Részlet Sterbetz István Őszi vizeken című kötetéből.
Amióta csak vadászat a vadászat, múltba néző nosztalgia kísérti annak valamennyi nemzedékét.
Nem véletlen ez, inkább törvényszerű.
A vadon élő állatok természetes életkörülményeinek romlásával elszegényednek a vadászati lehetőségek is. Fiúk az apákét, apáink a nagyapák korának régi szép időit sírták vissza, de manapság már itt is tapasztaljuk, mennyire gyorsul az idő.
A mai vadásznak nem kell a messzi múltba néznie, hiszen azokat az úgynevezett régi szép időket saját gyermekkorából is idézheti. Fiatalabb éveiben még sok olyan vadászélményben részesült, ami később már nem juthatott osztályrészéül.
Mindezt különösen azok érzik, akik vadászati vagy természetvédelmi intézkedésekkel is foglalkoznak.
Jómagam is hosszú időn át érdekelt voltam ebben, és számos olyan korlátozást javasoltam, amelyek azután tőlem is elvették a pusztai vadászatoknak talán legváltozatosabb, leghangulatosabb színeit. Többek között én indítványoztam a vízivad fogalomköréhez tartozó fajok tavaszi vadászatának betiltását, és ez számomra is azt jelenti, hogy ezután már kikeletkor nem várhatok puskával a kézben tarkabarka nászruhás, különféle vadkacsákra. Pedig hajdan az volt az egyik leg-kedvesebb szórakozásom! Védelemre javasoltam számos madarat, mellőzésre számos vadászati módot, s bár meg voltam győződve a korlátozó intézkedések szükségességéről, nem tagadom, hogy később minden nagyon hiányzott.
A két világháború időközében, de a felszabadulás után is néhány évvel a vízimadarak vadászatában sokkal-sokkal változatosabb lehetőségek kínálkoztak.
Vadrécéből csupán a kékcsőrű volt védett, és több mint félesztendős szabad igénnyel vadászhattunk a tavi cankó kivételével valamennyi lúd-, cankó-, sárszalonka- meg szélkiáltófajra is. Ez a nagyvonalúság hazai viszonyaink között nem veszélyeztette különösebben a madárvilágot. Az itt érdekelt fajok zöme ugyanis nem tartozik a kedvelt húsúak közé, és vadászatuk patronigényes voltuk miatt sem gazdaságos. A negyvenes évek óta ennek a kiadós zsákmányt jelentő, különlegesebb vízivadászatnak csak maroknyi sportember hódolt a hazai vadásztársadalomban. Tevékenységük csak annyit jelentett, mint tengerben a csepp.
Hogy mégis, mindezek ellenére miért kellett e sokféle madár vadászatát beszüntetni, ezt a világszerte mindinkább összhangba kerülő, nemzetközi természetvédelem szempontjai magyarázzák.
Ugyanis a vízimadárfajok mindegyike vonuló. Tavasszal-ősszel ezer meg ezer kilométeren keresztül számos ország fölött repülnek át, és óriási területen szóródnak szét a telelőhelyeken. Közben pedig különböző jog, etika vagy vérmérséklet formázta vadászati gyakorlattal találkoznak a vándormadarak hagyományos gyülekezőhelyein. Ilyen körülmények között hiába ártalmatlan egyik-másik ország vadgazdálkodása, ha a szomszédban szakszerűtlen vagy fékezhetetlen vámolással károsítanak. Ezért indokolt az a törekvés, hogy a közös érdek felismerésével szerte a világban egységes szemlélet hassa át a vonuló vízimadarakat érintő vadászati jogszabályokat.
Bennem jó ideig a szélkiáltó vadászatának elveszítése keltette a legnagyobb hiányérzetet.
Különösen vonzódtam ehhez a fölöttébb óvatos, nehezen elejthető, szép hangú madárhoz. Vonuláskor szűkebb hazám, a kelet-magyarországi szikes puszták környezetében özönlött át legnépesebb mennyiségük, így hát sajátos vadászati módját is az itteni gyakorlat alakította ki.
Hazánkban háromféle szélkiáltó fordul elő. Leggyakoribb a nagy (Numenius arquatus), amely elvétve itt-ott fészkel is a Duna-Tisza közének meg a Dunántúlnak tőzeges rétjein. Az alig néhány hazai költőpár mellett a tőlünk északra és keletre honos állomány azonban tömegesen látogat el hozzánk vonuláskor, sőt a keleti határ szélén nyári vedlés alkalmával is népes csoportok tanyáznak. E varjú nagyságú fajnál mintegy félszerte kisebb, rövidebb csőrű kis szélkiáltó (Numenius phaeopus) kifejezetten északi vendég, ennek a madárnak a Baltikum a legdélibb fészkelőhelye. A vékonycsőrű szélkiáltó (Numenius tenuirostrsi) ezzel szemben Szibéria felől látogat el hozzánk, mint az őszi–tavaszi vonulás egyik nehezen megfigyelhető jelensége.
Ezek a fakóbarnán cirmolt, görbe csőrű, szalonkaszerű madarak alvó- vagy napközbeni pihenőhelynek használják a magyar szikes pusztát, sós vizű tavainak kopár, zátonyos szegélyeit. Innen járnak a környező rétekre tücskörészni-bogarászni. Kiözönlésük hajnali derengéskor kezdődik, de napközben, ivás céljából többször is visszatérnek az éjjelezőhelyre. Alkonyatkor azután megint csak tömegesen húznak a tavakra. Megközelítésük kinn a táplálkozóterületen szinte reménytelenül nehéz, és vadászatuk talán ezért is nem volt soha szélesebb körökben népszerű. Szeged és Vásárhely környékén azonban a múlt századi parasztpuskások kitalálták, hogyan lehet eredményesen vadászni a szélkiáltóra. A szikes vizek zátonyain ásott lesgödörben várták a madarak napközbeni meg esti behúzását, és a gödör elé kihelyezett, fából vagy tömött madarakból készített csalikkal fokozták vadászatuk eredményességét.
Ezzel a módszerrel annak idején – még pecsenyevadász módjára – minél gazdagabb zsákmányra törekedtek. Megvárták, amíg a csalik mellé vízre szállt a madárcsapat, és akkor egyetlen lövéssel lehetőleg többet is ottmarasztva, sebes ültében gyűjtögették a piacravalót. Ezekből a hajdani, „maszkos” szélkiáltózásokból – vagy ahogyan németesen mondták egykor: gojzerezésből – fejlődött ki később a szélkiáltó vadászatának szórakoztatóbb formája, amikor már nem a vad gazdaságos elejtésén, hanem hangulatos, jó sportot nyújtó, minél nehezebb lövésekkel kecsegtető vadászatán volt a hangsúly. Mert igaz, hogy a csalimadarak közé leszálló szélkiáltót gyerekjáték eltalálni. Ha azonban ezt megelőzően a magasból sebesen vágódó madárra reptében lövünk, ez bizony próbára teszi a lőtudásunkat. És a szélkiáltók mellett egyéb partimadárfélékre is gyakorta hatásosak voltak a csalik, így változatos, eseménydús szórakozást jelentett egykor az a lesgödrözés.
Azok a hajdani szélkiáltó-vadászatok számomra mégsem elsősorban a sportot jelentették.
Sokkal többet nyújtott ilyenkor a szikes puszták sajátos hangulata, a gödörben lapuló vadászt lépten-nyomon elszórakoztató megfigyelések lehetősége. A puska csak a ráadás volt, mégis nagy hiányérzet támadt utána, amikor már az utóbbi időkben nélküle ültem lesgödörben.
Hanem amikor egyszer egy nagy teljesítményű teleobjektív került a birtokomba, lehetőségem nyílt a madárfényképezésre is!
A vértelen vadászatnak erről a manapság annyira népszerű módjáról már annyi mindent írtak, olyan sokszor jósolgatták, hogy a vadászfegyvert előbb-utóbb általánosan kiszorítják majd a fényképezőgépek. Tagadhatatlan, hogy a vadfényképezés vonzó, nehéz, sportszerű erőpróba, vadászat a szó legteljesebb értelmében. Azt viszont már kétségbe vonom, hogy előbb-utóbb ez maradjon a vadűzés, a vadzsákmányolás egyetlen lehetősége.
Amikor huzamos vadászmúlt után próbálkozni kezdtem az állatfényképezéssel, eleinte magam is úgy véltem, hogy korszakot jelentő, új utakon járok. Azután lassacskán ráébredtem arra, hogy a puska is meg a lencse is közös tőről sarjadt. Zsákmányhoz, élményhez, hangulathoz vezetnek, ez is, az is csak megragadott pillanatok beteljesülése.
A fényképező vadászat adta vissza újból a már elvesztettnek hitt szélkiáltós lesgödröt is.
Némi módosítással sikerült elérnem, hogy a sáros-szűk fedezékből kályhacsőszerű lencsémnek is lehessen megfelelő kilövése. Azután valaki arról beszélt, hogy nincs értelme ezzel próbálkozni, mert élethű csalimadár esetében fotósátor elé is leszáll a szélkiáltó. Ettől kezdve ezzel a közismert módszerrel kezdtem hozzá a tavaszi vízimadár-fényképezéshez.
Akkor is őrájuk lestem odalenn Békésben, a kardoskúti Fehér-tó zátonyos partjára sorakoztatott tizenkét csalimadárral. Kora április volt, az egész napot a sátorban töltöttem, váltakozó szerencsével.
Maszkjaim tíz-tizenöt méterre álltak a sátortól, széllel szembefordítva, ahogy az élő madár is cselekszik, nehogy a légmozgás felborzolja tollazatát. Fönn a magasban darucsapatok krúgattak egyre-másra.
Hazafelé tartó vándordarvak, sietős volt az útjuk a zimankós márciust hirtelen felváltó jó időben.
Olyan érdekes a világot különféle leshelyek nézőpontjából körbeszemlélni!