A meleg, őszi délutánban egy alaposan feltarisznyált ember ballagott a termőföld melletti poros úton.
Ingre vetkőzve, annak az ujját feltűrve cipelte a hátán a súlyos zsákot, az oldalát pedig egy kisebb verdeste. A jobb kezével a vállára akasztott puskának szíját fogva lépkedett csendesen, s időnként letörölte izzadó homlokát. A nap már csak erőlködött. Az október végi idő meleg volt ugyan, de éjszakára gyakran hűvös lett az idő. Emiatt aztán a vadász hátizsákja tetejéhez szíjazva egy könnyű kabát is himbálózott a felszerelés között.
Odaért a kukoricatábla széléhez, megállt, kezét ellenzőként a szeme fölé tartotta, hogy körülnézzen. A kis épület már közelinek látszott.
Amikor elhaladt a borostyánnal befuttatott kerítés mellett, feltűnt neki, hogy a kiskapu nyitva áll. Rátette a kezét a riglire, kissé beljebb nyitotta a kaput, majd belegázolt a térdig érő fűbe. Néhány lépés után már az ajtónál volt.
Felnyúlt a gerendára, és rövid kotorászás után kulcsot vett le a tetejéről. Benyitott, majd a küszöbön megtorpanva körülnézett. Minden úgy volt, ahogy hagyta a nyár elején, amikor utoljára volt itt vadászni. A jó őzbak emléke, amelyet a közeli erdőszélen sikerült akkor elejtenie, most is szerény mosolyt csalt az arcára.
Nekilátott, hogy gyorsan rendet tegyen. Az asztalról letörölte a port, felseperte a fapadlót, majd kiment, hogy vizet hozzon a kútról. A friss innivalót aztán a konyha padkájára helyezte, és egy tiszta pohárral merített belőle.
Alkonyodott. Kipakolta a nagy zsákot az ágyra, néhány dolgot összekészített a kisebb tarisznyába. Ellenőrizte a puskát, a töltényeket, majd egy dolog még az eszébe jutott. A kis polchoz lépett, de miközben a régi, kemény táblás könyvek között válogatott, megakadt valamin a szeme.
Díszes fatábla volt, vékony ugyan, de erős anyagból való. Hat agyarpár volt ráhelyezve szépen, méret szerint összeválogatva. A már kissé megsárgult agyarak keretet adtak a gyalult fatáblának, amitől olyan lett, akár egy kép. Az is volt valójában, mert a közepén egy fotó volt elhelyezve.
Festői, téli tájat ábrázolt: a fenyves melletti erdei nyiladékon vaddisznó feküdt, fenyőgallyal az oldalán. Mögötte fiatal vadász guggolt, puskával a kezében. Mosolygott – látszott rajta, hogy boldog, az arca ki volt pirulva a téli hidegtől. A képen hullott a hó.
Megfogta, leemelte a polcról, és gyengéden lefújta róla a port. A kép elhunyt testvérét ábrázolta, az agyarak pedig az ő trófeái voltak.
Nagyot sóhajtott, majd visszatette a helyére a fatáblát, és a holmija után nyúlt. Elindult, és halkan becsukta maga mögött a kopott faajtót.
A nap már az erdő fái mögé ereszkedett, mire a kis rétre ért. Ahogy ballagott végig a kaszáló szélében, lába előtt figyelte a nyomokat. Az erdőben folyó kisvízű patak irányába rengeteg csapa vezetett a kukoricásból. Jól látszott, hogy a vad állandó tanyát ütött a kultúrnövény sorai között, csak inni jár ki belőle a patakhoz. Az erdőt és a kukoricatáblát ez a keskeny kis rét választotta el egymástól, a kettő között, a fasor szélében egy magasles állt.
A vadász oda igyekezett. Mikor megállt, és feltette a lábát a létra első fokára, átnézett a fasor másik oldalára is. Ott szélesebb volt a rét, jobb volt a kilátás, de a szél nem kedvezett arra. Felmászott, és gyorsan elhelyezkedett. Keze ügyébe helyezte a puskát, a távcsövet, aztán nézelődni kezdett.
Enyhe déli szél lengedezett, mely lágyan hajlongatta a kukorica tetejét és a patakparti fák ágait. Meleg volt, de érezhetően hűlt az idő. Alig telt el egy óra, egy szarvasbika is megszólalt a távolban.
A fény egyre kevesebb lett, de közben felkelt a hold. Dagadó sarlója lassan emelkedett az égre, így bevilágította az erdő melletti rétet. A kukoricában megzörrent valami, utána csend lett megint.
A magaslesen üldögélő ember óvatosan a puskája után nyúlt, majd a combjára fektette. Szeme elé emelte a távcsövet, majd a termőföld szélét kezdte „vallatni” vele. A zörgés irányából valamiféle nagy testű vad sietett át a réten, de olyan gyorsan, hogy csak a mozgásából lehetett megállapítani a kilétét. Vaddisznó volt, vélhetően inni ment a patakhoz.
– Na, várj csak, majd visszafelé… – suttogta inkább csak magának, és újra letámasztotta a puskát.
Sötétedett, de a távcsővel még jól lehetett látni, mert a hold egyre több fényt adott. Ahogy elnézett észak felé, látta, hogy a rét nyugati sarkában fehér párafelhő lebeg alacsonyan a kaszáló felett. Gyorsan terjeszkedett, és hamarosan a magasles lábait is körbevette. Alacsony volt, de sűrű, alá látni nem lehetett.
A szarvasbika hangjára és közelségére a lesen üldögélő ember megremegett. Szeme elé kapta a távcsövet, és még éppen megpillantotta a vadat, amint a nyugati sarokban kilép az erdőből, majd a következő pillanatban beleballag a párafelhőbe.
Kereső bika volt. Meg-megállt, olykor elbődült, majd továbbindult. Agancsa maga előtt vágta a párát, látni lehetett a koronáját, de a teste egyáltalán nem látszott. A vadász lélegzet-visszafojtva figyelte, ahogy átballag a rét közepén, és a domboldalon terjeszkedő kis akácliget felé indul. Ahogy elhagyta a kaszálót, és átlépett a búzatarlóra, a talaj emelkedését követve kiemelkedett a párából. Megmutatta pompás testét, majd agancsát hátracsapva elbőgte magát, és belépett az akácfák közé.
A bikát figyelő ember levette a szeme elől a távcsövet, amelynek szinte fájt a helye, izgalmában annyira odaszorította. Mellkasából sóhaj szakadt fel, jóleső megnyugvás töltötte el a látvány miatt. Lassan összepakolt, leereszkedett a létrán, és a keskeny réten keresztül elballagott.
Az erősödő holdfényben könnyen rátalált az útra, amely a kis tanyához vezetett. A borostyánnal borított kerítéshez érve befordult a kiskapun, és egy pillanattal később már a házban volt. Lámpát gyújtott, majd lepakolt az ágy mellé. Ahogy a lefekvéshez készülődött, a könyvespolcon lévő fotón akadt meg a tekintete. Odament, levette, közben könnyek szöktek a szemébe.
Odakint ragyogott a hold. A kis patakban nagyot loccsant a víz, miközben a vaddisznó átgázolt rajta. Az erdő szélén megállt egy pillanatra, majd a kis réten keresztül, egy szemvillanásnyi idő alatt visszarontott a kukoricásba.