Az állatkertek mindig is kapcsolatban álltak a vadászokkal. Hajdan állatbemutatóink – legalábbis hazai vaddal – vadászterületeinkről népesültek be.
Ugyanakkor később a felesleges állatkerti szaporulat egy része vadaskertekbe vándorolt. Manapság is hallani olyan híreket, hogy némely állatkertek fölösleges állataikat a vadaskertek számára adják tovább, jobbára axis (pettyes) szarvasokat, de mást is, például indiai antilopot. Arról, hogy miért is kerülnek egzotikus állatok a hazai vadaskertekbe, nem tisztem szólni, inkább egy különleges kísérletről számolok be.
A múlt század hatvanas éveiben Kasza László, a veszprémi állatkert igazgatója – Anghi Csaba javaslatára – úgy vélte, érdemes volna a rackát vadászható fajjá tenni. Véleményét saját kísérleteinek eredményeire alapozta, melynek leírása 1968-ban megjelent az Acta Kittenberger Zoo 1968-as füzetében, Kísérletek a pödröttszarvú racka juh dedomesztikációjához vadgazdálkodási szempontból címmel. Érdemes idézni belőle: „Közismert tény, hogy a magyar rackajuh kipusztulófélben van. (…) Legcéltudatosabban a magyarországi állatkertek foglalkoztak és foglalkoznak velük Anghi Csaba professzor irányításával. Ezen nemes munka következtében a racka juh, ha kevés számban is, egy bizonyos ideig fennmarad. Újra a kérdés, hogyan tovább. Egy előadáson hangzott el Anghi professzor javaslata, hogy tegyük a rackát vadászhatóvá a balatonfelvidéki kopár hegyoldalakon. Az előadó szerint a racka rövid időn belül megszokja a sziklás, meredek hegyoldalakat, a kopár növényzetében megtalálja táplálékát, szaporodni fog és rövid időn belül el is vadul.
Akkor határoztam el, hogy a veszprémi állatkertben bevezetjük az Anghi-féle racka kísérleteket.
A parkban megfelelő nyugati fekvésű, sziklás hegyoldal kerestem és 800 négyszögöl nagyságban 1,50 cm magas dróthálóval körbekeríttettem. Az így elkészült kifutóba védő szárnyékot sem építettünk az időjárás viszontagságai ellen. Vizet és takarmányt mindennap vittünk az állatoknak. Ide helyeztem el egy fekete racka törzset 1:3 arányban, 1964.június 1-jén.
Az állatok az első napon félszegen mozogtak a sziklákon, de másnap reggel az ápolók jelentése szerint meglepő biztonsággal közlekedtek. A kihelyezést követő negyedik napon felkerestem a rackákat és nagy meglepetéssel tapasztaltam, hogy a síkvidéki állatok milyen ügyességgel kapaszkodnak a sziklákon. Egy hónappal későbbi megfigyeléseim alkalmával különböző riasztásokat csináltunk, hanggal, jellel stb. azon célból, hogy az állatok megriadjanak, és megfigyelhessen milyen az állatok elrugaszkodása és talajra érése.
A rackák igen könnyedén ugrottak el és puhán, ruganyosan fogtak talajt. Erős lejtésű csapásokon ugyanúgy közlekedtek, mint a zergék.
Említettem, hogy az állatok nem kaptak szárnyékot – így szabad ég alatt tanyáztak. Igen szerették a meleg, csendes esőket. A viharok idején a sziklák között kerestek menedéket. A hófúvásos szeles idő ellen szintén a sziklák oltalmát keresték, vagy egymásnak hátat fordítva, egymást melengetve vészelték át a rossz időt.
1965.februárjában hóban és hidegben mindhárom anyának született egy-egy báránya. Változó, esetenként igen kemény tél-végi időben a kis bárányok szépen növekedtek és egészségesen fejlődtek. A sziklás talaj következtében az állatok körme rendesen kopott és rendellenes körömnövekedést a két kísérleti év alatt nem észleltünk.(...) Meg voltam győződve, hogy a juhok félni fognak a csahos puli kutyától, de nem így történt. Az állatok egyöntetűen a kutya ellen fordultak és a kos igen szépen kifejlett pödrött szarvával olyan csapásokat mért a kutyára, hogy az pár percen belül elmenekült. Próbálkoztam egy korcs kutyával is, de az eredmény ugyanaz maradt, mint a pulival. A komondor megjelenése a rackák között egészen másképp alakult. A támadó kosra a nagy testű komondor ráugrott, pillanatnyi verekedés után a racka nyáj elismerte a kutya erejét.
Erre a kísérleti szakaszra azért volt szükség, hogy meggyőződjünk arról, sikerül-e a rackát visszatenni a természetbe, akkor hogyan viselkedne a kóbor kutyákkal szemben, mivel a kóbor kutyák többsége alkatilag és erőben a puli és a német juhászkutya korcsokhoz hasonlít. Így, egy kb. 16 hónapja a vadonban élő racka nyáj a támadást ki tudja védeni. (…) Kísérletünk igazolja Anghi professzor elképzelését és biztosítja, hogy a racka jó vadászanyag lehet és ezáltal szaporodása, megmaradása biztosítva van, mivel vadonhoz való alkalmazkodásán kívül a vadászati törvények nyilvánvalóan szabályozni fogják kilövési idejét.
A Bakonyaljai Vadásztársaság jóvoltából Devecser, Sümeg, Nyirád határában elterülő igen változatos területre helyezünk ki szintén 1:3 arányban racka törzset, bízva abban, hogy a parkban folytatott kísérleteink a vadonban is sikerrel járnak majd.”
Azt, hogy a későbbiekben mi történt a szabadon engedett egyedekkel, nem tudom, nem találtam rá forrást. A rackából ugyan nem lett vadászható vad, ám a fenti idézet vadászattörténeti szempontból mindenképpen érdekes lehet.