Volt idő, amikor Európa-majmolásunk tetőpontján minden, ami csak idegen volt, előkelőnek számított nálunk, amikor minden külföldit előkelő idegennek tituláltunk, ha még úgy nem volt is előkelő.
Ma persze más már a helyzet, amennyiben annyira kijózanodtunk egyben és másban, hogy kezdjük az idegeneket foghegyről venni, még akkor is, ha valóban megérdemelnék a megbecsülést. Sőt, csak akkor igazán! Mindamellett az előkelő idegen fogalma nem veszett ki a köztudatból, éppen csak némi átalakuláson ment át, amennyiben az előkelőség fogalmát idegen produktumokra vittük át, s boldog mindenki, ha valami olyannak a birtokában van, amiről már messziről meglátszik, hogy nem magyar eredetű. Az nem baj, ha «vacak». Az sem változtat a dolgon, hogy itthon esetleg százszor különb dolgot kaphatna ugyanannyiért, mert hát a fontos nem az, hogy jó legyen, hanem egyedül csak az, hogy másnak ne legyen olyanja. Mindenesetre van némi alapja ennek az idegen imádatnak, amennyiben volt idő, mikor iparunk fejletlensége folytán a magyar holmi tényleg silányabb volt a külföldinél, — nem egy vonatkozásban még ma is úgy van — de azért semmiesetre sem lett volna szabad annyira átmennie a köztudatba, hogy kiterjedjen olyan dolgokra is, melyeket nem annyira az emberi ügyesség, mint inkább a bölcs anyatermészet állított elő. Hogy csak néhány példát említsek, kiváló, harcra termett lóanyagunkat szerencsésen csaknem teljesen kipusztítottuk az idegen kedvéért, amely a háborúban csaknem teljesen hasznavehetetlennek bizonyult, amennyiben nem bírta el azokat a fáradalmakat, nélkülözéseket, amelyeknek a sokszázados harcok által edzett magyar paripa oda sem nézett. Agyonnemesítettük világhírű acélos búzánkat, sőt már arra is tettünk kísérletet, hogy szarvasunkat, az európai vadak királyát, napitival «nemesítsük». No, és a sokféle kutyadivat! Az orosz agár, a bernáthegyi, az újfundlandi, a japán pines, az az apró, fekete skót szörnyeteg, — nevét nem tudom hamarjában — de inkább beillenék egy gyermek lázas álmába, mint a való életbe! És még sok más. De ezek legalább tényleg előkelőek voltak már csak ritkaságuknál fogva is, nem is szólva szépségükről vagy csúnyaságukról, amely megkülönböztette őket minden más fajtestvérüktől. Most azonban itt van a farkaskutya-őrület, mert nem tudom más névvel nevezni. A német juhászkutya felcsapott előkelő idegennek! A német juhászkutya jogot formál ahhoz, hogy lenézze a mi pulinkat, melynek ősei már akkor is évezredes családjára tekinthettek vissza, mikor a német juhászkutyát még meg sem álmodták. Sőt nemcsak lenézi, hanem ki is szorítja lassankint, mert hiszen nincs már falu, nincs puszta, ahol össze ne találkoznék az ember ezekkel a bestiákkal, városokban meg éppenséggel alig lehet mást látni. Nem akarok vele szemben igazságtalan lenni, s elismerem, hogy vannak olyan tulajdonságai, amelyek bizonyos körülmények között jogosulttá, sőt kívánatossá teszik tartását, viszont azonban vannak olyan tulajdonságai is, amelyek arra indítják az embert, hogy ahol csak látja, félretéve minden egyebet, utána vesse magát, és addig ne nyugodjék, amíg le nem terítette. Mert nézzük csak, mik ennek a bestiának az úgynevezett «jó tulajdonságai». Ahányat eddig csak láttam, gazdája többé-kevésbé azzal dicsekedett, hogy kutyája jól apportíroz és pompásan ugrik. Eltekintve attól, hogy erre a tudományra többé-kevésbé minden kutyát meg lehet tanítani egy kis türelemmel, nem olyan értékes tulajdonság, amely megokolttá tenné, hogy nemvadászok azért tartsák, mert hiszen az apportírozásra csak a vadászatnál van szükség. Ami pedig a magas kerítéseken való átugrást illeti, ez nézetem szerint nagyon problematikus «jó tulajdonság». Ugyanis sem az nem lehet reám nézve kellemes, ha sohasem tudom, hogy kutyám mely pillanatban szökik ki a zárt udvarból, sem pedig az, hogy bármikor behatolhat mások zárt udvarára. Ezeknek a tulajdonságainak csakis ott van értékük, ahol emberre idomított kutyákra van szükség, tehát a rendőrségnél. Tagadhatatlan, hogy rendőrkutyának kiválóan alkalmas, mert pompás nyomtartó, kitartó üldöző és nagy testi erejénél, hatalmas fogazatánál fogva veszedelmes ellenfele embernek, állatnak. De éppen ezek azok a tulajdonságai, amelyeknek folytán sok angol Domínium, pl. Ausztrália is, szükségesnek tartotta, hogy törvényt hozzon a farkaskutyák behozatala ellen. Mert ezek olyan tulajdonságok, melyeknek törvényes alapon csak a rendőrség veheti hasznát, más ellenben legfeljebb visszaélhet velük. És éppen ezek a tulajdonságok azok, amelyek a farkaskutyát a vadra nézve minden egyéb ragadozónál veszedelmesebbé teszik. Azt hiszem, a Nimród minden olvasója emlékszik még arra a nemrégiben történt szomorú esetre, amikor két farkaskutya teljesen kiirtotta József kir. herceg egész muflonállományát. Ez olyan eset volt, amelyre fel kellett figyelnie mindenkinek, hiszen ilyesmire emberemlékezet óta nem volt példa. Ezt a két ebet nem az éhség, hanem tisztán csak a gyilkolási ösztön vezette, mert hiszen egyetlen muflon is bőven elég lett volna arra, hogy éhségüket lecsillapítsák. Minden mozzanatában ugyanaz az eset, mint mikor farkas tör be a karámba, s addig gyilkolja a birkákat, míg meg nem akadályozzák, vagy bele nem fárad. Ez az egyetlen eset megcáfolhatatlan bizonyíték a mellett, hogy a farkaskutyában kiirthatatlanul benne él az ősi vérengző ösztön, és ha sikerült is belőle háziállatot nevelni, ez az ösztön mindig benne él, s csak alkalomra vár, hogy kitörhessen. Aki egyébként látott már farkaskutyát kinn a területen, meggyőződhetett róla, hogy inkább farkas, mint kutya. Ritkán szokott egyedül vadászni, hanem legtöbbször foxival vagy valami korccsal társul, de láttam már két farkaskutyát is együtt, sőt láttam, mikor hárman voltak egy fekete kuvasszal együtt, de láttam egyedül is. Ez az utóbbi eset volt a legérdekesebb. Sajnos, puska nem volt nálam, csak triéderrel vadászgattam, s így csak szemlélője lehettem a vadászatnak. Már messziről láttam közeledni, ahogy alacsonyan tartott orral ügetett a mezőségen keresztül. Mikor olyan földsávhoz ért, amelyen még kupacokba volt a trágya, végigügetett a trágyakupacok egész sora mellett, s csak aztán vette fel megint az eredeti irányt. Ez tehát már tudta, hogy a nyulak szeretnek a trágyakupacok tövénél elleni. Ameddig csak láthattam, figyelemmel kísértem triéderemmel. Ugyanaznap délutánján a szomszéd községből jött vonaton egy vadász ismerősöm, aki a vonat ablakából figyelte a területet. Ez látta az én farkaskutyámat, amikor nem messze a pályától már javában falatozott. Az időnek és helynek egyezése minden kétséget kizárt a «személyazonosság» iránt. Hiszen vadászik más kutya is, fog is vadat, de veszedelmesség tekintetében össze sem hasonlítható a farkaskutyával. Mert míg egyéb kutyák rendesen csak szemre hajtanak, s így a vadat hamar elvesztik, addig ez szimatra dolgozik, kitartóan követi a nyomot, és a mellett gyors is. Merem állítani, hogy télen, ha kissé mélyebb a hó, nincs az az öreg nyúl, amely egy farkaskutya elől meg tudna menekülni, mert ez olyan kitartással és biztossággal követi, akár maga a halál. De nem menekül előle az őz sem, amely minden kecsessége és fürgesége mellett nem kitartó futó. És nem menekül valószínűleg a szarvasborjú sem, különösen ha ketten, hárman összefognak. De talán még a szarvastehén sem. És meg vagyok róla győződve, hogy ha gátat nem vetnek üzelmeinek, két-három farkaskutya éppen úgy el tud népteleníteni egy nagyvadas területet, akárcsak ugyanannyi farkas! Van a farkaskutyának a fentiek mellett még egy veszedelmes tulajdonsága, melyet ugyancsak farkas őseitől örökölt, s amely képessé teszi őt arra, hogy heteken, hónapokon át folytathassa büntetlenül üzelmeit , hangtalanul vadászik. Míg más kutyát már messziről elárul a hangja olyan terepen is, ahol máskülönben látni nem lehet, addig a farkaskutya némán, szinte kísérteties csöndben vadászik, s legfeljebb a véres maradványok árulják el garázdálkodását, így aztán a legéberebb vadőr is tehetetlen vele szemben, mert hiszen csak találomra állhat el itt vagy ott lesbe, az ellenben már nincsen módjában, hogy a hang irányát követve üldözőbe vegye, vagy útját elállja. Hiszen ha csak városokban tartanák, ahol mégis csak gondját viselik, felügyelet alatt tartják többé-kevésbé, még nem volna baj, de az a rettenetes, hogy országszerte elterjedt már a falvakban és a tanyákon is, úgyhogy alig látni mást, csak farkaskutyát, vagy ennek karcsait. Hogy ez micsoda veszedelmet rejt magában a vadászatra nézve, azt csak az nem tudja megérteni, akinek semmi érzéke sincs a vadászat iránt. És a legszomorúbb a dologban az, hogy a városokban ugyan rövidesen kimegy majd a farkaskutya a divatból, legalábbis az értelmiségnél, mert régi dolog már az, hogy mihelyt elterjedt valami, elveszti a varázsát — de a tanyákon, a faluban, a városi alsóbb osztályoknál meg fog maradni. Már most észlelhető, hogy a városokban egyre jobban terjed a puli. Ezzel is csak úgy van, mint a nevekkel. Nem is olyan régen, még az úrilányok voltak az Alice-ok, Melaniek, Olgák stb. Ma már minden lépten-nyomon Pannikkal, Sárikkal, Jucikkal, Bözsikkel, Marcsákkal találkozunk közöttük, ellenben ha valaki belepillant egy cselédkönyvbe, el lehet rá készülve, hogy Olgára, Lenkére vagy más effélére bukkan. Eddig a farkaskutya volt az elegáns, most pedig a puli lesz azzá. Hála Istennek! így majd legalább elterjed a nép között is. De addig is, míg a pulinak sikerül megint saját hazájában polgárjogot szereznie, nagyon sok víz lefolyik a Dunán, s nagyon sok vad lesz martaléka a farkaskutyák pompás fogazatának. Nem hiszem, hogy a mi kormányunkban nem volna annyi érzék a nemzetgazdasági ágnak deklarált vadászat iránt, mint pl. az ausztráliaiaknak, és éppen ez bátorít arra, hogy fölemeljem kérő szavam: vessen véget ennek a vadpusztító veszedelemnek. Nem kell hozzá sok, csak egy rendelet, amely a farkaskutya adóját tízszeresére emeli ott, ahol nincsen rá kimondottan szükség, tehát a rendőrség, csendőrség és katonaság kivételével mindenütt.