Az idén 125 éve született Széchenyi Zsigmond emlékéve a végéhez közeledik. A Nimród Vadászújság a nyomtatott lapszámaiban és az internetes felületein cikkeket és fotókat közölt róla egész éveben. Íme az év utolsó lapszámában megjelent cikkünk.
A minap azt kérdezték tőlem, tudom-e, mit evett szívesen Széchenyi Zsigmond, mi volt a kedvenc itala, hogyan szeretett reggelizni, vacsorázni. Az ünnepek közeledtével érdemes ilyen szempontból is szemügyre venni a híres vadász mindennapjait.
Széchenyi Zsigmond élete étkezéseinek szempontjából is két külön részre osztható. Mást evett idehaza a szülői háznál, majd később budapesti lakhelyein, és mást amikor úton volt szerte a világban. Gyermekkorának ételei közül csak azokról tudunk amelyek korai vadászataival voltak összefüggésben, így egy-egy „konyhanyúlról”, illetve a Sárpentelén lőtt foglyokról. Nyilván az elejtett őzek is a gazdaság konyhájára kerültek. Tudunk a kastély konyhakertjéről, ahol üvegházban és szabadban hónapos retek, újhagyma, saláta és más zöldségek nevelődtek. Ott volt azután a „tikászat”, egyenesen Mlle. Matild Alber, azaz Chichette felügyelete alatt, ahonnan friss tojás, alkalomadtán jérce, tyúk került az asztalra. Sárpentelén tehenészet is volt, disznót is tartottak, így tejben, húsban sem volt hiány.
Az első világháború idején a frontra is rendszeresen érkeztek otthonról csomagok, elsősorban konzerveket és lekvárt kért, de egy alkalommal még kuglófot is kapott. A háborút követő egyetemi éveiből érdekes példaként egy müncheni vendéglő étlapjának egyik fogását említette: fél varjú káposztával, híg bajor sörrel.
Kőröshegyi éveiben a saját gazdasága által készített vajat ehette, halastavának szigetéről nagyszerű konyhakert látta el mindenféle primőrrel, még eladásra is került belőle, a tavából pedig halhoz is hozzájutott.
Halakkal kapcsolatban egyébként a Denaturált Afrikában trieszti vacsorájukat említi. „Most jöttünk fel a szállodai étteremből, ahol „branzinó”-t fogyasztottunk hollandi mártással. Erre az elsőrendű halra nagyon fentük már fogunkat. Azt is be kell vallanunk – amennyiben netán érdekelne valakit –, hogy mindketten szenvedélyes halevők vagyunk. Horgászathoz nem értünk ugyan, de a jó halhoz annál többet. A Földközi-tenger pedig, különösen az Adria, kiváló halasvíz. Sokféle hala-rákja – calamari, gamberetti, ombrina, homár, langusta, scampi, crevette – egyaránt kedvencünk.”
Hazai tájakon maradva, de időben nagyot ugorva, említsük meg az erdélyi vadászatokat, ahova nemcsak baromfiszállító ketrecet, benne két tucat eleven, rántanivaló csibét vitt magával, hanem a szakácsnőjét, Horváthnét is. „Mert egész napi hegymászás után, késő este hazakeveredvén, szívesebben vacsoráztam hazai csirkét, mint nyereg alatt puhított bölényhúst – csodaszarvast hajszoló vadászőseim gusztusa szerint.” Még tehenet is bérelt a helyi gazdától, hogy naponta friss tejhez jusson.
Vadászat közben ellene volt a dél körül megejtett falatozásnak, az úgynevezett „leveshajtásnak”. „Az efféle hosszadalmas eszem-iszomért egyébként sem, de vadászat közben éppenséggel nem tudok lelkesedni. ...Személyes gusztusom szerint tehát, az indulás előtt kiosztásra kerülő, minden részvevő által zsebre vágható, nehány szendvicset tartalmazó, ún. „Fresspakett” mellett szavazok, amit ki-ki egyéni beosztása és szükséglete szerint, akkor és úgy kaphat be vadászat közben, ahogy jónak látja.”
Útleírásaiban gyakran esik szó a napi étkezéseiről. Mást és máskép ettek Afrikában, Alaszkában és Indiában.
Afrikában nem kizárólag a szafári ideje alatt elejtett állatok húsára hagyatkozott, minden alkalommal vittek magukkal más élelmiszert is. Az egyik reggelije spárga- és gyümölcskonzerv volt, máskor eső higította rízskása és tea. Előfordult, hogy déli pihenőjén a magával vitt szardiniát ette, hozzá langyos mocsárvizet ivott, a csokoládéja pedig elolvadt és kifolyt a hátizsákjából. Estére a szakács valami levest és sültet készített, leggyakrabban gyöngytyúkot, frankolint, néha valamilyen gazellát, krumplival vagy rizzsel. Angol szokás szerint vízzel kevert whiskyvel vezették le a napot.
Alaszkában reggelire teát, és flapjacket (amerikai lepény) ettek, vacsorára birkahúst, esetleg jávorcomb sültet, és ha hozzájutottak, friss főzeléket, tengeri rákot, málnát tejszínnel. Szokásos esti italaként írta le a következő receptet: „fél pohár vízbe aprított narancsot – Anchorage-ból hoztam egy tarisznyára valót – két kockacukrot meg kiadós adag whiskyt.”
Indiában az angol reggeli járta, a maharadzsák palotáiban pedig fényes vacsorák. Emlékezetes, ahogy a Naharban leírja az indiaiak étkezését. „A fehér bőrű vendégeket európai koszttal kínálják, a bennszülött urak ellenben hazait esznek. Az indus ebédet pedig nem kell kínálni, mivelhogy nem fogásokból áll, a barna bőrű úrnak egyszerre hozzák egész ebédjét. Nem mintha egyféle ételből jóllakna. Ellenkezőleg, raknak eléje vagy tizenötfélét is, korántsem panaszkodhat kosztjának egyhangúságáról. Tányér helyett azonban hatalmas ezüsttálcát tolnak elébe. A tálcán pedig 10–15 kis ezüstfazék szorong, olyanformák, mint a nálunk használatos kézöblítő csészék.
A kis ezüstcsöbrök mindegyikéből más-más színű – és remélem, különböző ízű – kotyvalék csiklandozza az indus ínyenc szájpadlását. Evőeszköz azonban nem használatos, ki-ki saját tíz ujjával lát a falatozáshoz. Egyik csöbörből kikap valamit, belemártja a másikba, hozzágyúr valamicskét a negyedikből, s mikor ujjai közt összegyűlt egy pofára való, belegyömöszöli szájába.
Bámulatos sebesen csinálják, ide-oda mártogatnak, mondhatnám, csöbörből vödörbe.”
Széchenyi Zsigmond ételeiről, italairól nem csak a könyveiből tudunk. Hertelendy Margit (Mangi néni) lánya napról napra együtt ült az asztalnál nevelőapjával, így szemtanúként emlékszik vissza az otthoni és vendéglői étkezésekre. Mint mesélte, az író reggelije általában tea volt, szigorúan három és félperces lágytojás, tojástartóban, csipetnyi vajjal, hozzá pirítósok ezüst tartóban, máskor vaj, lekvár. Ebédre a szokásos házikoszt járta, levesek, tökfőzelék, spenót, egybesült hús, hal, piláfszerű rizs, péntekenként palacsinta (citromos-túrós), vagy almáspite. Vasárnaponként, mise után, az Astóriában, a Margitszigeti Nagyszállóban, vagy az Aranyszarvas vendéglőben ebédeltek. Mindent evett, de belsőséget, májat, szívet, pacalt, tüdőt soha. Azt mondta, ami sötétben nő azt nem eszi, – kivéve a libamájat! Időnként ivott egy kis bort, és alkalmanként egy-egy whiskyt, ami akkoriban luxusnak számított.
Hol mindenhol evett? Ette otthon a szakácsnéja főztjét, vadászat közben szendvicset, barátai kastélyjaiban főúri vacsorákat. Evett vonatokon, hajók éttermében, tábortűz mellett, vadászházakban, fényes szállodákban, tengerparon és hegyi kocsmákban. Evett tűznél sütött szalonnát, és frissen fogott homárt, egyszerű vadőrkosztot és kifinomult francia ételeket. Ha ambicionálta volna, szellemes stílusában akár egy gasztronómiai útikönyvet is írhatott volna.
Megjelent a Nimród Vadászújság 2023. évi decemberi lapszámában.
