Viszonylag gyorsan megérkezett az alkonyat, de a szél nem úgy táncolt, ahogyan mi szerettük volna.
Hol innen borzolta meg a hajunkat, hol onnan simogatta meg a tarkónkat, de sohasem egy irányból. Ilyenkor nagy a dilemma, hogy hova is, merre is… Mindegy, valamerre el kell indulni, mert a végén még itt fog végleg ránk sötétedni. A les jó választás volt, mert előbb egy ünő jött ki a kis rétre, később pedig bikák jelentek meg olyan nagy dirrel és durral, mintha szeptember lett volna. Négyen neki is álltak verekedni, de – gondolom – csak úgy virtusból, hiszen hol van már a szeptember, hol van már az a nagy szerelem!? Épp az egyik bikát nézegettük, amikor a nagy csodálkozásban se szó, se beszéd kiballagott mögénk – rossz szélben – egy konda disznó. Két koca és pár süldő, ám a dörrenés és a villanás után már eggyel kevesebben voltak… És ami a fő, hogy – az előbbi cselekménysorozat eredményének következményeként – resztelt máj lesz a vacsora, méghozzá a meg boldogult saját hájából kiolvasztott zsiradékon. (Tudom, ez ma nem nagyon fancy, sőt inkább undy, meg nem is trendy, de akkor is ez van…). Áhítat, töret, zsigerelés… Hazaérve villámgyorsan megpucolódott három fej vöröshagyma. Félbevágtam őket és egy jó éles késsel vékonyan felszeltem. Közben persze a serpenyőben elkezdett izzadni, szenvedni a háj, ami szépen lassan, de megadta magát. Olyan sok lett a zsír, hogy három merőkanállal még el is tudtunk tenni belőle. No de… A maradék aranysárga zsiradékra rászórtam a kazalban tornyosuló hagymát, kevés zöldpaprikát és hagytam, hogy lassú tűzön barátkozzanak. Ezt elősegítendő meghintettem a csapatot egy kis sóval. Eközben felszeleteltem a májat, majd vékony csíkokra daraboltam, olyan szép 4-5 centiméteres szálakra. Kicsit átmostam, majd megkavargattam a hagy más-paprikás zsírt és már ekkor olyan jó illatok szabadultak fel a konyhában, hogy nem sok tartott vissza attól, hogy egy kicsit bele ne tunkoljak a serpenyőbe. De nem… Tartás is, meg fegyelem is van a világon! Kevertem, kavartam még egyet-kettőt és amikor az üvegességen túl volt a hagymacsapat, akkor rápenderítettem a májat. Párszor átforgattam és jöhetett a bors (kellő mennyiségben) és a majoránna (ebből a kellő mennyiség háromszorosát szórtam rá), illetve egy babérlevél. Hagytam itt is időt a serpenyőben lubickolóknak, hogy kellően elmélyedjen a barátságuk, majd kicsi sót hintettem rájuk, illetve megszórtam még a delikvenseket édesnemes pirospaprikával. Nem akarom fokozni a fokozni valót, de az illatok olyan kavalkádja szakadt fel és lepte el a konyhát, mintha egy parfümériába léptünk volna be. Leírhatatlan… És ekkor jön el az a pillanat, ami a legrosszabb. Várni kell… várni kell és megint csak várni kell… Szóval türelem! Közben persze forgatom, keverem, kavarom, de most már csak módjával, most már csak azért, hogy érezzem, mikor is lesz kész a resztelt hagymás vaddisznómájunk. Közben kis tálkákba csalamádé kerül, tányérok az asztalra, friss fehér kenyér is szeletelődik és valahonnan előbukkan egy üveg fehér bor, talán Eger környékéről. Mire mindezekkel végzünk, rászórom még a közben megroppantott és feldarabolt fokhagymát (három kis gömbölyű gerezd) és kimondhatjuk: kész vagyunk. Kicsit várunk, nem esünk neki, mint bolond tehén az anyjának, hiszen, ha eddig kibírtuk, akkor még ezt a pár percet – amíg végleg összeérnek a serpenyőben az ízek – kibírjuk. Hát, persze, hogy kibírjuk. Még némi só, utófűszerezés, merőkanál és már lehet is szedni. Sok jó helyen ettem már, a kockás abroszos kis éttermektől a Michelin-csillagosokig, a pályaudvari restiktől a békebeli csárdákig, de ilyenkor, amikor ennyire egyszerű ételeket tudunk készíteni a vadászrészből, gyakorlatilag szinte a semmiből, mindig az jut eszembe, hogy nekünk van a legjobb dolgunk a világon. Hiszen vadásztunk, terítékre hoztuk, haza vittük, megsütöttük és jóízűen megettük. Úgy, hogy a puskadörrenéstől a tányérig alig telt el egy óra. Hát, kell ennél több?
Megjelent a Nimród Vadászújság 2024. februári számában.