Talán nem sértődik meg, ha veterán állatvédőnek nevezzük Szilágyi Istvánt, a Fehérkereszt Állatvédő Liga elnökét, a Veresegyházi Medvepark és a Predátor Program megálmodóját. Vele beszélgettünk a vadon élő állatok és a laikus segítők viszonyáról.
Mi a véleménye egy állatvédelemmel foglalkozó szakértőnek a Rókales Alapítványról?
Nem vagyok szakértő, mert Magyarországon kifejezetten olyan szakma, hogy állatvédő, nem létezik. Az állatvédelem leginkább egy érzelmi hozzáállás a flórához, faunához, ami rengeteg energiát ad az embernek és rengeteg energiát elvesz. Én elég régi darab vagyok a területen, és van az a mondás, hogy
az embernek két év kell arra, hogy megtanuljon beszélni, és ötven év kell arra, hogy megtanuljon hallgatni.
Én a világot manapság úgy látom az állatvédelem kérdésében, hogy azt két oldalról szokás megközelíteni. Az egyik a virtuális világ, amelyben az emberek a közösségi oldalakon keresztül értesülnek bizonyos tevékenységekről, képek, videók és rövid írásos posztok alapján, amelyek érzelmi megnyilvánulásokat generálnak bennük. Az a kérdés, hogy jó vagy rossz eredmény születik-e ebből, azaz mennyire értik meg a témát a posztok alapján. Például a róka az emberek túlnyomó többsége szemében egy kedves, bűbájos kis állatka, Saint-Exupéry világhírű könyvét talán mindenki olvasta, de igazából kevesen ismerik a róka természetét, életmódját, viselkedését, a hasznosságát vagy haszontalanságát. Ma még vannak ugyan generációk, amelyek tudják, hogy a róka terjeszti a veszettséget, ami veszélyes, de más generációk nem hallottak erről. A közösségi oldalakról való tanulás az embereket nagyon sokszor tévútra viszi. A virtuális világról sokat elárul egy mondás:
az ember mindent meg akar és meg is tud menteni, csak saját magát nem.
Szerintem, most ebbe az irányba haladunk, mert az emberek nem hajlandóak elolvasni három mondatnál többet, pláne nem tudományos jellegű szövegeket, nem hajlandóak kísérletet tenni arra, hogy megértsenek összefüggéseket, mi miért működik, milyen tényezők, összetevők vannak egy-egy adott téma esetében, vagy milyen ok-okozati összefüggései vannak az olyan emberi tevékenységnek, amellyel beleszólunk a természet folyamataiba. Magyarán, nem érdekli az emberek többségét az, hogy ha belenyúlunk a természetbe, akkor az milyen következményekkel jár. A másik oldala az állatvédelemnek a tudományos alapú megközelítés, amely nem azt jelenti, hogy mindenkinek tudóssá kell válnia, hanem azt, hogy érdeklődnek az összefüggések iránt, az okoz örömöt számukra, ha minél több izgalmas információt tudnak meg a témáról. Persze az utóbbira is van példa az online térben, de egyre inkább eltörpül a cuki képekből tájékozódó „állatvédők” mellett.
Mennyire szakszerű és milyen hatása van a Rókales Alapítvány kommunikációjának?
Azt nem vitatom el, hogy azzal, amit csinál, óhatatlanul sok dolgot megismer azokról a rókákról, amelyekkel sok időt tölt együtt. Azokról az egyedekről és azon körülmények között, ami nála, az ő tevékenysége nyomán kialakulnak, sokat tanul róluk. Erre nagy érzelmi bátorítást kap a közönségétől, amellyel megosztja a mindennapjait. Ennek van anyagi vonzata is, de legyünk jóhiszeműek, hiszen belevágott ebbe a tevékenységbe, ennek költségei vannak és ha ő megtéríti a rókák által okozott kárt is, az adományokat erre fordítja, akkor nem megélhetési rókamentésről beszélünk. Nem szabad pálcát törni senki felett. Az adományok felhasználása ellenőrizhető, hiszen a mi alapítványunk 34 éve működik, nyilvánosak ezek az adatok. Az már más kérdés, hogy az elszámolás hogyan zajlik, de ezt is ellenőrizni tudja a hatóság, ha szükségesnek ítéli.
Azt is tudnunk kell, hogy amikor valaki belevág a rókamentésbe, és ezt megosztja a nyilvánossággal, akkor az emberek nyomás alá helyezik, mert sikerre tesz szert a körükben, de a siker oka nem szakmai alapú. Elkezdik minden mozzanatért ünnepelni, így az illető elhalad olyan tényezők mellett, amelyekkel szakmaivá tehetné a tevékenységét. A veszélyforrása ennek a médiaközegnek az, hogy kérdéses, mi marad meg az emberekben. Az imént említett maximum három mondatból tájékozódó közeget elkapja az un. cukizás, amit én úgy írok le dr. Csányi Vilmos professzor nyomán, aki azt mondta, hogy „a kutya a szőrös gyerek”, hogy az emberekben elindul a rókák antropomorfizálása, emberi tulajdonságokkal való felruházása. Sokan félreértenek tényeket, kutathatóságot. Éppen ezért én miden előadásomban elmondom:
a medve nem cuki, a farkas nem cuki, egyetlen vadon élő állat sem cuki.
Közben már több mint egy évtizede megjósoltam, hogy a róka, mint otthon tartott állatt, népszerű lesz. Ennek oka, hogy kutyaféle, meseszerű alak és a hatóságok részéről sem lehetett eddig hallani, hogy kezdeményezték volna az eljárást otthon tartott rókákkal kapcsolatban. Ez vonatkozik az őzekre is, amely az emberek szemében szintén nagyon cuki, és a közösségi oldalak felületet biztosítanak azoknak az embereknek is, akik őzeket tartanak otthon. Nem a mentésükről beszélek, hanem azokról az esetekről, amikor együtt élnek ezekkel a vadon élő, állami tulajdont képező állatokkal és nem hallani a nyilvánosságban eljárásokról, amelyek ezt megtiltják. És bár a jogszabály nem ismerete nem mentesít, de az emberek többsége mégis a médiából és a közösségi oldalakról tájékozódik, nem a törvények szövegeiből. Magyarán, a vadon élő állatok tartásának jogi és hatósági vonzatairól és a veszélyességéről tájékoztatni kéne a társadalmat. A veszélyekről különösen, hiszen amikor létrehoztuk a Veresegyházi Medveotthont, még elég megengedőek, mondhatni renyhék voltak a jogszabályok, mégsem haza vittük az állatokat, hanem létrehoztuk a világ negyedik medveotthonát.
Tehát a kérdésben szereplő alapítvány tevékenysége a közösségi médiában „felhájpolódott”, rengeteg követője van, tömegével szólnak hozzá a komment szekcióban, egy-egy kép vagy videó alapján érzelmi reakciók tömege érkezik feléjük. Ez az érzelmi és szakmai problémája a témának. A jogi része pedig az, hogy sokáig senki nem lépett fel a nyilvánosságban ellene a törvény erejével, így kialakulhatott egy rajongói tábora, ami azzal a veszéllyel jár, hogy divatossá válik az otthoni rókatartás, illetve a vadon élő állatok laikus mentése. Pedig, nem véletlenül mondjuk azt évtizedek óta a nagyközönségnek, hogy laikusként nem mentünk vadon élő állatokat. Az persze egy másik kérdés, hogy van-e megfelelő számú állatmentő szakember és menhely. Erről érdemes beszélni, mert ahogy változik a környezet, változik a flóra és fauna, és egyre több urbanizálódó állat van, úgy elmondható, hogy egyre nagyobb szükség van a velük foglalkozó szakemberekre és szervezetekre. Jelenleg például nem tudjuk, hogy mit kezdjünk a lakott területen nagy számban élő nyesttel, rókával és vaddisznóval.
Mit tehet az állam és a tudomány a kérdésben?
Létezik egy vadászati dogma is, amire ez a „rókamentő” alapítvány nem tudatosan, érzelmi indíttatásból, véletlenül, de rátapintott. Én ugyanis nem ismerek olyan alapkutatást, ami vizsgálta volna a rókák szaporulatának és a vadászati nyomásnak, az intenzív állománygyérítésnek az összefüggéseit, azaz azt, hogy a rókák esetleg a magasabb szaporulattal alkalmazkodnak ehhez. Ezt a kutatást vagy el kell végezni, vagy ha van ilyen, akkor publikálni, népszerűsíteni kéne, hogy tisztában legyünk a kérdéssel és ha szükséges, akkor változtassunk a vadászati, vadgazdálkodási szokásainkon. És sokkal többet kell beszélni az aranysakál vagy a szürke farkas és a kutya keveredésének, hibridizációjának lehetőségéről is, annak lehetséges következményeiről. Az aranysakál esetében például tudjuk, hogy már elment a vonat, az állomány szétterjedt az országban, és tudományosan bizonyított, hogy képes párosodni az erdőn-mezőn tömegével kóborló kutyákkal. Jó lesz ez nekünk? Ilyen és hasonló témákról kéne rövid szöveges, fotós és videós tartalmakkal bombázni az embereket, mert ma már 10 mondatot sem olvasnak el. El kell mondani ezekkel az eszközökkel, hogy milyen problémákkal és veszélyekkel állunk szemben. Például a macskákról kevés szó esik, mert rengeteg macskatartó van, akinek nem akarjuk bántani az érzékenységét, pedig előbb vagy utóbb foglalkozni kell azzal, hogy milyen jelentős kárt okoznak a vadon élő állatok számára. Vadászható és védett fajok egyedeit prédálja fel, illetve a génsodródás miatt a vadmacska el fog tűnni a kóborló házi macskák miatt. És tudja, miért nem probléma a vadmacska eltűnése a társadalom számára? Mert nem egy látható, nem egy népszerű állat. Az emberek nagyrésze, akik azt hiszik, hogy a kis őzből lesz a nagy szarvas, azt se tudja, hogy létezik ilyen faj, hogy vadmacska. Azt hiszik, hogy a háztól elszökött macskákat nevezzük így.
Persze nem könnyű versenyezni az olyan tartalmakkal, amelyek az említett okok miatt óriási követőtáborral rendelkeznek. A lájkok egy-egy poszt alatt jelképek, amelyek szimbolizálják, hogy a három mondatnál többet nem elolvasó, érzelmi töltetű tartalmakra fogékony tömegek hova húznak. De ez a jelenség egyúttal a hiányosságainkra is rámutat, mert most hirtelen én sem tudok olyan szervezetet mondani, amelyik kifejezetten vadon élő állatok, akár urbanizálódott állatok mentésére szakosodott volna. Ön tud ilyet?
Amikor a belterületi vaddal kapcsolatos botrányok voltak pár éve, mert egy vadász, aki állatorvos – akinek ez a foglalkozása – a reggeli csúcsforgalomban ejtett el a villamossínek mellett vaddisznókat, akkor hallatta a hangját egy budapesti szervezet tudtommal.
A pécsi állatkerti szökött farkas elejtését is anno át kellet élnünk, nem szakmai alapon, mely nem egy farkas halálával járt csupán, hanem közösségi oldalon történő úgynevezett karaktergyilkossággal is párosult. Meg sem mertem szólalni az ügyben, mert előre megjósoltam, hogy minden kifordulhat, átértékelődhet.
Mit lehet tenni?
Ugyan egy nagyszerű folyamat indult el, például jogászokat képeznek ma már állatvédelemre, de szerintem csak úgy lehet ezt jól csinálni, ha a civileknek szóló állatvédelmi képzés is beindul, hogy a téma minden irányába kapjanak alapvető ismereteket. Ilyen képzés már létezik az állatorvosok számára, és ők majd leginkább a közigazgatásban fogják hasznosítani a tudásukat, de az olyan civil állatmentő szervezeteknek is szükségük van rá, akik az állatvédők nagyobb tömegét alkotják. Persze az is a nagy kérdések közé tartozik, hogy akik most civil laikusként állatvédelemmel foglalkoznak, egyáltalán hajlandók lesznek-e beülni bármilyen képzésre, vagy azt mondják, hogy mi már ezt régóta csináljuk, nekünk ne tanítsanak semmit. Ez a vonat jelenleg ebbe az irányba robog, így az államnak és a szakmai testületeknek minél hamarabb be kéne lépnie a folyamatba, mert ez rossz irány. Mondom ezt úgy, hogy közben szerintem most jó, sőt, az unión belül a legkiválóbb jogszabályok nálunk vannak. Kutatni kell, esetleges a régi dogmákat megvizsgálni, hogy időszerűek-e még. Használjuk jól az internetet, ha kell három mondatos igényszinten, de jól, hogy megmaradjon az ott beszippantott tudás és ismeret. Amennyiben nem lépünk, lassan megteremtődik a nem tudás alapú „szép új világ”.