A Zemplénben minden évben szeptember 20–25. között várható a bőgés tetőfoka. 2021-ben sem volt ez másképp: ismét 21-e volt a legpergősebb nap.
Hajnalban az ÉSZAKERDŐ Zrt. Telkibányai Erdészeténél kezdtünk egy lövéskontrollal a Csőcs-völgyben, ahol előző este tett a vendég lövést egy gímbikára: se bika, se vér, se egyéb találatra utaló jel… Mi is csak három-négy csepp vért találtunk mintegy kétszázötven méterre a rálövés helyétől a patakparton, így a környék alapos átkutatása után feladtuk a további keresést.
Közben SMS-t kaptam egy közeli sebzésről, de mire olyan helyre értem, ahol van térerő, már elindult egy vérebes kolléga a comblövött bika nyomán.
Még le sem tettem a telefont, bejött a következő hívás tállyai kerületvezető erdész kollégámtól:
– Tóth Ferenc magyar királyi erdész! Merre vagy?
– Mihók István! Szevasz, Feri! Telkibányán. És Te?
– Az Árnyék-völgyben. Rálőttünk egy bikára.
– Honnan tudtam? – mosolyogtam picit.
– Három csepp vért meg egy pici csontszilánkot találtam... Berohant a fiatalosba. Mikor tudsz jönni?
– Akár egy óra múlva ott tudok lenni, itt végeztem egy kontrollmunkával. Mikor lőttetek rá?
– Hét óra körül. De dolgom lenne... Fát kell kiadnom. Tízkor a Hidegpataki Vendégháznál?
– Ott leszek. Kaliber? Körülmények?
– .30-06-os kaliber. Gáspár Lacival vagyok. A bika lefelé jött. Ötven-hatvan méternél nem volt messzebb. Félkeresztben szemben állt meg, mélyen tartott, keresztbe fordított fejjel nézett ránk. Rövid agancs, rövid ágakkal, olyan hat és fél, esetleg hét kiló körüli, hármas-hármas koronával. Laci célzóbotról lőtt, de se találatjelzés, se becsapódás... A bika megperdült s eltűnt. Néhány csepp vért találtam csak. Megjelöltem. A sűrűben nem nagyon zörögtünk utána, mert ott már nem találtunk vért. Nem tudom, milyen lövés…
– Rendben. Tízre ott leszek!
– Várlak!
Igazi nosztalgiázással kezdődött a keresés: az ÉSZAKERDŐ Zrt. Tállyai Erdészetének kerületvezető erdészén kívül a sebző – a Hernádvölgyi Erdészetnél műszaki vezető elődöm – és jómagam is dolgoztunk ezen a területen, mindhárman munkakapcsolatban voltunk évekig; hazai pálya volt minden tekintetben. Nyolc évig a környék erdeit jártam erdőművelési műszaki vezetőként. Ennek ellenére – vagy éppen ezért – az aggodalommal vegyes izgalom letagadhatatlanul kiült mindannyiunk arcára. Az utánkeresők amúgy is bogaras emberek, de egy cimbora sebzett vadját keresni: az már extrém sport!
– Na, lássuk! – mondtam a helyszínen.
– Ott álltunk, vagyis térdeltünk – mutatott Feri annak a fának az irányába, ahonnan a lövést leadták. – Itt állt a bika. Itt pedig a csontszilánk és a kirúgás helye...
– Mint a körmöm alatt a kosz, olyan pici. Milyen csont ez? Velőt találtatok? Nem esett el a bika a lövés pillanatában?
– Nem… Nincs velő… Nem esett el… Mind a négy lábát használta, bár csak néhány pillanatig láttam.
– Laci! Hová céloztál?
– Félkeresztben állt, ezért a szügye és a lapockája határára. Középre, a szívére... Olyan közel volt, nem lehetett elhibázni! Vagyis nem tudom, hogy sikerült így meglőni…
– Hátha itt van a sűrűben – mondtam, bár magam sem hittem igazán benne.
Ahogy elindultunk, hamar kiderült, hogy tapasztalt kísérőimet megtévesztette egy szintén erős, ugyanabba az irányba tartó, de kissé elkanyarodó bika nyoma. A vérebem – törzskönyvi nevén Dan pod Karikásom, azaz Danika – vezetésével hamar elértük a sűrű, már-már tisztítás korú fiatalost, ahol feltűnően magasan kent vért is találtunk; de mire átgondolhattam volna a látottakat, Danika megállt, s mereven maga elé nézett: vadat jelzett…
Már koppant is egy agancs, s egy bika, furcsán nagyokat dübbentve a lábával, topogott előttünk. Meg sem vártam, hogy a sebágyhoz érjünk, Danit hajszára engedtem. Óriási robaj! Dani ugatása kíséretében zúgott a fiatal tölgyes… Megindultak!
– Mi történt? – kérdezték kísérőim.
– Hallottátok a dübögést? Mintha láblövött lenne… Mintha kereste volna az egyensúlyt, mintha bicegne… Már meg is állította! – hallatszott egy helyből az ugatás – Nem…! Újra távolodnak… Lementek a völgybe. A Gecej felé fordultak. Menjetek vissza az autókhoz! Én megyek utánuk.
Futás… Kelet felé! Nem…! Már nyugati irányba, a Bobi-sírja felé haladnak. Nagyon mennek…! Vissza az autóhoz, hátha eléjük tudunk kerülni…
Húsz–huszonöt perc múlva már láttam is a vadat néhány pillanatra. Illett rá a leírás: rövid agancs, rövid ágak… De mind a négy lábát használva szaladt előttem keresztbe az élen, sebet nem láttam rajta. Dani 100–120 méterre lemaradva, hajszahanggal követte. Lövésről szó sem lehetett a gerinc miatt. Futottam utánuk majd a Cigány-völgyig, de nem csökkent a távolság. Ráadásul vért sem találtunk a nyomon. Ennek ellenére vérebem még öt kilométeren át hajszolta a bikát, alig lemaradva tőle.
– Érthetetlen... Ez nem kerek! Kezdjük újra – mondtam, miután összeszedtük magunkat, megkerestük Danit, s meggyőződtünk róla, hogy ez sajnos fals hajsza volt.
Hogy miért nem fordult vissza pár száz méter után, mint más hasonló helyzetben? Nem tudom. Miért tudta tartani a lépést öt-hat kilométeren át a bikával? Nem tudom. Hogyhogy meg tudta állítani az elején? Nem tudom. Beteg lehetett ez a bika is. Az is lehet, most tévedtünk, és a keresett vad vér nélküli nyomáról vettem le a kutyát… Mindegy.
– Pihenő! Aztán újra kezdjük. Míg Danika szunyókál egyet, jobban megnézzük a rálövés helyét. Haraphatunk is valamit.
– Nálunk nincs semmi ehető. Nem úgy készültünk... Arra számítottam, hogy mostanra a vendégházban ünnepelünk. Igaz, ha egy hétig nem ennék, az se látszana meg rajtam – mondta szélesen mosolyogva „királyi erdész” barátom.
– Nem baj – mondtam –, nálam van egy körte, amit tegnap kaptam Garadnán, meg egy fahéjas csiga valahol a hátsó ülésen vagy alatta. Az is maximum kétnapos...
– Ne már – szólt egyikük.
– Dehogy! Hülyéskedem. Lazítsatok már! A mai reggelim. Nyugi! Elosztjuk. Gondolkodjunk! Hol rontottuk el?
– Szerintem menjünk vissza oda, ahol indult a hajsza. Van-e ott sebágy? Nézzük meg a hajszázott bika fekvését. Ha nincs benne vér, biztosak lehetünk benne, hogy csak épp ott, a vérnyomon vagy közvetlenül mellette feküdt le.
– Jogos! De kaja után először bogarásszuk át a rálövés helyét. Van időnk. Danikának regenerálódnia kell. Kicsit nekem is...
A rövid ebéd után több apró csontszilánkot, a lövedék rézköpenyének egy nagy darabját, pici ólomdarabot s egy fogat találtunk!
– Puff! Metszőfog… Alsó állkapocs – mondta Feri.
– Az király… – reagáltam lemondóan. – Ez tuti – egy ilyen eredményes munkával Kaszó-kupát lehet nyerni…Öt százalék esélyünk van… Az nem sok, de a semminél több!
– Igen – szólalt meg Laci is bólogatva –, a bika félrefordította a fejét a lövés előtt… Belóghatott az orra és a szája a lövedék útjába. De létezik, hogy a lövedék nem érte a mellkasát?
– Hát… Itt a rézköpeny s egy-két ólomszilánk. Lehetséges – mondtuk szinte egyszerre. – De az is lehet, hogy a dermedt bika mellől ugrott el a dübögős...
– Jó! Maradjatok itt. Dani hadd aludjon! Megkeresem a fekvést. Összenézem Dani GPS-ben rögzített nyomával. Ha találok sebágyat, visszamegyünk a Vavrek-malomhoz, ahol Danikát levettem a csapáról; előfordulhat, hogy vér nélkül ment el… Ha nem, vezetéken folytatjuk. Maradjatok itt!
– Jó! – jött a válasz.
Hamar kiderült, hogy fals hajszára engedtem Danit, bár a „dübögő” bika valóban a vérző bika csapáján feküdt, sőt annak a nyomán is indult meg. Az sem kizárt, hogy együtt voltak egy ideig.
Mikor visszaértem, Dani egy nyújtózkodással jelezte: mehetünk! Itatás újra, aztán hajrá! Vissza a sűrűbe. A fiatalosban a kontrollálható vérnyomon a körülményekhez képest aránylag gyorsan, a szomszédos gyenge lucfenyvesben viszont már lassabban haladtunk, vérebem gyakran visszakeresett, egyre többet körözött. Gyakran találtunk csapaigazoló nyálas vért, a fenyves túlsó szélén mégis úgy tűnt, elveszítjük: 100–150 négyzetméteren szinte mindenhol volt egy-két csepp vér. A sebzett bika sokat forgolódhatott, s hogy merre ment tovább? Nem tudjuk…
Forogtunk. Forogtunk. Lementünk a völgy irányába. Majd föl, gerincirányba. Nincs vér… Újra le. Újra föl. Jobbra. Balra. Sehol… Danika mélyen tartott orral, zakatolva keresgélt. Egy negyed hektáros foltból egy órán át nem tudtunk kijutni. Lecsatoltam Danit a vezetékről, mert ő még nem adta föl, szorgalmasan keresett: legalább én ne tartsam fel, mert a sok-sok megtett kilométertől már kezdtem fáradni. Mi külön keresgéltünk: hátha?… De semmi!
Danika lassan, de egyre határozottabban haladt észak felé, éppen csak emelkedve a rétegvonalon, gyakran vissza-visszakeresve, körözve. Hittem is, nem is, de más választásom nem lévén, ballagtam utána. Visszanéztem: mindkét kísérőm egy-egy tuskón ülve, az avartengert, mint feneketlen mélységet, nézte maga előtt. Feladták – gondoltam, de tovább kutattam a gyertyános-tölgyes lehullott leveleit vér után.
Mikor újra előrenéztem, Danikát már nem láttam, eltűnt a hegy éle mögött. Hogy lehetek ilyen birka? Nem szokott szabadon kerestetni. A GPS-jelet követve indultam tovább. Ekkor már Danit kerestem, nem a bikát.
– Most már csak egy újabb fals hajsza hiányzik – gondoltam, mert megosztani már nem volt kivel.
Már majdnem az Erdész-forrás fölötti fenyvesbe értem, amikor kutyám jele gyorsabban kezdett távolodni a hegy túlsó oldalán. Megindultam hát a gerinc felé, hogy legalább a rádiójelet ne veszítsem el. Ott elé kerülhetek, vagy összekiabáljuk-ugatjuk egymást, ha elkeveredne. Majd félúton jártam, mikor a GPS-jel fordult, végtelen jelet rajzolva. Visszafordult, de nem a saját nyomán jött.
– Danika nem találja a saját nyomát? Vagy hajszán van? – kérdeztem magamtól.
Elbizonytalanodtam. És mintha kutyaugatást is hallottam volna...
Telnek a percek. Lejjebb megyek a hegyoldalon.
Újra ugatást vélek hallani; mintha közeledne. A GPS-re nézek: rétegvonalon jön visszafelé a hegyoldalon, lentebb. Hajszázik valamit. De mit? A keresett bikát? Inkább kételkedem, mint hiszem. Lejjebb osonok, s látom, hogy egy bika közelít lassú ügetésben a tölgyes és a lucos határán. Úgy 180–200 méterre lehet. Kíváncsiságból arcomhoz emelem a puskát, s távcsövén át megnézem: milyen bika?
– Uhh! Lóg az álla! Ez a mi bikánk!...
A lélegzetem is eláll. Ezt nem hiszem el – de nincs idő agyalni: csőre töltök, letérdelek, s mint a disznóhajtáson, még egyszer leellenőrzöm, hogy jól láttam-e, majd a szügye elé húzom a szálkeresztet, s – durr!
– „Vagy fa, vagy lyuk” – jut eszembe egyik öreg vadásztársam mondata.
Becsapódás, találat. El sem hiszem, a „kilenchármasnak” ez olyan messze van! Ráadásul a fák között ... de már lövöm is a következő golyót a meglassult, sebzett vad oldalába. Az is talál… Megtántorodik… Már fordul… Közben rohanok, hogy lopjam a távolságot – csak a szívem visz előre, erőm már talán nincs is; vagy ötven méterrel vagyok közelebb: letérdelek, töltök, lövök. Ez már megváltja a szenvedéstől… De rohanok még közelebb, hátha kell a negyedik lövés is.
Nem…
Összeesik…
– Hú! – száll a kurjantás! – El sem hiszem – mondom csöndesebben. – Megvan! Gyertek!!! Hú! – leírhatatlan az örömöm.
A fáradtság, az öröm, de legfőképp a hálaadás térdre kényszerít. Összerogyva, összekulcsolt kézzel térdelek, s hálát adok: Köszönöm! Köszönöm, Istenem!
Dani is odaér… Éppen csak „megtollazza”, s ő is lefekszik. Miután megpaskoltam mindenét, remegve itatom meg. Szinte harapja a vizet. 15 kilométert mutat a nyomrögzítője. Az eddigi leghosszabb eredményes munkánk!
Kísérőim is odaérnek:
– Pisti! … Ezt el sem hiszem… – alig jön ki hang Feri torkán.
– Én már régen feladtam volna… Ha… Ha te nem… Ha nincs ez a kitartás… Ez a bika nem kerül terítékre. Köszönöm, köszönöm szépen! – folytatja Laci.
Csillogó szemmel állunk a teríték mellett. Szó alig esik. Ahogy Feri mondta: rövid szárak, rövid ágak, hármas korona.
Őseink hite s vadászhagyományaink szerint sebtöretet, utolsó falatot kap a jobb oldalára fektetett derék vad.
Laci a kalaptöretéből Danika nyaklójába is tűz egy darabot.
Szótlanul tisztelgünk. Emlékezetes munka volt. Felértünk a csúcsra!
A lövedék a bika bal orrlyuka mellett hatolt be, törve az orrcsontot s az alsó állkapcsot. Hogyhogy nem ütötte le villámcsapásként egy ilyen durva találat? Rejtély. A szügyét, lapockáját nem érte a lövedék egy szilánkja sem…
