A jó pap is holtáig tanul, a gyakorló vadász is valahogy így… legalábbis remélem… s úgy gondolom, hogy az érző s gondolkodó vadászó ember tanítója pedig az íráson túl a Természet és a tapasztalás…
Elhatároztam, hogy egy szép nyári estén „kint léttel” szellőztetem az elmúlt két hét erős mindennapjainak terhes gondolatait, így elindultam az erdőre-mezőre, s barátom pompás helyre vezetett Pincehely határában, az úgynevezett „Víztározó” közelében.
A hely jó esélyeket ígért, mert változatos növénykultúrában, ligetes erdősávokban, dombokban-völgyekben bővelkedett. Lehetőségem volt több lest is magában foglaló területen cserkelni, így a lesekre is felülni, továbbá az este is szép naplementével búcsúztatta a nyugovóra térő napot. Az előrejelzés vihart, esőt ígért, s mint utóbb be is igazolódott, nem is alaptalanul.
Barátom megmutatta a helyeket, lehetőségeket, majd sajnos elköszönt. Ő most nem tudott velem tartani, mert több ezer kis zümmögő „munkatársa” rengeteg feladattal látta el őt.
Magamra maradva elhelyezkedtem egy lesen, felmértem a terepet, amely mögöttem enyhén emelkedő dombhát volt, ahol míg a szem s a távcső ellát, kukoricás; balra s előttem ligetes bokros sáv, azon túl ligetes sáv tarkította a tájat, a ligetes sor felett pedig ugyancsak jól fejlődő kukorica látszott.
Miután elhelyezkedtem, az őzek is visszabátorodtak, mintha tudnák, hogy most nem rájuk várok. Jó széllel és borongós napnyugtával vizsgáltam a tájat először a lesen ülve, majd cserkelve is. Mindeközben az őzek egyre kevesebb érdeklődéssel figyelték ténykedésemet.
A felhők buráját a csillagok világíthatták meg olyannyira, hogy derengő fényükben kitűnően lehetett cserkelni, és még a mozgó árnyak szabad szemmel történő érzékelése sem esett nehezére a szememnek. Cserkeléskor még bemerészkedtem a sűrűbe is, ahol kiszórt kukoricával próbálták egy kis tisztásra csalogatni a sertevadat. Nem mondom, hogy a bátorságfaktorom maximumon lett volna, de gondoltam, hátha megérkeztek csemegézni.
A hosszas várakozást és cserkelést az erős „vakuzással” és forgolódó széllel megérkező vihar szakította meg, kevéssel éjfél előtt. Az égi lámpa fényénél siettem vissza a lesre. A magas létrán már a zápor segített a gyors mászásban. (Ha ezt a „tornamutatványt” és annak a sebességét látta volna ifjúkori testnevelőm, valószínűleg most nem kellett volna újabb köröket futnom és kötelet másznom a jelesért...)
A lesen megbújva vártam, míg a zápor lassan kellemes nyári esővé szelídült, és a vihar is elköszönt néhány villanással; közben a szél is visszaállt a rendes irányába, amellyel maximum észak felé indulhattam volna mások „zavarása” nélkül.
Éjfél után egy órával megindult a mozgás. Először a hajlatban két gímszarvastehén próbálta terelgetni rakoncátlanul fickándozó borjait a legelőhelyük felé vonulva, majd nyulak bukfenceztek a mögöttem lévő kukoricásban.
Eközben arra gondoltam, milyen jó is lenne egy vörös bundást behívnom s „megállásra bírnom”. Elő is kerestem hát a sípomat, elkezdtem „fütyülni” a panaszkodó nyúl nótáját – amire egy darabig csak a bukfencező tapsik mutattak érdeklődést. „Fütyörészés” közben lettem figyelmes, hogy a hajlaton túli ligetben három nagy fülű fej érdeklődve figyeli produkciómat, picit mutatva testükből is; mintha gímek lettek volna… tehén, borjú, ünő… A sípolást abbahagyva s remélve, hogy a csend kicsalogatja őket az előbbi két tehén s borjaik útjára, amikor is aztán az ünőt majd „meg tudom állítani…”
Ahogy őket figyeltem, a szemem sarkában egy nagy, gyorsan felém siető, meg-megálló nagyobb árnyra lettem figyelmes. Jobban megnézve, a nagy árny kétfelé vált, és kutyaféle formát öltött. Róka! Na végre! Na, de gólyalábakon?... Lassan sikerült beazonosítanom, hogy egy aranysakálpár közeledik felém gyanakodva, figyelve-szaglászva, a kukoricást határoló ligetsáv mellett.
Talán a nyúlsírásom csalogathatta őket ide, s most keresik a bajba jutott „tapsifülest”? Mindenesetre, tőlem olyan 70–80 méterre (mint utóbb leléptem) figyelve, megálltak, majd az első – nekem oldalazva – elkezdett szaglászni a levegőbe, míg a második felém figyelt, kissé hátrább s oldalt állva a párjától. Időm nem volt sok, no meg a szelem sem volt szerencsés – eddig talán az segített, hogy magasan ültem –, így óvatos puskamozdítást s figyelmes célzást követően eldördült a lövés, ami helyben marasztotta az elsőt, a kettejük közül jobban gyanakvót.
A találat hatására, meglepő módon, a második árny nem a ligetes rész felé vette menekülésének irányát, hanem elkezdett futva távolodni a sarjadó kukoricásban, meg-megtorpanva s nyikkanó hangon híva a már nem hallható párját. Ebbe az egyik megtorpanásba szólt bele az újabb puskaszó, s a menekülő – tőlem közel 120–150 méterre, mint azt hajnalban leléptem – hangos kiabálással széttúrta maga körül a kukoricát, s erősen vergődött.
A vadászláz hevében egyik ilyen vergődő vetődésébe ismételtem a lövést, remélve, hogy ezzel megválthatom szenvedésétől. Nem járhattam sikerrel, mert a sakál feltápászkodott, és imbolygó rohanással bevetette magát a kukoricás melletti bokros-ligetes részbe. Amikor felállt, ismételtem, de durranás helyett csak kattant a puska – elfogyott a lőszer, és mire tárat cseréltem, a sebzett vad elmenekült.
Ezt a hangos eseményt a gímszarvastrió nem tolerálta, és úgy döntöttek – nyilván –, nem felém, hanem az ellenkező irányba vizsgálják meg a kukoricaültetvény minőségét. Picit bánatosan búcsút intettem az ünőnek…
Tisztes időt kivárva, leszálltam a lesről, és megkerestem az elejtett vadat: egy szép aranysakál feküdt a terítéken. Lámpafénynél próbáltam keresni a második rálövés helyét és a sebzett vadat, de nem jártam sikerrel; emiatt úgy döntöttem, hogy napvilágnál újra megpróbálom.
Miután a lesen és környékén erős ribilliót csaptam, úgy döntöttem, hogy jó – szembe- – széllel, élvezve a gyenge nyári esőt, a másik irányba cserkelek, hátha szerencsém lesz, és a legelészőket nem riasztották meg túlságosan a dörrenések s a lámpázás. Cserkelés közben meg kellett állapítsam, hogy az őzsutáknak vagy kötélből vannak az idegeik, vagy süketek, vagy kiváló naptárolvasók, s pontosan tudják, hogy még nincsenek veszélyeztetett időszakban. Szóval a suták az eseményre fittyet hányva, békésen legelészgettek tovább.
Cserkelésem és a sűrűben „majdnem bátran” történő mozgásom sajnos nem járt sikerrel, a legelésző „nagyokat” nem sikerült megközelítenem, s ők sem jöttek közelebb. Kevéssel pirkadat előtt visszatértem a leshez, s figyeltem a nap küzdelmét a felhőpaplannal, mely harc olykor majdnem döntetlen volt, de úgy a tizedik menet környékén a felhők álltak nyerésre.
A napkelte szépségének figyelése közben lettem figyelmes a hajlaton túli, 80–100 méterre lévő ligetsávban egy nagyobb árny, de inkább test mozgására… egy erősen domború hátú, majd bokor nagyságú sertevad szlalomozott a bokrok között. A levegő fennakadt bennem! Micsoda hajnal és napkelte! Gyors célzás, kiszáguld a lövedék, és – semmi becsapódás; a kan is megugrik-menekül; ismétlek, illetve ismételnék, mert még csak talán 100–120 méterre lehet, és célzom az orrát, de beszorul a zár, és nem működik a puska! Ődisznósága is mintha sejtené, hogy nincs veszély, így száguldása laza futássá szelídül. Én meg... nem érek rá cifrát mondani, mert küzdök a puskával, szétszedem, és mire sikerül kiszabadítanom a zárfejet és a beszorult-meglapított lövedéket, minden keserű gondolatom mellett rájövök, hogy bizony én hibáztam.
Hibáztam, s nem csak a lövést, hanem hogy bíztam a lőtéren korábban már többször is cserben hagyó, elakadó ötös tár „csak jó lesz az!” kényelmében, mert a feltöltött ötös tárat szoktam zsebre tenni tartalékként, ha a hármas netán kiürülne, és gyorsan kellene újratölteni, de ezen a hajnalon bőven lett volna időm ismét megtölteni a hármas tárat…
A borongós hajnalban összecsomagoltam, és hajnali döntésemhez híven elindultam megkeresni a második toportyán rálövésének helyét. A menekülő nyomát követve, a lestől balra úgy 120–150 méterre, a kukoricásban meg is találtam a rálövés helyét, ahol erős vérzés és szövetdarabok nyomait fedeztem fel. A sebzett vad jó 4-5 négyzetméternyi területen feldúlta a kukoricást. A rá tett ismétlő lövés utáni felállását követő menekülő-útvonalát is sikerült megtalálnom, amelyet folyamatos vérnyomok és meg-megcsúszó lábak általi „túrások” kísértek a bokros-ligetes részig. A bokros sávot hosszasan körbejárva, abból kivezető nyomot nem találtam.
Lehetőségeim szerint megpróbáltam a bokros ligetet felderíteni, de a sebzett vadat nem találtam. Ha Chili kutyám – örökké izgatott és izgága border terrierem – velem tartott volna, valószínűleg sikerült volna megtalálni a másik nádi farkast. Bízom benne, hogy szenvedése és sebágya nem tartott sokáig.
Az eset tanulságai, amit végül összegeztem magamban:
1. Türelem: ezt továbbra is gyakorolnom kell (mint talán az egyik legfontosabb erényt!), mert például, ha kivárom, míg a második sakál feláll, úgy tiszta célpontot nyújthatott volna, és nagyobb valószínűséggel sikerülhetett volna megváltani őt szenvedéseitől.
2. Gondosság, odafigyelés: ha nem lettem volna rest, és újratöltöttem volna a hármas tárat, és az elakadó ötös tár sokat halogatott, szakember által végzett javítását is elintéztem volna, úgy most talán egy sertevaddal kevesebb csemegézne az erdőn...
3 Tehát: folyamatos tanulás, tapasztalás, azok alkalmazása és el nem feledése… amíg lélegzem.
Ha önnek is van egy jó története, írása, amelyet megosztana másokkal is, akkor ne habozzék, küldje el szerkesztőségünk részére a hirek@nimrod.hu címre.
