Részlet Maderspach Viktor Medve! című kötetéből.
Amikor április huszadika után és május hó első napjaiban siketfajdvadászatra mentem, ez mindig egy öt-hat napig tartó vadászexpedíciót jelentett. A sűrűn lakott bányavárosok egynapi járásnak megfelelő közelségében alig lehetett dürgési helyet találni. Ha Lupényban vagy Petrozsényban elterjedt a híre, hogy a Strázsa-havas fenyveseiben vagy a Páreng déli oldalán egy nagykakas dürög, a kocavadászok egész serege kivonult és meglőtt egy-két hangoskodó fajdtyúkot, mert a kakas ott, ahol megzavarják, láthatatlanná válik.
A siketfajdok paradicsoma a Lotru folyó forrásvidéke volt, ahová csak tizenhat–tizennyolc órányi megerőltetett gyaloglás és hótaposás után lehetett eljutni. Maga a fajdvadászat csak a késő esti és a kora reggeli órákat töltötte ki. A nap többi órái alkották azokat a felvonásközöket, melyeknek emléke éppoly kedves előttem, mint magának a dürgésnek színjátéka.
Tanyámat előreugró szikla alatt ütöttem fel, mely a tavaszi esőzések és a néha hirtelenül kerekedő hóviharok ellen némi védelmet nyújtott. A sziklafal előtti kis fennsíkon pár év előtt történt erdőégés következtében kiszáradt fatörzsek meredtek az ég felé. Azok között embermagasságú zöld fenyőfacsemeték hirdették a halált követő feltámadás evangéliumát. A száraz fatörzseknek a tanya helyéül való megválasztásánál nagy és fontos szerep jutott, mivel a fák közelsége a tábori tűz élesztéséhez szükséges fűtőanyag beszerzését rendkívül megkönnyítette. Márpedig az úgyszólván szabad ég alatt a tavaszi időjárás zordságának és szeszélyeinek kitett magányos vadász hihetetlenül sok fát kénytelen eltüzelni. Derékvastagságú törzsekből kell azt a máglyát összeraknia, mely mellett aránylag könnyű öltözetben pár óra hosszat élvezheti az alvás jótéteményét anélkül, hogy fázva felébredjék, és kénytelen legyen a már gyengén pislogó tüzet újra megrakni.
A kis fennsíkot mély szakadék választja el a túlsó sziklás hegyoldaltól, mely felfelé egy csillogó hópáncéllal borított hegygerincben végződik. A szemközti napsütötte, verőfényes sziklafalról, melynek párkányain és erkélyein a tavalyi megbarnult fűpamacsok között elcsenevészesedett fenyőfácskák, törpefenyő, havasiéger- és havasifűz-cserjék vertek gyökeret, a hó részben leolvadt, részben a mélységbe zuhant. A nekem szállást adó sziklafal előtt elterülő területet, melyet május elején még derékig érő hó borít, kelet és nyugat felé vegyes állagú ősfenyves határolja. Az erdő túlkoros, rothadásnak induló matuzsálemei mellett, melyeket valamely közeli vihar le fog dönteni, javakorabeli fenyőtörzsek nyújtják dárda ¬alakú csúcsukat az ég felé. Ahol egy, az élők sorából kidőlt faóriás esés közben az útjába eső gyöngébb törzseket pozdorjává zúzta, és egy kis erdőtisztás keletkezett, ott bodza- és havasifűz-cserjék között a fenyvesnek egy új nemzedéke tör a világosságot, levegőt, életet adó magasság felé.
A vadászexpedíció első felvonása drámai befejezést nyert. A csonka fenyőfa tetejéről lebukott hőst alabástromfehér csőrénél fogva akasztották fel. Ott lóg annak az ágaitól megfosztott fenyőfácskának egyik gallycsonkján, melyre átnedvesedett ruhadarabjaimat is felakasztottam, hogy a tűz meleget árasztó sugarai kiszárítsák őket. Miután az újonnan megrakott tűz mellett havat olvasztottam, teát főztem és azzal a pirított szalonnából álló reggelimet leöblítettem, pihenőre térek. A fenyőgallyakból készült fekhelyen való nyújtózkodás soha nem ád annyi élvezetet, mint amikor az ember reggel öt óra felé, átfázva és álmosan tér vissza a tűzhelyhez.
Mire felébredek, a fekhelyemmel szemközt lévő sziklafalat a legragyogóbb délelőtti napsugár aranyozza be.
Golyós puskámmal és triéderemmel felszerelve, a szakadék széléig megyek. Karácsonyfa nagyságú fenyő tövében, egy napsütötte helyen, a hóban valóságos tölcsér keletkezett. Annak alján a fonnyadt fűszálak között világoskék virágok virítanak. Itt fenyőgallyakból fekhelyet készítek, melyen heverészve a túlsó sziklafalat nézhetem.
Egyelőre egyetlen élőlényt sem tudok felfedezni. Ez azonban távolról sem jelenti azt, hogy ott, azon a napsütötte, verőfényes, meleg helyen nem tartózkodik valamely állat, melyet érdemes volna megfigyelnem. De azt előbb a triéder segítségével meg kell keresnem.
Az ilyfajta kutatás nagyon hasonlít ahhoz a munkához, melyet a nagyítóüveg segítségével dolgozó természetbúvár végez, midőn egy, az asztalon előtte fekvő, mohával benőtt kődarabon az ott mozgolódó bogárkákat igyekszik megtalálni. Triéderemmel nem tévelygek tervtelenül és beosztás nélkül a megvizsgálandó terület különböző részein. Az egyik sarkon kezdem, és vízszintes irányban haladok, mialatt a látcső lencséje által közvetített képeket megszakítás nélküli összefüggésben vizsgálom. Cserjék, kövek, repedések, egy fának a szikla hézagai közé fúródó gyökerei, napsütötte felületek és egyes tárgyaknak azokra vetített árnyéka vonulnak el szemem előtt.
Egy kis párkányon megtelepedett cirbolyafenyő tövében levő tárgy majdnem úgy nézett ki, mintha valamely állat törzse volna. De a most kerekedő szél által mozgatott lelógó ágak és azok árnyéka azt a bizonyos valamit hol eltakarják, hol pillanatokra csak sejteni engedik. Közben az ide-oda hajlongó fácska úgy tűnik, mintha azon a talpalatnyi helyen valóságos akrobatamutatványokat végezne a szédítő mélység felett. Kutatásomat a vízszintes párkány mentén tovább folytatom, míg a kopár sziklafal végét el nem érem. Az erdő szélén egy rókát látok. Téli bundája cafatokban válik le hátáról. Hatalmas ugrásokkal egy pillangót akar elérni, melyet a napsugár csókja talán ma reggel csalt ki lárvájából...
Mielőtt távcsővel végzett kutatásaimat más síkon folytatnám, a fent említett cirbolyafa gyökeréhez térek vissza.
Azt a gyanús valamit most, miután a nap csekély eltolódása folytán a világítási viszonyok és az árnyékok helyzete némileg megváltozott, újra meg akarom nézni. Most valósággal csodálkozom, hogy az ott fekvő zergét nem vettem észre azonnal. Kérődzve sziesztázó kamasz bak. Az előbb a most már tisztán kivehető, hatalmas kampókat a szél mozgatta ágak árnyékával tévesztettem össze... Ebben a pillanatban a zerge feláll. Kéjesen nyújtózkodik, kissé megfordul, és lefelé néz. Azután félig ugorva, félig csúszva, a falnak egy alacsonyabb fekvésű párkányára ereszkedik, ahonnét aztán kissé merész ugrással a szikla tövéig jut. A meglazított kavicsok berregve hullanak a mélységbe. Minden mozdulatát távcsövemmel követve, megfigyeléseimnek színtere szintén a szikla tövébe tolódott el. Itt már egész zergefalkát látok, mely a tavalyi hervadt fű közé keveredő friss szálakat szedegeti.
A zergét a közelmúltban átélt zord tél szenvedései és nélkülözései láthatóan megviselték. Az a lesoványodott, lassú mozgású, fakó színű antilop alig hasonlítható a sziklarengetegek fekete nászbundába öltöztetett akrobatájához, mely késő ősszel mint az állati jóltápláltság és duzzadó erő mintaképe fürgén mozog a legnyaktörőbb szirtek és szakadékok között is. Akkor a szerelem őrülete irányította mozdulataikat. Most az anyaság gondjai nehezednek a szoptató sutákra. A kilenc-tíz darabból álló falka körül idei gidók is mozgolódnak, melyek időnként türelmesen legelésző anyjuk alá bújnak, ahol a friss, édes anyatejet lökésszerű mozdulatokkal szopják.
De most egy csapásra hirtelen megélénkül és megmozdul az egész falka. Gyors ugrásokkal igyekeznek az erdő szélét elérni. Valamely váratlanul közeledő veszély elől keresnek oltalmat és menedéket. A távcsövet most leteszem és körülnézek. Nagy árnyék surran el mellettem óriási sebességgel, és a napsütötte hófelületen tovaszáguldva távozik. A nap felé nézve keresem a tünemény okozóját.
Kőszáli sas! Látszólag egykedvűen rója köreit. Most már tudom, hogy mi zavarta meg a zergeidillt. A zsenge gidók legkegyetlenebb pusztítója mutatkozott a falka fölött.
Visszamegyek tanyámhoz, ahol megebédelek, és még egy kissé nyújtózkodom. Aztán felcsatolom a sít, és lassú siklással, cikcakkvonalban igyekszem a havastető felé. Az erdőrégió felett méteres hó fekszik, mely a törpefenyőt is teljesen eltakarja. Csak a hótakaró alól imitt-amott kikandikáló zöld ágak mutatják, hogy a sima, fehér felület alatt egy, nyáron szinte áthatolhatatlanul benőtt, tűlevelű dzsungel rejtőzik. A hegygerincet állandóan körülsüvítő szél a havat ott elfújja, és a hómentes felületet a havastetők rövid, sörteszerű, kemény szárú, megbarnult füvére borítja.
Nagyobb fogolycsapat szorgoskodik ezen a kietlen helyen. Valószínűleg a még ki nem kelt fűmagvakat szedegeti.
A napsütötte hófelületen csak a sötét pápaszem óvja meg az embert a hóvakságtól. A hegytetőre érve, a nyugati láthatárhoz közeledő nap sugarai által megvilágított hegyoldalon szemlélem a zergéket, melyeket a látszólag mindenütt megjelenő kőszáli sas újra megzavar... Most egy érdekes jelenetnek leszek tanúja. A nagy ragadozó madár egy, a hófelületen végigszáguldó nyulat vesz üldözőbe, és mielőtt a szerencsétlen tapsifüles a védelmet nyújtó erdőt elérhette volna, lecsap rá, s elragadja.
Szép szerpentinekben ereszkedem a szálas fenyvesbe, mert az esti dürgés ideje közeledik, melyet ezen a szép szélcsendes estén nem akarok elmulasztani. Amikor a nap a láthatár mögött eltűnik, a siketfajddrámának esti felvonása kezdődik.
Az első felvonásköz ezzel véget ért.