A hajnal – dacára a vonuló komor fellegeknek –, mind beljebb kúszott a fák közé.
A levelek felöltötték nappali, méregzöld ruhájukat, s a hűvös szellő lerázta róluk az éjjeli zápor utolsó cseppjeit. Hatalmas vihar kerekedett a legsötétebb órában, villám villámot ért, szűnni nem akarón morgott, zengett az ég. Az eső ömlött, az öreg korhadt fák eleinte még jólesőn magukba szívták az áldott vizet, mely az utolsó pillanatban érkezett. Aztán már hiába zúgtak az ágak a viharban, hogy „Elég már! Nem kell több víz!” – csak ömlött, szakadt, elmosva tavalyi avart, földet, s mindent, ami mozdítható. Sárlavina hömpölygött a sokat látott öreg cserfák alatt, s a vén, korhadt matuzsálemek egymás után rogytak térdre a rettentő víz súlya alatt. Recsegve dőltek.
Aztán vége szakadt az esőnek, olyan gyorsan, amilyen gyorsan jött. Most, a távoli erdők koronája felett vékony csíkban ébred az új, meleget hozó nap, első sugarai szeletekre vágják a fák között gomolygó párafelhőt. A kis tisztáson két őz látszik. Egymás után rázzák meg magukat, csatakos bundájukból ezer felé szórják a szikrázó vízcseppeket. Napfürdőznek. Az égi háborúban elgémberedtek, szinte fáztak már a hideg zuhatagban. Az éjjel mozdulatlan állták az esőt a vadalma fa alatt, amely már két emberöltő óta kapaszkodott az életbe, ágai között madarat, törzse odvában mókusfiakat nevelt. Hajnalban az öreg vadók nem bírta tartani tovább sűrű lombját, törzse megreccsent, s a két őz hatalmas szökkenéssel ugrott ki eddig jóságosan védelmező koronája alól, amely most, halálában az életükre tört.
– Bocsássatook meeeg! – nyikorogták a törzsbéli göcsörtök, s hatalmas robajjal derékba törve elfeküdt. Földet ért, ágai még remegve hajladoztak, majd megszűnt minden mozgás. A két őz nem törődött az öreg fával, nekik az életük mindennél fontosabb! Egész a kis tisztás széléig rohantak, majd lefékezték az iramot. A suta állt meg előbb, és kíváncsian szemlélte a gomolygó párát a rét közepén. A bak majdnem nekiütközött, oly hirtelen fékezett le, alig bírta kissé oldalra fordítani rohanását. A suta mellé lépett, orrát az orrához érintette, amolyan engesztelésképpen, az ügyetlenkedésért.
***
Gerendás Feri felriadt álmából a nagy égzengésre. A kiszolgált bádogvekker andalító-mély hangon ketyegve terelgette a nagymutatót a fél egy irányába.
– Micsoda égszakadás! Nem látni a diófát az udvar végibe! – morogta a nyitott ajtó szúette félfájának támaszkodva.
– Na, de nagyon kellett má’ az áldás, hisz májusba’ esett utoljára. Maholnap aratás. Ha el nem késtünk véle. Ha el nem kerűli a nagyja a fődeket, hát az összes kalászból kiveri a szemet. Csak jég ne legyék! No, de reméljük a legjobbakot! A Sajó hátha elhúzza, hisz a víz a vízhe’ tér. No, majd mellátyuk!
A lapos papucs slattyanva foglalta el a megszokott helyét a dikó alatt, amely fájdalmasan nyikorgott egy nagyot Gerendás mázsás súlya alatt.
Feri nem tudott aludni. Forgolódott, igazgatta maga alatt a lepedőt, gyűrkészte a párnát, hogy hátha kényelmesebb lesz, mint az imént. Gondolatai csapongtak. Hol a búzája járt az eszébe, ahogy az esőt hallgatta, hol meg az a kacskaringós agancsú bak, amit a tisztáson látott, a nagy vadók mellett. Végül arra jutott, hogy a földekre most úgyse tud rámenni a gép, tehát marad a vadászat hajnalra. Megnézi, kicserkel a kis tisztás felé, hátha sikerül ott kapni azt a bakot. Ahogy a gondolata végére ért, már nem hallotta az esőt. Távolról, a folyó irányából még morajlott ugyan, de itt már nem esett. Semmit nem aludt a vihar érkezte óta, de fáradtságot sem érzett. Még sötét volt, de a felhők ellenére, mintha már óvatosan derengene keletről. Felöltözött, s elmajszolt egy darab kenyeret, meg egy töret kolbászt. A puskát a vállára kanyarította, őzhívó a zsebben. Fejébe nyomta zsíros kalapját, s kilépett az ajtón.
Sár volt, a csizmatalp csak úgy cuppogott minden lépésnél, ahogy a szekérúton ballagott. A levegő friss volt, a hajnali szúnyog most nem bosszantotta, hisz mindet elverte a vihar. Az erdő ontotta magából a párát, ahogy a nap erősödött.
A kis mogyoróst elérve óvatosabban lépkedett. Itt már számítani lehetett a bakra, hisz elég nagy területet foglalt magának öregségére. Visszarakott, tekeredett agancs van a fején, egyetlen alacsonyan tűzött hátsó ággal.
Gerendás alig hitt a szemének, mikor először meglátta. Nem, a hatosat semmi esetre se bántotta, nem volt kedvére való. „Hagy szaporíccsék!” – mondta mindig. Szobája falát csupa érdekes, torz fejlődésű, visszarakott, háncsba száradt trófea díszítette.
– Innen má’ rálátnék a tisztásra, ha ez a nagy vadók ki nem dől. Ejj, te vén odvas! Mos’ kerűhetlek téged is! – szeme elé fogta a messzelátót, s a kis rétet pásztázta. Két őz süttette magát a nappal, s Feri rögtön tudta, hogy mely bakkal van dolga.
– Má’ most suta hangra nemigen ugrik. Akkor a sutát csalom, gida szóval – mondta, majd előkotorta a kopott őzhívót, áttolta rajta a vékony fémrudacskát, s félős gida módján megszólaltatta. A hívó vékonyan, cincogón adta a hangokat, mire a napozó suta felkapta a fejét. Párat ugrott is Gerendás irányába, majd megállt. A bakot váratlanul érte a kisasszony megugrása, hirtelen oldalvást, az erdő irányába ugrott.
– Ejj má’! Hova mégy? – lehelte maga elé a „gida”, s még félősebben fújta a sípot. Erre megindult az anyai ösztönöktől fűtött suta, s a bak, hogy szem elől ne tévessze, utána vetette magát. Jöttek, mintha sínen jönnének! Egy pillanatra megálltak, hogy tájékozódjanak. A golyós puska hangja ekkor vágott bele a csendbe, s a vén bak hatalmasat ugrott, majd elterült a fűben. A suta kimeredt szemekkel nézte párját egy fél másodpercig, majd hangos riasztással elrohant.
Gerendás Feri lángoló arccal lépett az áhított bakhoz. Utolsó falatnak, sebtöretnek valót szakajtott egy cserről, majd elrendezte a ravatalt.
– Ne haragudj! – mondta halkan, ahogy a bak fejét két tenyere közé fogta térdre ereszkedve.
Megjelent a Nimród Vadászújság 2024. augusztusi számában.