Részlet Nadler Herbert A Keleti- és Déli- Kárpátokban című kötetéből.
Előszót írok könyvemhez, nemcsak azért, mert szokás és az olvasó talán elvárja, hanem azért is, mert ezen a helyen valami mondanivalóm van. Csak az a baj, hogy ami belőlem most kikívánkozik, azt más szerzők már megírták. Ennél valóban könnyebb feladat eredeti vadászati elbeszéléseket írni. Ha az ember szépen sorjában csak azt mondja el, amit megélt, nem érheti az eszmecsenés vádja. De amikor a tollforgató vadászok könyvük elején az olvasóhoz fordulnak, kiderül, hogy nagyjában hasonló érzések és gondolatok szólaltatják meg őket.
Valamikor régen egy német apa jelenlétemben fiát rendre oktatva, így szólt:
„Illemszabály, hogy az ember lehetőleg ne beszéljen magáról.”
Ez a szabály természetesen mindenkire kötelező, ezért elnézést kérnék, hogy könyvemben sokat szerepelek. Ámde ezt már megtette a kiváló német vadászati szakíró, Ernst Gráf Silva-Tarouca „Glückliche Tage” című nagyszerű műve előszavában. Idézem szavait, magyarra fordítva:
„…őzbakjaimat és szarvasbikáimat saját felelősségemre és kockázatomra lövöm. Ennek bizony az a hátránya, hogy folyton magamról kell beszélnem, és elismerem, hogy az egyre-másra ismétlődő én, én, én szerénytelenségnek hangzik. Pedig nem az! Utóvégre mégsem írhatok úgy, hogy: Egyszer volt egy ember, kiment az erdőbe, mert kedve kerekedett szarvasbikát lőni. Az ilyesmi költött mese látszatát keltené, márpedig elbeszéléseim nem mesék, sőt úgy vélem, a legjobb bennük éppen az, hogy igazak.”
Ez az idézet legyen számomra is magyarázat és mentség arra, hogy vadászati élményeimről beszámolva, szükségképpen magamat is minduntalan említem.
Szeretném megmagyarázni, mi nekem a vadászat. Ebben meg Friedrich Freiherr von Gagern előzött meg „Birschen und Böcke” című kitűnő könyve első mondatában. Azt mondja, „a vadászat szemlélődés, a vadászat merengés, a vadászat pihenés, a vadászat a beteljesülés várása, a vadászat hálálkodás, a vadászat elkövetkezés, a vadászat ünnepi előest, a vadászat felkészülés és reménykedés.”
Ezt megtoldom azzal, hogy nekem a vadászat – ezen a szón nem a puskázás mulatságát értem – nem sport, hanem mesterség, tanulmány, feladatok megoldása, elmerülés, ezenfelül pedig egész életemben vigasz, gyógyír, kárpótlás és erőforrás volt. Átsegített bánatos, fájdalmas időkön, megerősített a közélet sanyarúságait elviselni.
A „Jagen, Reisen, Lustigsein” című könyv igen rokonszenves szerzője, Graf Pückler Burghaus felveti magának a kérdést, „miért ír az ember; talán az öregedéssel jár a bőbeszédűség?” És emígy válaszol: „Az igazat bevallva, magunknak írunk, a tarka életnek mintegy vámot fizetve, hálából a sok örömért.”
Nekem erre a kérdésre az a válaszom, hogy azért írtam és írok, mert védekezem vele az elmúlás ellen. Védekezem az ellen, hogy feledésbe merüljön, hogy semmivé váljék sok nagyszerű élményem, kalandom, tapasztalatom és ezek révén szerzett tudásom, egyáltalában mindaz, ami vadászéletem eredménye.
Jól tudom, hogy feljegyzéseimmel mindennek csak aránylag igen kis hányadát menthetem meg, mert a szabad természet nagyszerű valóságát, lélekre ható hangulatait papíron megrögzíteni nem lehet. „Erdő” papíron csak négy betű, s az olvasótól függ, mit ért rajta; lelki szeme mit lát, szívében mit érez, életéből mire és mennyire elevenen, részletesen emlékszik, amikor ezt a szót elolvassa. Látja-e a fákat, kérgüket, rajta a mohát; lát-e alattuk bokrokat, füvet, páfrányt, vadvirágot, érzi-e az árnyék hűvösségét, a korhadó haraszt szagát, hall-e madárdalt…
„Hajnal” is csak hat betű a papíron; jelentőségét csak az tudja, aki ismeri, aki nemcsak szemével látta, hanem lelkével megérezte, aki elmerült a virradás természeti csodájában, aki áhítatosan nézte a keletről jövő rózsás derengést és megérezte a végtelenséget és az örökkévalóságot.
Igyekeztem feledésbe tűnő gazdagságomból valamit megfogni, papírra láncolni, megakadályozni abban, hogy elkísérjen az enyészetbe. Azért írtam!
És írtam hálából is mindazok iránt, akik segítségemre voltak abban, hogy vadászhattam.
Budapest, 1943 tavaszán