Horváth János vérebes gyerekkora óta a vadászat és kutyázás szerelmese, vérebekkel 25 éve foglalkozik. Megtalált nagyvadjainak száma 700 feletti. Eddigi pályájának egyik, ha nem a legrendkívülibb utánkeresését mesélte el lapunknak.
Az eset vérebes pályája elején, egy szeptemberi szarvasbőgésen történt. A vendég esti lesvadászat alkalmával hátracsúszott lövést tett nagy bikára Fazekasboda község határában (Baranya megye).
A másnap reggeli utánkeresésre János egy fiatalabb tanuló kutyájával és Dorisz nevű, Kaszó-kupát nyert hannoveri vérebével érkezett.
Egy kőbánya melletti erdőszélen kezdődött a vércsapa, a rálövés helyén kevés vért és szőrt talált; a jelek és a vadászok elmondása alapján magas hátsó láblövésnek gondolta a sebzést. Megkezdődött a keresés, azonban a kutya olyan irányba indult meredeken felfelé, ami gyanút keltett a vezetőben. Ezért újra és újra próbálkoztak, de Dorisz a sokadik nekivezetéssel is mindig abba az irányba indult.
Nem talált követhető nyomot, de mivel a kutya többször jelezte ezt az irányt, ezért elengedte, és ő a tanuló kutyával másik irányba, egy nyomon indult el. „Az ember, jelen esetben a vérebvezető sokszor gondolja ám, hogy okosabb, mint a kutyája” – fűzte hozzá János. Ekkor még nem volt GPS-es nyakörve, ami a kontrollálás végett sokat segíthetett volna. Kis idő múlva nagyon messziről hallotta, hogy állóra csahol az öreg kutya, azonnal a hang irányába indultak, és a közelébe érve látták, hogy Dorisz egy bekerített vadaskert mellett ugat. János bosszankodott emiatt, mert arra gondolt, hogy a véreb a kerítésen belüli szarvasokat vagy disznókat ugatja.
Más pozícióba helyezkedett, ahonnan meglátta, hogy kutyája a sebzett bikát ugatja, mely a kerítés szélén áll, és messziről lövést tett rá, eredménytelenül. Ezt követően hajszára engedte a tapasztalt és a fiatal vérebet is. A sebzett vad többször megállt, és ilyenkor János gyorsan, de óvatosan próbált a közelükbe jutni, de mire beérte őket, mindig megindultak, a kutyák újra hajszába mentek, majd szem elől tűntek.
Nem sokkal ezután egy nagyon gyanús, nem jellemző eset következett. A többször megállított bikáról a kutyák teljesen visszajöttek gazdájukhoz. Kihasználva a visszatérésüket, vizet adott nekik, de látta, hogy nem ez a probléma. Amint lehetett, újra felvették a nyomot, és ő ismét elengedte a kutyákat.
A fazekasbodai temető széléhez jutottak, s a vérebek meglepő módon a csapán a temetőbe mentek. Itt beérte őket, és a bika nyomát is megtalálta, ami egy kihantolt sír és a gyásznép mellett vezetett el! Itt a sírásókat megkérdezve tudta meg, hogy ők zavarták el a vérebeket, és a bika a közelükben futott el, de mivel nem is gondoltak arra, hogy az sebzett, meglepődöttségükben elkergették a kutyákat, arra gondolva, hogy azok csak bántják, zavarják az előlük menekülő szarvast.
János nem ért rá sokat gondolkodni a meglepő történéseken, a falu házai közt hallotta ugatni vérebeit, majd meg is találta az egyik szélső ház udvaráról szóló csaholás forrását.
Az első teendője volt a társaság elnökét és a rendőrséget értesítenie, akik érkezésük után lezáratták az utcát, és bár a bika az udvar hátsó részén volt, az ott lakók a biztonság kedvéért kijöttek a házból, és átmentek az utca túloldalára.
János körültekintően ment be, az udvar végén, a gazdasági épületnél látta meg a sebzett bikát és vérebeit, melyeket a kerítés megállított. Alaposan felmérte azt a pozíciót, ahonnan biztonságos lövést tud tenni, hogy végre megválthassa a sebzett bikát szenvedéseitől, vagy ahogy ebben a történetben mondhatjuk, kálváriájától.
A képen Horváth János vérebes Dorisszal és egy másik, sikeresen megtalált bikával, valamint Fullér Miklóssal szerepel, akinek – saját elmondása szerint – nagyon sokat köszönhet „mind vadászatilag, mind emberileg”
