„Nem az a fontos, hogy hol vadászik az ember, hanem hogy kikkel…” Csathó Kálmán axiómája gyakran jut eszembe, de most nincs okom panaszra, mert napok óta kiemelkedő személyiségekkel „vadászom” együtt – igaz, fotelban ülve, könyvekkel körülvéve…
Szeptember van, szarvasbőgés ideje. A magyar vadászirodalom néhány klasszikusának szarvasokról, szarvasvadászatokról szóló írásait olvasgatom, mintegy az ünnepnapokra való ráhangolódásképpen. És persze azt keresve, hogy mit is üzennek nekünk, kései utódoknak. Egyébként nem tudom, lesz-e még módom és alkalmam szarvasbikára puskát emelni (ez talán ma már nem is elemi erejű vágyam), ámde a szó, hogy szarvasbőgés, mégis, még most is, már önmagában is magával ragad…
Pontosan azt érzem, amit Tanos Pál író, újságíró, lapszerkesztő, a magyar vadászirodalom klasszikusai első nemzedékének tagja írt Erdőzúgás című könyvében:
„Nem akkor kezdődik igazán az ősz, amikorra ezt a kalendárium mutatja, hanem akkor van ennek első napja, amikor az erdőség királya, az agancsos szarvas megkezdi az erdős hegytetőn az ő messzire elható, mély hangú orgonálását, amelynek zenéje forró pezsgésbe hozza nemcsak az összes szarvasoknak a vérét, hanem izgalomba ejti a vadásznak is valamennyi idegét.”
Szeptember a vadászember számára a remény, a várakozás, a nagy ígéretek hónapja, de egy kicsit a szomorúságé is. Nadler Herbert azt írja „Szarvasbőgés” című elbeszélésében, hogy „…talán minden vadászban ilyenkor ugyanazok az érezések és gondolatok támadnak. Mivel csak egyszer évente van bőgés, mily kevés esik aránylag egy ember életére! S a vadász önkéntelenül arra gondol, hány évig élhet, hány szarvasbőgésre számíthat még. Ezért oly nagy és szinte pótolhatatlan veszteség, ha egy bőgési évad eredmény nélkül múlik el, vagy úgy, hogy kint se lehettünk az erdőn!”
Széchenyi Zsigmond Ahogy elkezdődött című kötetéből „Az első szarvas” című elbeszélést is újraolvasom, ki tudja, hányadszor: „…a szarvaslövés magas kitüntetésére, a szarvasvadásszá való avatás ünnepére kellőképpen el kell készülnünk. S hogy ezt a készülődést, főképpen a készülődés lelkigyakorlatát, nem lehet máról holnapra felfújni. Ehhez kitartó türelem, évekig húzódó útegyengetés szükséges. Az első szarvas eljövetelét – bármennyire kívánatos a fiatal vadász szemében – nem lehet, nem szabad siettetni. Hanem lassan múló, fokozatosan erősödő csodavárással, vadászbecsülettel eltöltött adventtel kell kiérdemelni.”
Hát, igen… Nemrégiben egy „új vadásszal” volt találkozásom, akit a vadászvizsgára felkészítő tanfolyamon ismertem meg, s aki arra a rutinkérdésemre, hogy mi újság, rosszkedvűen azt válaszolta, hogy semmi jó. Merthogy meglőtte élete első bikáját, de a vadőr elnézte, és sajnos csak bronzérmes lett…
Kisrédei Rhédey Zoltán a Verébtől a szarvasbikáig című könyvében őszinte, már-már gyermekien egyszerű szavakkal meséli el, hogy sok-sok ismeret, tapasztalat és kudarc megélése után, hogyan is ejtette el első bikáját:
„Egy bika áll ott, csodálatos nagy aganccsal! Lehajolva, a tehén nyomát szagolgatva lépked az úton át… Azt se tudom, hogy ejtettem el zsebkendőmet a kezemből – mellyel éppen homlokomat törölgettem –, hogy kapom fel a puskát, hogyan szabadítom ki csövét kétszer is a gallyak közül, míg végre – úgy érzem, évtizedek múltak el közben – ott van a vállamnál! Valahová elébe fogtam, és azzal elhúztam a ravaszt. Irtózatos dördülés csendül a fülembe, s a bika összeomlik. (…) Vadászkalapomat azóta már sok töret díszítette, de ilyen büszke, mint az elsőnél, soha többé nem voltam…”
Leveszem a szemüvegemet, leteszem a könyvet. Saját első bikám története rémlik fel, évtizedek távlatából. Egy dűlőút szélén ülök, immár sokadik este, hatalmas kukoricatábla mellett, bokrok takarásában. Hosszú, eseménytelen idő eltelte után, egyszer csak roppan egy kukoricaszár, majd egyenletes surrogással elindul valami a tábla belseje felől, egyenesen az én irányomba. Leküzdhetetlen remegés lesz rajtam úrrá, nem csak a kezem, egész belsőm remeg. Mély, lassú ki- és belégzéssel próbálok úrrá lenni a testem felett, amikor kilép a kukoricásból egy bika. Alig harmincméternyire tőlem… Nem koronás király, de bika… Folynak a könnyeim, ahogy letérdelek mellé…
Nadler Herbert Vadásznapok, vadászévek című könyvében azt írja, hogy: „Agancsaimat nem okvetlenül szépségük, méretük vagy súlyuk szerint becsülöm meg, mert kevésbé fontosnak tartom a vadásztrófea minőségét, mint azt, hogy mi módon, milyen körülmények között ejtettem el viselőjét. A vadászatnál elsősorban fontos a történet, vagyis mindaz, ami az élményt emlékezetessé teszi, és csak másodsorban érdekel az agancs centimétereinek és dekáinak vagy kilóinak száma…”
Igen, történet nélkül aligha van vadászélmény. A történet lényege pedig a bizonytalanság, a kaland, a próbatétel, az a sajátos pillanat, amikor az ember úgy érzi, hogy önmaga fölé nőtt. Avagy éppen fordítva, amikor kénytelen megtapasztalni testi-lelki korlátait. A „jöttem, láttam, lőttem” típusú, siker- és bevétel-orientált vadászatokról milyen történeteket tud mesélni a „szerencsés” vadász? A legizgalmasabb történet és a legnagyobb kaland egyébként az, amikor az embernek önmagával kell viaskodnia, és végül önmagát győzi le…
Nemeskéri-Kiss Sándor Egyszer volt… című könyvét különösképpen kedvelem. A Nemeskéri-Kiss család egyike a magyar történelmi családoknak. Dr. Czvalinga István tanulmányából tudjuk, hogy a családfa gyökerei IV. Béla király koráig nyúlnak vissza. Nemeskéri-Kiss Sándor nagyapja huszárkapitány az 1848–49-es szabadságharcban, vadászként kitűnő golyólövő, aki csak olyan vadra vadászott – medvére, vaddisznóra –, mely védekezni is tud. Apja „Őfelsége kamarása” volt, testvére, Nemeskéri-Kiss Géza a Magyar Királyi Vadászati Hivatal vezetője, gödöllői királyi fővadász. Az ilyen családból származó emberre mondják, hogy számára nincs korlát, neki mindent szabad.
Nemeskéri-Kiss Sándor 1905-ben egy alkalommal Zólyom megyei vadászbérletük területén vadászott. „A havrankai ősbika” című elbeszélésében írja, hogy már két hete járta az irdatlan hegyeket, látott is több bikát, de nem tudta rászánni magát a lövésre, mert a hírből ismert „óriásra” várt. Hallotta bőgni, törni, zúzni, de megpillantania csak egyszer, egy pillanatra sikerült. Végül is meglőtt egy „nagyhangú” bikát, azt gondolva, ő az a bizonyos… De innen már szó szerint idézem:
„Alig ocsúdtam föl a lövésem okozta izgalomból, talán öt-hat másodperc múlva újabb bőgés, ott előttem, tízlépésnyire. Odanézek, hát felém fordulva áll egy olyan bika, amilyet élve sohase láttam, sem azelőtt, sem azóta. Csak tizenkettesnek néztem, de milyen tizenkettes! Karvastagságú, s a koronában az ágak vagy kétaraszosak. És nekem csak egy bikát szabad lőnöm! Sírhattam volna mérgemben – talán sírtam is. De egy percig se gondoltam arra, hogy megszegem Apám tilalmát…”
Gróf Csekonics Endre, aki karácsony szent estéje és nagypéntek kivételével mindennap vadászott, A 363 vadásznap országában című könyvében (igaz, németországi tapasztalatai alapján) keserűen jegyzi meg, hogy változik a világ, benne a vadászat, és nem mindig előnyére:
„Szigorú törvények és pontos lövési szabályozás nélkül ma nem lehet vadászatot fenntartani, sőt tudomásul kell vennünk, hogy a gyakorlatban a vadászat ma már csak egy illúzió. A civilizáció térhódítása miatt nemes vadjaink egyre jobban domesztikálódnak, és a vadászatból tudomány lesz. A régi értelemben vett zsákmányszerző vadászatnak, az ismeretlen, nagy agancsú bikák felkutatásának – talán a kárpáti vadászatok kivételével – Európában vége.”
Igaz is, nem is. Sokféle vadászat és sokféle vadász van. Van, aki wellnessből indul „vadűzésre”, és néhány óra múlva – immár törettel a kalapján – oda is tér vissza. De vannak, sokan – és remélem, még sokáig lesznek is –, akik, ha tehetik, magányosan, gyalogosan, önmagukra utalva járják az erdőt, mert hiszik és tudják, amit Széchenyi Zsigmond tudott és hitt. Miszerint: „…meghitt, magányos rajongóihoz különleges nyelven szól a természet. Igazi csodáival nem bőkezűsködik, nem szívesen veti őket közprédára. Azokat inkább kiválasztott híveinek, négyszemközti, bizalmas találkákra tartogatja. Ezért van, hogy egyedül járó vadász találkozik leginkább az Úristennel, aki – minden ellenkező híreszteléssel szemben – még manapság is gyakran járja az erdőt…”
Megjelent a Nimród Vadászújság 2019. évi szeptemberi lapszámában.