Elérkezett az április. A vadászterületen zöldellő szőnyegként terül el a vegetáció, tarka virágok színezik meg az amúgy monoton színt.
Azonban az élettől lüktető talajszintet meg-megtöri az előző évről ott maradt, le nem bomlott avar, elhalt, agg, szürke gaz. A fák lassabban élednek, ezért lent mindenki igyekszik kihasználni az árnyék nélküli lehetőséget és hihetetlen gyorsasággal nőnek a fűfélék, mintha csak tudnák: ez most az ő idejük. Furcsa kontraszt jelenik meg az élő és az élettelen határán.
Ennyire éles lenne a különbség elmúlás és feltámadás között, ennyire elkülönül? Hiszen egymás nélkül nincs e kettő: születünk és meghalunk – mondja a népi bölcsesség. Azonban itt többről van szó! A természet eme kontrasztja tükröt tart a halandó vadász elé, hogy megbecsülje az Életet!
Hogy kinek mit jelent a húsvét? Van, akinek menekülés a mindennapok mókuskerekéből. Másoknak ünnep, hiszen Jézus Krisztus halál felett aratott győzelmét éljük át… és sajnos – mert ilyen is bőven akad –, sokaknak semmit.
Akárhogy is, de nem mehetünk el rácsodálkozás nélkül a teremtői kéz ujjlenyomatai mellett. Valami megváltozik a levegőben, máshogy süt a nap és a hosszabbodó, melegedő nappalok életet csalnak a télben halottnak látszó fák ágaira. Azonban tudjuk, hogy a szürke kopárság csak az elmúlás látszata. Mindenki vár. Lelassul az anyagcsere, lecsökken a nedvkeringés, téli álom, hangtalan nyugalom lesz az úr erdőn-mezőn, amit csak egy-egy aktív vad tör meg. Miért is írom ezt? Mert csak így értjük meg a tavaszt, a Feltámadást, ebből látjuk meg: nem a halálé az utolsó szó! Bár a fegyver dörrenése, a becsapódó lövedék hangja biztos jele az élet végének, de nem tudja végleg megszüntetni azt. Ugyanis az elejtett vad helyére új lép és az élet körforgása nem áll meg. Az elmúlt idényben terítékre hozott gímbika génjei a májusban születő borjú testében most építik és készítik elő az élet újabb csodáját.
Nemcsak ünneplem, hanem hiszek is a feltámadásban. Minél több időt töltök el a tavaszi erdőben, annál bizonyosabban tudom, hogy Isten nem hagyott magamra, gondot visel a legkisebb élőről is. Ha a halottra vált erdőt milliónyi nyüzsgő élet tölti meg áprilisra, akkor miért gondolnám másként? Akkor kié az utolsó szó? Az Életé: a csodás madárdalé, a virágillaté, letisztított agancsé, a Teremtő kezének ujjlenyomataié…
Áldott, életet hozó tavaszt, reményteljes hitet a Feltámadásban!