Vadfotósként is sokszor fejezzük be a „vadászatot” eredménytelenül, ám ezen a reggelen nem így történt.
Sajnos térségünkben (Miskolc környéke) a viszonylag kis létszámú nagyvadállomány nem oly gyakran mozog világosban. Továbbá a nagyragadozók jelenléte és zavarása is sokszor keresztbe húzza a jól megálmodott terveimet. Ezen okok miatt, vadfotós szemmel elég nehéz boldogulni ezeken a részeken. Viszont mégis valahogy épp ezt szeretem benne igazán: a kihívást, a jó fotóig vezető út izgalmait, küzdelmeit.
Történetünk hajnalán egy völgyben elterülő rétre osontam le a cserkészösvényemen. Jó érzéssel tudja eltölteni az embert, hogy kétkezi munkája eredményeképpen, hangtalanul tudja rakosgatni a lábát a talajon, akár egy ragadozó. Teljesen „ősemberré” lényegülve haladtam a rétet szegélyező mogyoróbokrok között: nagyon lassan, minden rezdülésre figyelve, fülelve. Szinte éreztem, hogy valamiféle „jószág” van a közelemben.
Pár lépést követően, nagyon erős szarvasszag csapott meg. Mozdulni nem mertem, csak a szemem forgattam, hogy merre lehet. Kisvártatva ki is szúrtam, hogy tőlem mintegy 15 méternyire, a rét szélén lévő kökénybokrok ágai néha megrezdülnek, majd egy szarvasszájat láttam meg, amint épp egy leveles hajtásért nyúl. Hihetetlen vadászláz fogott el. Ahhoz, hogy jó képeket tudjak készíteni róla, még egy méterrel közelebb kellett kerülnöm hozzá. Ezt a távot milliméterenként teljesítettem. Leírhatatlan érzés, mikor az ember egy ilyen éber állathoz testközelbe képes kerülni, hallja annak levegővételét, ahogy ropogtatja fogai között a zsenge leveleket, ahogy lenyeli az összerágott falatokat. Utólag nagyon jó érzés visszaolvasni ezeket a sorokat, újra felidézni a történteket. Viszont ott, abban a pillanatban ilyen dolgokon nincs idő elmerengeni – cselekedni kell, szaporán nyomkodni az exponálógombot, hiszen itt a várva várt pillanat, a nagy fotó lehetősége, a verejtékes munkával kikapart, több száz méter cserkészút gyümölcse!
Huss... – egy fuvallat, és a szarvas volt, nincs! Mintha ott sem lett volna, úgy tűnt el a „Simabőrű” felől érkező légáramlat hatására. Idegesen nyomkodom a gépem gombjait, remegő ujjaimat alig tudom ráirányítani a megfelelő ikonokra. Gyorsan pörgetek vissza a képek között. Az egyiknél megállapodik a tekintetem. Nagyítgatom, forgatom, nézegetem. Szemem elnedvesedik, érzem, tudom, hogy elkaptam azt a pillanatot, amiért oly sokat küzdöttem, dolgoztam. A pillanatot, ami a valóságban, azon a májusi hajnalon, a másodperc törtrésze alatt történt, viszont számomra örökre megmarad. A felvétel a Nimród Vadászújság egyik korábbi címlapjáról lehet olvasóink számára ismerős…