Éppen csak világosodott. A kis rétet körülálló fák álmosan kezdtek előbújni az éjszakai sötétségből…
… meg-meg mozdítva hatalmas, ágas-bogas fejüket a könnyű tavaszi szellő hajnali rohanásában.
A bokrok között egy őz villant meg hangtalanul, szellemként suhanva. A rét felé igyekezett, mert úgy gondolta, hogy mielőtt lepihenne kicsit az erdő mélyén lévő áthatolhatatlan sűrűségben, még egy utolsót falatozik a friss, harmatos fűből.
Csendben kiballagott az erdő szélére, és elkezdte csipegetni a friss, hideg füvet. Néha-néha idegesen kapta fel a fejét, gyanúsan méregetve a messzeséget, majd pár pillanat múlva megnyugodva folytatta a táplálkozást.
Bár nagyon óvatos volt, a lesen ülőket mégsem vette észre.
– Ez az? Tényleg hatalmas... Lőhető? – kérdezte alig hallhatóan a lesen ülők egyike.
– Alighanem, bár nem vagyok biztos benne… – lehelte a másik, pedig tisztán látta távcsövében a rendkívüli bakot. Szabályos hatos agancs, de a súlyban nem volt biztos, csak azt látta, hogy rendkívül hosszú és erős, nagyon erős…
– Hát akkor nézd meg jobban, mert jövő héten itt a vendég – sziszegte. – De szerintem biztos, hogy az, amelyiket keressük, mert biceg a jobb első lábára…
– És?
– Mit és? Meg kell lövetni – mondta –, mert ekkora bakra soha többet nem fogunk vendéget találni. Most vagy soha… – igyekezett lezárni a vitát.
– Igaz, hogy lőhető – eresztette le a távcsövét –, de korán van még – fanyalgott –, színe sincs még, majd inkább üzekedésben… – próbált érvelni a másik.
– Nem érdekel a véleményed. Ezt most kell meglövetned, és kész! – mondta az ingerültségtől kissé hangosan.
A halk, elfojtott, de mégis érzékelhető hangra az őz felkapta a fejét, és mereven figyelt annak irányába. De ebben a pillanatban nemcsak a hang, hanem a szél is árulóvá lett, mert elkezdett összevissza táncolni, hírül adva a settenkedő emberek gyilkos szándékát. A bak először csak megmerevedett, mint egy szobor, és bár nem láthatta a lesen kíváncsiskodókat, mégis mind jobban eluralkodott benne az örök törvény: veszély! A gondolatot tett követte, és mint akinek sürgős dolga akadt, hirtelen mozdulattal bevetette magát az erdőbe, és hosszú, morcos, mélyről jövő riasztások kíséretében eltűnt a sűrűben.
Sokáig szaladt, aztán kicsit lassítva – csak a biztonság kedvéért –, még egypárat riasztott. A rekedt kiáltásokat vidáman kapták el a fák, és mintha labdáznának, dobálták egymásnak egyre messzebb és messzebb. A bak megállt, mérgesen szétkaparta az illatozó avarpaplant, és belefeküdt. Pár percig még így is éberen figyelt, majd elnyomta az álom. Mikor megébredt, próbálta összerakni az eseményeket, mert ez a hajnali menekülés kísértetiesen hasonlított egy régi fájdalmas emlékre, ami után sokáig csak három lábát tudta használni. Történt ugyanis, hogy sok-sok idővel ezelőtt a megszokottnál tovább maradt kint a réten. A mindig felkelő nagy világosság már régen eltakarította a mindig jövő sötétséget, és neki akkor már régen az erdő mélyén kellett volna lennie. De nem figyelt, mert túlságosan el volt foglalva egy kellemesen illatozó őzhölggyel. Szerelmesen kergetőztek, incselkedtek egymással. Ebbe a csodálatos légyottba csapott bele hirtelen egy nagy durranás, és utána rettenetesen fájt, égett a jobb első lába. Bár akkor ugyan a szerelem teljesen elvette az eszét, de arra pontosan emlékezett, hogy akkor is olyasmi illatokat érzett, mint ma hajnalban. Egy biztos: azt a helyet egy darabig elkerüli...
Sokáig nem is járt arra, gondosan elkerülte még a tájékát is. Nem nagyon mozgott, csak éppen annyit, amennyi a táplálékszerzéshez kellett. Egyvalaki bosszantotta csak, mégpedig egy nincstelen vetélytárs, egy csellengő őzbak, akinek folyton azon járt az esze, hogy az ő területét megszerezze, az ő földjén uralkodhasson. Sokszor elkergette már, de végleg még nem sikerült, mert egy idő után mindig visszaólálkodik.
Az egyik éjjelen sokáig kóborolt, már éppen pihenőre akart térni, amikor ismerős, ellenséges szagokat érzett. A vetélytárs – nyilallt belé a felismerés. Már megint itt van, már megint őt akarja felbosszantani. Dühödten forgolódott, kereste ellenfelét. Az tisztes távolból figyelt, és várta a kedvező pillanatot a támadásra. A betolakodó pár évvel fiatalabb volt, mint ellenfele, de ez nem vált előnyére, mert az öreg sokkal-sokkal erősebb volt. Egyetlen lehetősége a győzelemre, hogy ha gyorsabb lesz ellenfelénél, ugyanis neki mind a négy lába egészséges.
Nem várt tovább, harcosan nekilódult, majd pár méterrel az öreg előtt megállt, és hátravetett fülekkel elkezdte kaparni a földet, hol a jobb, hol a bal lábával. Az öreg ugyanígy tett, de közben fenyegetően forgatta a fejét, rajta a félelmetes agancsokkal. Remélte, hogy ennek meglesz az elrettentő hatása, és ez a suhanc eltakarodik innen. De nem így történt. A suhanc nekirontott, és azonnal összeakaszkodtak. Egymásnak feszült a két test. Az egyik a tapasztaltság biztos tudatával, a másik gyorsaságának, fürgeségének győztes reményével. Ádáz harc kezdődött, az egyik a területért, a másik a területéért küzdött. Érezték, hogy az első nekirugaszkodás nem sikerült, ezért szétugrottak, majd újra egymásnak estek. Ez már jobban sikerült az öreg szempontjából, mert agancsának egyik ága igen közel került ellenfele nyakához. Minden egyes nekirugaszkodásnál hatalmasat bökött ellenfelén. Érezte ugyan, hogy ezt az előnyt nem tudja sokáig tartani, mert minden egyes bökésnél irgalmatlan fájdalmat érzett a sérült lábában.
Éppen ezért összeszedte minden erejét, és egy hatalmasat lökött ellenfelén, aki ennek hatására felborult. Az öreg végső csapásra szánta el magát, és már-már kivégezte volna a suhancot, mikor a rosszabbik lába megbicsaklott, és elvesztette egyensúlyát. Ezt a pillanatot kihasználva a másik hirtelen felpattant, és hatalmas avarfelhőt rúgva menekülésre fogta a dolgot. Eközben az öreg is észhez tért, majd utána iramodott, és ahol érte, ütötte-vágta. Arra sem figyelt, hogy közben elérték a veszélyesnek tartott területrészt. Nem látott a dühtől, mindenképpen el akarta dönteni a csatát. A suhanc már nem ellenkezett, csak próbálta menteni az életét, már csak egy volt fontos a számára: ép bőrrel megúszni ezt a kellemetlen találkozót, úgyhogy rohant, ahogy bírt. Az öreg észrevette ellenfelén, hogy az feladta, de még hajtotta, már csak a tisztesség kedvéért is.
És a nagy vehemenciában, diadalmas mámorában észre sem vette, hogy a kis rét közepén volt. Villámgyorsan ráeszmélt: világosban hagyta el a mindig biztos rejtekhelyét…, de már késő volt. Hirtelen erős fájdalmat érzett az oldalában, melyet közvetlenül követett az a bizonyos hang is, amivel összekötötte azt a régi sérülést az első lábával. De most nem érzett fájdalmat, picit bizsergett ugyan az oldala, de nem tulajdonított neki különösebb jelentőséget. Próbált megfordulni, és az erdő felé menekülni, de a lábai valamiért nem engedelmeskedtek. Csak állt egy helyben, majd előredőlt, és arra gondolt, hogy vajon hogy fáraszthatta ki ez a pimasz betolakodó ennyire. Nem bírta tovább tartani magát, és eldőlt. Már azt sem bánta, hogy itt a rét közepén fekszik le. Sőt, valami kellemes, jóleső érzéssel töltötte el a harmatos fű hűsítő ölelése. Még hallotta az emberek lépteinek egyre közeledő suhogását. Ösztönös félelmében megpróbált ugyan lábra állni, de azok már nem engedelmeskedtek, hiába próbálta erőltetni. Egyre fáradtabbnak érezte magát, és mintha a látása is megváltozott volna, mert teljes homályba borult minden. A szürkeség egyre csak erősödött és erősödött, végül beleveszett az erdő, eltűnt a kis rét, a szürkeség és az emberek is. Végleg eltűnt minden…
– Ez az, ez az…? Erről beszélt…? – kérdezte a boldog vendég a vadőrt fülig érő szájjal, miközben a hatalmas agancsot gusztálgatta.
– Ez – válaszolta kissé szomorúan, mert lelke mélyén picinyke bánattal vegyült öröm hullámzott.
Szomorú volt, mert elvettek valamit az erdőtől, ami nem volt az övék, de egyben némi boldog büszkeséget is érzett, mert egy öreg, rafinált baknak sikerült túljárni az eszén. Miután a vendég kiörömködte magát, és nekilátott a hátizsákjában fényképezőgépe után kutatni, leguggolt a bak mellé. Kezét végigsimította az agancson. Valóban páratlan jószág volt.
– Elbuktál hát, öreg vitéz – gondolta, majd hirtelen felkapta a fejét, mert a távolban, a fasor mögül egy őz riasztott.
Hosszan, morcosan.
(Megjelent a szerző Avarpaplan című kötetében)