdő Zrt. Nagymarosi Erdészetéhez tartozó nagyirtáspusztai körzetben végez gazdájával, a 22 éve hivatásos vadászként itt dolgozó Antal Kálmánnal.
Az ötletet Simoncsics Csömöry László, a Szeles Vadűző Mudi Kennel tulajdonosa adta nekünk, amikor tavaly decemberben cikket közöltünk róla és kutyáiról a nimrod.hu-n. László akkor kihangsúlyozta, hogy elsősorban a hivatásos vadászok tudják kihasználni a mudi adottságait, amelyek komoly segítséget jelenthetnek a munkájukban, ezért javasolta nekünk Antal Kálmánt. Nem bántuk meg, hogy hallgattunk rá, mert Kálmánnak Fecske már a második mudija, akivel megosztja a vadőri és erdész feladatait, így a tapasztalatai különösen értékesek lehetnek az olvasóink számára.
Arra a kérdésre, hogy miért kezdtünk el foglalkozni a mudival, amely eddig terelőkutyaként volt ismert, a válasznak egy kicsit messzebbről érdemes nekifutni. A munkaerőpiacon ismert megoldás az átképzés, amikor egy-egy lefelé ívelő pályájú foglalkozás gyakorlói más területeken keresnek munkát és megélhetést. Nincs ez nagyon másként a munkakutyák világában sem, mert amikor valamely hagyományos tevékenységi kör visszaszorul vagy megszűnik, amelyet kutyákkal végzett az ember, akkor vagy más területen lesz haszna az érinett fajtának vagy eltűnik a többi kutyafajta között. Példának említhetjük a pásztorkutyákat, amelyek közül több vált be és lett igen keresett házőrzőként. A kutyák számára az is egyfajta karrierlehetőség, hogy városi környezetben, úgynevezett családi kedvencek lesznek, amelyeket a gyerekek és a felnőttek is egyaránt elhalmozhatnak az érzelmeikkel, kitölthetik rajtuk a szeretetüket. Az ő „munkájuk” abból áll, hogy ezt az élményt biztosítsák a gazdáik számára. Talán manapság ez a legkeresettebb „állás” kutyáéknál, ami viszont nem tett jót számos munkakutyafajta azon tulajdonságainak, amelyekkel évszázadokig a napi betevőt keresték. A mudi is hasonló helyzetben van, mert ha nem talál neki az ember hasznos elfoglaltságot a visszaszorulóban lévő szabadtéri legeltető állattartás helyett, akkor vagy eltűnik vagy aranyos házikedvenc lesz belőle is, mint oly sok fajtársából, amelyeket ma már a külleméért és ezen megváltozott szerepkörben előnyös tulajdonságaiért tenyésztenek és tartanak. Utóbbi esetben a munkatulajdonságok idővel elsorvadnak, néhány generáció után már csak nehezen visszahozhatóak.
Most viszont remek alkalom adódik a mudi számára, hogy terelőkutyaként egyre inkább csökkenő munkalehetőségét pótolja a vadgazdálkodás területén. Legalább is erre utalnak a vele szerzett tapasztalatok. Simoncsics Csömöry Lászlóval készített korábbi cikkünk is erről tesz tanúbizonyságot, amelynek során nem csak Antal Kálmánt említette példaként, hanem a Pilis Parkerdő Zrt. kezelésében lévő galgamácsai vadaskertben szolgáló Sas Ferencet is, aki szintén mudival dolgozik régóta.
Január elején, egy esős reggelen mentünk Kispál Luca kollégámmal, hogy Nagyirtáspusztán találkozzunk a körzet hivatásos vadászával és Fecskével. Már napok óta esett az eső, illetve kevés hó is maradt a magasabban fekvő területeken, így nem tudtuk eldönteni, hogy a körülmények alkalmasak lesznek-e a feladatunk elvégzésére. De Kálmán nem mondta le a találkozót, így rábízva a döntést, igyekeztünk a megbeszélt helyre. Arra gondoltunk, hogy a vadőrnek mindenféle időjárási körülmények között végeznie kell a munkáját, ezért mi is abban mutatjuk be, amiben éppen találjuk. Így is lett.
Átülve az autójába, a terepen haladva, a küszöbig érő sárban is simán elértünk a Kálmán által kiválasztott sűrűig, ahol először akarta bemutatni nekünk, hogyan dolgoznak együtt Fecskével. Közben elmondta, hogy erdészként és vadászként is felel a körzetért, így egyszemélyben tudja befolyásolni a vad és a növényi környezet együttélését, harmóniáját. Ezzel a kettős felelősséggel gondolkodva, a feladatait úgy tervezi meg, hogy azok lehetőleg egyszerre szolgálják a vadállomány és az erdő érdekeit. A tölgyes fiatalos gyalogos megközelítése közben már megfigyelhettük, ahogy Fecske azonnal munkához látott. Kálmán úgy fogalmazott, hogy a kutya tőle nagyjából 50-100 méteres körben mozog, amikor az erdőt járják, folyamatosan keresi vele a kontaktust, jelzi, ha talál valamit, de nem ront utána, nem kezdi el üldözni. A különbséget más vadászkutyákhoz képest abban látja leginkább, hogy a mudi nem elkapni akarja a vadat, hanem a terelőösztöne szerint, az emberrel együttműködve megmozdítani, hajtani, kontrollálni igyekszik. Éppen ezért óvatosabb is, megfelelő biztonsági távolságot tart a vadtól, és ha az megindult, akkor nem rohan utána a vakvilágba, hanem a gazdája utasításait követve próbálja keríteni, irányítani.
Mikor elértük a sűrűt, Kálmán bizonytalan volt, hogy bevigyen-e minket, de látva a lelkesedésünket elindultunk, hogy kiderüljön, van-e disznó benne. Nem volt, és ezt bizton állíthatjuk, látva Fecske alapos felderítő munkáját. Utána még egy bükkös fiatalost néztünk meg, amely szintén üres volt. Sárosan és vizesen, a csúszós meredek hegyoldalon csúszkálva indultunk a terepjáróhoz, mikor felmerült a kérdés, hogy tegyünk-e egy utolsó kísérletet. Gyors igenlő válaszunkra elindultunk, hogy adjunk egy utolsó esélyt magunknak és Fecskének. A hegyoldalban meghúzódó sűrű nem volt nagy, szélessége 100-150 méter lehetett, a hossza pedig maximum 500 méter. Fentről kezdtünk leereszkedni. Az elején Fecske magatartása azt jelezte, hogy itt sincs semmi, de Kálmán még nem fogadta el ezt eredménynek. A közepén járhattunk, amikor a kutya előbukkant egy ritkásabb részen és jelezte, hogy talált valamit. Mi Lucával kihúzódtunk a sűrű szélére, hogy fotózni tudjuk az eseményeket. Miután elhelyezkedtünk, Kálmán utasítására Fecske munkához látott, és 2-3 perc után a sűrű megmozdult. Ekkor már a kutya hangosan dolgozott a vad mozgatásán, erős, magas hangon közölte, hogy megindult a hajsza. Ezt egyébként hamarosan láttuk is, amikor a fiatal, ámde termetes kan kivágódott a sűrűből és egyenesen felénk vette az irányt, majd beváltott az erdőbe és eltűnt. Ekkor Kálmán magához hívta Fecskét, hiszen a bemutató megvolt, aminek köszönhetően láthattuk, hogyan védik együtt a cseperedő facsemetéket a vadkár ellen. Azt még hozzátette, hogy a látott jelentsor bármely pillanatában képes lett volna „lehívni” Fecskét a vadról.
Vissza, Nagyirtáspuszta felé megtudtuk, hogy a mudinak rendkívül jó a tájékozódóképessége, nagyobb távolságokról is biztosan talál vissza a kiindulóponthoz, nagyon érzékeny a vadra, volt, amikor a mozgó terepjáróból jelezte, illetve, ha nem is erőssége a csapák kidolgozása, de több esetben is talált már meg sebzett vadat. A tartása is előnyös jellemzőkkel bír, mert igénytelen fajta, nem beteges és az etetése is roppant takarékos módon megoldható. Kálmán a mudi összes tulajdonsága közül azt tartja a legfontosabbnak, hogy a kutya vele, a gazdájával akar együttműködni, ez a legfontosabb számára, így az például nem fordulhat elő vele, mint más kutyáknál, hogy egy hajtásban hosszan kell keresni a kutyákat. Sok fajtát kipróbált már, de neki a mudival a legkönnyebb elvégezni a feladatait.
Megjelent a Nimród Vadászújság 2023. évi márciusi lapszámában.