A hold már magasan van, mikor kilépek a hátsó kapun. Fáradt vagyok, de valami visz… Hajnali kettőkor indultam itthonról, libáztunk egy nagyon jót a Hortobágyon, sikerült is felvennem két szép cirkás hasú nagy liliket, éppen besötétedet, mire hazaértem, most meg már golyós puskával a hátamon indulok neki a holdvilágos erdőnek…
Holnaptól felmelegedést jósolnak esővel, szóval jó eséllyel az utolsó havas-holdfényes éjszaka ezen a télen, na meg a pestis is itt van a nyakunkon, úgyhogy… Szétnézek egy kicsit a Tóthavargáné vágásai körül.
Éppen a vágás alatti öregerdő-beszögellésben álldogálok, amikor léptek zaja ér a fülemhez… Jön valami. Komótosan, de határozottan közelít előttem a vágás széléhez, szóval felém. Harmadszor kell a keresőtávcső lencséjét megtörölnöm a szemem sugározta párásodástól, mire megmutatja nekem az egyes disznó kontúrját a sűrű szélében. Mely egy pillanatra megáll, aztán jön tovább. És csak jön, jön és jön…
Amikor elveszem a szememtől a távcsövet, nemigen van harmincméternyire, igazából nem is emlékszem, hogy került a puska a vállamról a kezembe, de a következő pillanatban már a szálkereszt van az éppen – félkeresztben – megtorpanó disznónak az első harmadán. Fúj egyet – szagot kapott –, de még mielőtt ugrana, dördül a lövésem. A disznóm megperdül, visszacsörtet a vágásba, aztán csend… mélységes csend. Olyan, ami csak téli éjszakán tud rátelepedni a világra. Csak a nyaki ütőerem kong a fülemben, miközben újra és újra átpörgetem a lövés pillanatában látott képeket az agyamon. A lövésnek jó helyre kellett mennie, melyet a hóban talált nyomok is igazolnak, ugyanis tisztességes „vércsík” vezet a rálövés helyétől be a vágásba. Mennék utána kézzel-lábbal, de a jobbik eszem reggelre teszi a kefesűrűben történő „kandisznó-utánkúszást”…
Körbejárom a vágásnak ezen „ágát”, a disznó nem ment ki belőle, szóval reggel biztosan előhalásszuk, most pedig indulok hazafelé.
Jó ideje már a saját – monoton – lépteim és a gondolataim zajával vagyok elfoglalva, amikor valami egyéb nesz is elér a fülemhez. Fához lépek rögtön, és szinte meglepődöm, amikor a keresőtávcső megmutatja a lábas erdőben az előttem turkáló három süldőt. Hamar a puskára cserélem keresőt, és a következő pillanatban az egyik – éppen keresztbe forduló – süldő lapjára szívódik a szálkereszt. A lövésem fájón hasít bele ismét a téli éjszakába, de ezt a süldőm már nem hallja…
Másnap reggel kiviszem a libákat is a disznók összeszedéséhez, és készítek egy rendhagyó terítéket…. Egy január végi nap terítékét, mely mögött négyszáz kilométer autózás, tizennyolc kilométer gyaloglás és megannyi – nagybetűs – Vadászélmény társul…
Ezután otthon a golyós puskát vastagon leolajozom, és elteszem tél végi pihenőre a szekrény „aljára”, hogy amikor legközelebb előveszem, már a kakukkszavas májusi reggel köszöntse, és őzbakok után induljunk…
Most pedig következzék a várakozással teli február, a böjt hava…