A képek magukért beszélnek, a hozzájuk kapcsolódó történet pedig az életről szól, amelyben vannak idilli, fájdalmas és szomorú pillanatok is.
A délelőtti nap sugarai már befurakodtak az öreg erdeifenyves lombkoronája alá, mikor egy hajnali cserkeléses fotózás után ballagtam az úton. A levegő megtelt a májusi erdő illatával. Elérve az utolsó nyiladékhoz, egy fakó színű rókakölyköt pillantottam meg. Szoborrá dermedve megálltam, kis ideig néztük egymást, majd hirtelen szökkenéssel beugrott a fák közé. Odaérve a beváltás helyére, sárgálló homokkupacot vettem észre a bodzabokrok takarásában, 6–8 méterre az úttól.
Fejemben azonnal összeállt a kép, rókakotorék, ezt a témát meg kellene örökíteni és ha lehet, az állatok kiköltözéséig megfigyelni a család életét. Így a kotorékkal szemben kb. 15 méterre, az út túloldalán álló méretes fa törzsére esett a választás, mely körül néhány csenevész bodza árválkodott.
Két nap múlva, már hajnalban elfoglaltam leshelyemet, szorosan a fenyő törzséhez lapulva. Várakozás közben azon gondolkodtam, hogyan választhatta az anyaróka ezt az úthoz közeli lakhelyet, melyen gépjármű és gyalogos forgalom is előfordult. Szerencsém volt, a kotorék környéke csendes volt. Ébredezett az erdő, feketerigó riasztása, a szomszédos fán harkály ütemes kopogása hallatszott.
Sajnos, a téma fotózás szempontjából nem volt ideális helyen, árnyas fenyőfák, belógó bodza és kökény ágak nehezítették a megfigyelést. Húsz perc sem telt el, mikor a kotorék bejáratánál megjelent a fakó színű kölyök, álmosan tekingetett oldalra, felfelé, majd rám nézett, tekintete megakadt alakomon, de mozdulatlanságom és a jó szélirány nem árult el. Néhány percet még vártam, majd kezdődött a kattintgatás. Eközben már két testvére is csatlakozott a szemlélődéshez, majd elkezdődött a játék. Fel alá szaladgáltak, bukfenceztek, a táplálékmaradványokkal hancúroztak, még két testvérük csatlakozott az önfeledt játékhoz.
Négy kölyök, nyugtáztam magamban, majd mikor mind a négyen beszaladtak a kotorékba, észrevétlenül elhagytam a terepet. Pár nap múlva délutáni lesre mentem, kihasználva a hanyatló nap beszűrődő sugarait. Két kölyök már kint játszadozott, de megjelenésem nem okozott különösebb riadalmat, folytatták gyermeki hancúrozásukat. Szorgalmasan exponáltam, s közben arra lettem figyelmes, hogy az ide-oda hempergő kisrókák száma nyolcra gyarapodott. Sajnos, fotósfelszerelésem nem tette lehetővé a csoportképet, de óriási élmény volt ekkora létszámú rókakölyök mindennapi életébe bepillantani. Még az sem zavarta játszadozásukat, hogy a fotózás hevében elhagytam fatörzsfedezékemet, s ott ültem velük szemben, majd a fényviszonyok csökkenésekor zajtalanul távoztam.
Májusi eső aranyat ér, két napig szünet nélkül esett. Harmadnap már nem bírtam ki, hogy ne látogassam meg a kotorékot, kora reggel az erdőben voltam. Szitáló esőben indultam el a kb. húsz percnyi sétára, mikor az autótól 120–130 méterre, a sáros talajon, egy kátyú szélén megcsúszott a lábam. Teljes felszereléssel hanyatt vágódtam, és a bal bokám óriásit reccsenve alám fordult. Felugrottam, de éreztem nagy a baj. Ide-oda mozgó lábfejjel visszasántikáltam az autóhoz, átöltözés, majd 15 km-es vezetést követően már a mentőt vártam. Diagnózis: bokatörés, délutáni műtét, gipszelés, majd öt hónapi kényszerpihenő.
November elején újra visszatértem a rókás élmények színhelyére, ahol szomorú látvány fogadott: az öreg fenyvest letermelték, a kotorékot pedig betemette a tuskózógép hatalmas gumikereke.
