Részlet Kittenberger Kálmán A Kilimandzsárótól Nagymarosig című kötetéből.
Gránittömbökkel tarkított mimózaerdőben jártunk egy délután. Szemünk a földet kutatta, mert egy bivalybika másnapos nyomát követtük, mikor egyszerre vad fújás, prüszkölés közben előtört egy rinó. Gyors fejlövés az oroszlán rágta Mauserrel, s rögtön összecsuklott a támadó. Még visszhangozták a dörrenést a Pare bércei, mikor prüszkölve, horkolva ránk tört egy másik rinó, az előbbi párja. Gyors ismétlés, és fejbe lőve, a második rinó is összerogyott.
Az öreg Mjaja, aki bölcsen egy gránittömbhöz húzódott, amikor meghallotta a rinók dühös fújását, most hozzám szaladt, és a puskámat megsimogatva azt mondta:
– Bwana, de jó a puskád!... – Nem volt ez valami lelkendező dicséret, mégis, Mjajának, a sokat tapasztalt vadásznak a szavából annyi hálás elismerés csendült ki, hogy az én öreg Mauserem igazán büszke lehetett rá.
A másik dicséretet itthon kapta a vén Mauser, bár ez a dicséret inkább hozzám volt címezve, és nagyon furcsán hangzott.
A dizentériától és más trópusi nyavalyáktól megviselt szervezetem 1906-ban visszatérésre kényszerített Afrikából. Hazatértem hát szülővárosomba, Lévára. A levegő, az otthoni élés és a környezet hamarosan talpra állítottak, úgyhogy augusztus elején, amikor beállott a fogolyidény, már vígan szólt a puskám a Garam menti fogolyeldorádó területein. A nemcsényi erdőket-mezőket jártuk leginkább, változatos, kedves vidék volt ez, bőven volt fogoly, fácán, az erdőben szép számmal tanyázott az őz, és néha mint váltóvad a vaddisznó is előfordult.
Egy szép augusztusi reggelen foglyászni indultunk, s én magammal vittem oroszlán sebzette Mauseremet is, bár nem szándékoztunk cserkészeten, esetleg lesen kint maradni. Kocsin mentünk ki Nemcsénybe, egy Konc nevű lévai polgár volt a fiákerosunk. Mivel a Konc nemzetségnek számos tagja élt a városban, ez a mi fuvarosunk a Cigány Konc jelzőt kapta, talán azért, mert a bőre sötét, a haja és bajusza koromfekete volt. Gyors beszédű, élénk mozgású ember volt, ma is előttem a mosolygós arca...
Eredményes foglyászat után lakmározni kezdtünk az erdőszélen. Előkerültek a jól lehűtött borosflaskók és a savanyúvizes üvegek – Konc úr nagyon leleményes volt az italok lehűtésében! Ahogy a hangulat emelkedni kezdett, engem a társaság egyre csak ösztökélt, hadd lássák, mit tud az a híres oroszlánmarta puska. Egy savanyúvizes üveg lett a cél, amelyet a nyakánál fogva Konc úr egy fára akasztott. Lőtt előbb a társaság, de biz az üveg sértetlen maradt, pedig még Cigány Konc úr is részt kért a mulatságból, hivatkozva obsitos honvédi mivoltára, de hát ő is hibázott.
Miután kellőleg kigúnyoltam a társaságot, akkor lőttem én, jelezve előre, hogy előbb az üveg alsó részét lövöm el, aztán a derekát. Így is történt, már csak a flaskó nyaka lógott a madzagon.
– No, híres, lődd le az üveg nyakát! – kiáltott rám valaki a társaságból.
Jó napom volt, megesik néha az ilyesmi, már az első lövésem széjjelcsapta a csonkán lógó üvegnyakat. A lövésre Konc úr lecsapta a kalapját, s akkor hangzott el, kissé furcsa formában, az én derék Mauserem második elismerése:
– Téns úr! – kiáltotta Konc úr. – Istenit a kezinek!