2012. május 18-án hunyt el Sterbetz István ornitológus, természetvédő, a Magyar Madártani Intézet munkatársa, majd igazgatója, aki egyúttal vadász is volt.
Sterbetz István 1924. január 20-án született Nagyszénáson. A vadászat és a természet szeretetét földbirtokos apjától, Sterbetz Józseftől örökölte. Agrármérnöki diplomáját 1946-ban szerezte meg. 1950-től néhány évig a halgazdaságok és állami gazdaságok alkalmazásában állt, de származása miatt eltávolították munkahelyéről. Rövid ideig a Fővárosi Állat- és Növénykertben, majd a Gyógyszeripari Kutatóintézetben dolgozott. A doktori címet 1964-ben a Gödöllői Agrártudományi Egyetemen szerezte meg. 1963-ban került a Madártani Intézetbe, ahol húsz éven át, nyugdíjazásáig előbb, mint igazgatóhelyettes, majd, mint igazgató dolgozott. Amikor a Madártani Intézet az Országos Természetvédelmi Hivatalhoz került, különösen Békés és Csongrád megye természetvédelmének kidolgozása lett a feladata. Fodor Tamással együtt túzokkutatásokat végzett, és a Dévaványai Túzokvédelmi Állomás kialakítása is az ő feladatai közé tartozott.
Sterbetz István a túzok mellett leginkább a vízi és parti madarak védelmére és kutatására szakosodott. Egyszerre tartozott a természetvédők és a vadászok táborához, könyveivel és előadásaival igyekezett hidat építeni a két tábor közé. Vadászattal kapcsolatos ars poétikáját Trófeákkal beszélgetek című könyvének bevezetőjében fogalmazta meg:
„A sportvadászat indítéka a természet sokszínű kínálatából ötvözött öröm, és a kapitális agancs épp úgy része annak, mint a bandukoló felhő, a vadludak neszezése, fakuló fényképek vagy apró felismeréseink. Az élmény a lényeg!”
Nagyra becsülte, nemzeti kincsnek tartotta a gemenci gímszarvast, noha ő, afféle alföldi vadászként jobbára őzre vadászott. Közel hétszáz publikációja látott napvilágot a különféle lapokban. Egyaránt írt tudományos és ismeretterjesztő cikkeket. Az első írásai a Kittenberger szerkesztette legendás Nimródban jelentek meg, és utolsó cikke is, 2010-ben, ugyanebben a lapban látott napvilágot.
Sterbetz István nemcsak kiválóan írt, hanem remekül fényképezett, így könyveit és írásait jobbára saját maga illusztrálta. Legismertebb szakkönyve talán a Fodor Tamással és Nagy Lajossal írt Túzok című monográfia, amely az 1971-es Vadászati Világkiállításra jelent meg. Külföldön is elismerték szaktudását, a világhírű Die Neue Brehm Bücherei című monográfia sorozatban például két kötete is megjelent, egy a székicsérről, egy pedig a kis kócsagról. Remek stílusa volt – sokan Fekete Istvánéhoz hasonlítják –, így nem véletlen, hogy 11 szépirodalmi műve is az érdeklődők könyvespolcára kerülhetett. Az első, A természet szolgálatában – amely mind tartalmát, mint megfogalmazását tekintve az egyik legfontosabb munkája – 1975-ben jelent meg. Legtöbb könyvében a természetvédelem és a vadászat egyaránt jelen van. Művei minden korosztályhoz szólnak, ezért nem csoda, hogy több egy ifjúsági kiadónál, a Móránál látott napvilágot. Utolsó könyve, a 2005-ben megjelent Puskával a Nagypusztán egy mozaikszerű emlékfüzér volt.
„Gyermekkorom álomvilága volt egykor a Puszta! Később hivatásból váltam kutatójává. Aztán fölöttem is elszálltak az évek. Lassan megtanulok emlékezni.” – írta a bevezetőben.