Részlet Schell József Megint ősz lesz című kötetéből.
Talán csak nincs igaza a kakukknak? De kár is lenne, ha a foglyok a kakukk példáját követnék, és nem nevelnének többé olyan önfeláldozással csapatosan utódokat!
Augusztus közepe felé jár az idő. Egy falusi kúria előtt, az esti harangszó után, vállra vetett puskával toporog és magában köhögcsél a várakozó öreg csősz. Az uraság hívatta.
Nyílik az ajtó, és a félhomályban a következő párbeszéd hallatszik:
– Nos, öreg, van-e sok fogoly?
– Van, instálom, meglehetősen.
– Hány csapatról tud?
– Kilenc biztos szép csapatunk van a réttörési nagy tengeritáblákban és hat jókora család átellenben, a cirókos dűlőben. Meg aztán a hármas határnál is van egy olyan tizenötös család, de az nem biztos, mert hol nálunk, hol meg a szomszédban látom. A tizenöt biztos csapatot egy délelőtt megtaláljuk...
– Hát a nagy táblákon meg a leadott földeken mi van?
– Ott is kihallgattam tizennyolc csapatot, de nagyobb területen. Azt gondolnám, hogy azt a részt másnapra hagynánk.
– Jól van, öreg, majd megkeressük valamennyit; még az a tizenötös csapat a hármas határnál sem kerüli el a sorsát!
***
A kelenföldi állomáson, előkelő kézitáskák társaságában, egy szép dupla puskatok várja a bécsi gyorsvonatot. Előbb bejár az állomásra a székesfehérvári személyvonat, amelynek két- három kocsijából tollas kalapú vadászok szállnak ki; puska a vállukon, vizsla a vezetéken, némelyiknek még nyolc-tíz fogoly is lóg a tarisznya aggatóján. Napsütötte az arcuk, beszédesek, jókedvűek. Megkezdődött a nyári vadászmulatság, a foglyászás ideje! A dupla puskatok pedig a bécsi gyorsvonatra kerül, és útjára indul sok gyanútlan fogoly vesztére.
***
Három vadászterület sarkallik össze az öreg határkőnél, ahol tavasszal a fogolypár költött. Az egyik a községi határ, amelynek vadászatát egy társaság bérli, a másik egy régi magyar földbirtokosé, akinél birtok és vadászat szétválaszthatatlan fogalom. A harmadik is uradalmi, és a legnagyobb határ. Ott évente csak egyszer, éspedig késő ősszel vadásznak, de akkor naphosszat ropog a puska. Különben az akácfákkal szegélyezett terjedelmes táblák felől csak nagy ritkán és csak olyankor hallatszik lövés, amikor szürke varjú vagy szarka kerül a vadőr puskája elé.
A sors úgy akarta, hogy az öreg kő tájékán tartózkodó fogolycsalád mind a három határban kivegye részét a vadászat veszedelmeiből. Éppen abban az időben, amikor legkevesebb volt a gondjuk és nyugodtan éltek, kerültek először a vadászpuska tüzes veszedelmébe, és keserves volt az üldözöttség nyomasztó érzése, amelytől attól fogva nem tudtak szabadulni.
Még előtte való este a leggondtalanabb vidámsággal hangoskodva szálltak ki a szabad mezőre. A napnyugtakor békésen együtt sétálgató, kapargáló fogolycsapat a teljes biztonságérzés képét nyújtotta. Nem volt semmi, ami őket nyugtalanította. A vörös szegélyű felhők mögött nyugodó nap és az ég sárgászöld színével is nyugalmat, békességet látszott hirdetni. A mező fölött repülő vadgerle is csak azért sietett úgy, mert túl sokáig vesztegelt a tó körül, és nem szeret sötétben az erdőbe érni. A nyulak kényelmesen baktattak ki a tengeriből. Percekig nyugodtan üldögéltek, miközben csak hosszú fülüket mozgatták, egyszerre meg külön-külön, föl és le, ahogyan éppen kedvük tartotta. Ilyen békés környezetben ugyan mitől tartsanak a foglyok? Hiszen nem tudhatják, mi a naptár, a vadászati tilalmi idő, ember alkotta törvény, amely időnként teljes védelmet biztosít számukra, hogy aztán váratlanul rájuk szabadítsa legveszedelmesebb ellenségüket, a foglyászó puskást, aki vesztükre tör. Így nem sejthették, hogy a szép csillagos éjszakával, amely lassanként rájuk borult, lezárul törvénnyel védett biztonságuk aranykorszaka.
A fiatal foglyok persze nem is tudhatták még, hogy mit jelent számukra a vadászat; az öregek azonban még halványan emlékeztek a puskadurranásra, serétfütyülésre, ellenséges gonosz kutyákra, a lármázó emberhadra. De mindez nagyon régen volt, és nem ismétlődött meg. Azóta elmúlt a hosszú tél, és a tavasszal kiköltött csirkéik fejlett madarakká lettek. Talán igaz sem volt, hogy a vadászok valamikor ellenük törtek? Az öreg foglyok emlékezetében a rémképek lassanként elmosódtak.
Annál jobban emlékezett egy városi hivatalnok a foglyászat örömeire. Szenvedélyes vadász volt. Nem ismert kellemesebb szórakozást, mint vasárnaponként vizslájával az áldozatok árán is szívesen bérelt vadászterületén járkálni, amely történetesen az öreg határkőhöz kisarkalló községi határ volt. Augusztus elseje éppen vasárnapra esett, és a városban azt beszélték, hogy a fiatal foglyok már teljesen fejlettek.