Bátyó végleg elment…
Bátyó egy „alátermett”, kurta kis ember, tekintélyes nagyságú kobakkal, arcán egy öreg tölgy kérgére emlékeztető ripacsokkal, no és persze súlyos és hatalmas szemüveggel… Falun nevelkedve, mindkét szülői ágról telis-tele vadász felmenőkkel… Amerre megy, doktor úrnak szólítják és megsüvegelik…
Én írtam ezt dr. Végh Endréről a búcsúzó XX. század utolsó évében, Tubák, Bátyó és a többiek című könyve előszavában. Különös könyv ez: szociológia, történelem, közösségábrázolás – humoros és szatirikus vadásztörténetekbe ágyazva. De egyben önportré is. Olyan, ez a könyv, mint egy könnyű kézzel, derűs színekkel festett pasztellkép – finom vonalú karikatúrák hangulatát idézve.
Bátyó a szeszélyesen kanyargó Tisza nádasokkal, fűzligetekkel, sárguló búzatáblákkal övezett vidékén, Vezsényen és Rákóczifalván élte gyermekkorát. Életkora meghatározhatatlan – írtam annak idején –, mindazonáltal bölcsessége, nyugalma és tapasztalatainak gazdag tárháza okán joggal hihetjük, hogy javakorabeli ember. Egy ember, aki nemcsak beleillik, de bele is tartozik a szülő- és lakóhelyét jelentő tájba, valahogy úgy, mint a végtelenbe nyúló fasorok…
Végh Endre 1938-ban született, 1956-ban érettségizett Szolnokon, 1962-ben a Szegedi Orvostudományi Egyetemen doktorált. Rövid bányaorvosi szolgálat után 1963-tól 2021-ig, azaz 58 éven át volt körzeti orvos egyetlen helyen, a Tiszaföldvárhoz tartozó Homokon. Művészetkedvelő ember volt, mint a kiváló orvosok közül oly sokan, de egyben alkotó is. Írt, festett.
Középosztálybeli családba született (ma ezt így divatos mondani), vadászok közé. Első puskáját egy 32-es belga duplacsövűt, kisgyerekként kapta. Vadásztársasági tagsága 1973-tól volt, amikor is a tiszaföldvári vadásztársaság felvette tagjai sorába, mely társaságnak aztán öt cikluson át az elnöke is volt. Könyveinek irodalmi alakjai nem kitalált személyek: vadásztársairól írt, és önmagáról, mint közéjük tartozóról…
Legismertebb műve, a Tubák, Bátyó és a többiek című könyve után 2003-ban Murphy és a beteg vadász, 2004-ben Vadászni emberi dolog, 2008-ban pedig Megvadult szótár című könyvével lepte meg a könyvbarátokat. Szeretett vadászni, különösképpen apróvadra és a vizek mentén – húszezer vízi vadat lőtt, többnyire récét –, igazi vadászélményei azonban emberekről szóltak.
Írói és festői ars poétikáját a Jász-Nagykun-Szolnok megyei Millenniumi Vadászat Almanach-ban fogalmazta meg. "Az alkotás örömet okoz. Az alkotónak először, még ha nem teljesen elégedett is magával. Nagyobb az öröm, ha a teljesítményt mások is elismerik, Szerény személyemet a természet elfogult szeretete vitte rá, hogy ezt az olthatatlan rajongást valamilyen megfogható, valóságosan létező materiális formában is kifejezhessem.”
Ténykedése minden szintjén közösségi ember volt, Csekő Sándor idejében a Vadászati Kulturális Egyesületnek is aktív, alkotó tagja. A harmadik évezredbe lépve azonban már nemigen vágyott közéleti szerepre, megnyilvánulásra. Élete utolsó éveit magányosan élte. 2024. június 21-én, kilenc nappal 86. születésnapja előtt hunyt el.
Ez már nem az ő világa volt.