Hiába no! Végeredményben gyerek marad az ember, ha még egy s mást beszél is az ősz fej, meg a ráncos arc.
De hozzáteszem azt is, hogy nem mindenki, csak a vadászember tudja igazában megőrizni gyermeki naivitását, s a vadászban is csak az, akinek a puska inkább csak ürügy a csavargásra, semmint gyilkoló eszköz. De nem is csoda, ha az ilyen vadász gyerek marad. Aki mindig csak a természetet járja, aki inkább abban él, mint ebben az ezer hájjal megkent úgynevezett társadalomban, lassan ráruházza erre amannak a tulajdonságait, s abban a hitben ringatja magát, hogy az emberek éppen olyan jók, olyan megértőek, olyan egymást segítők, olyan őszinték, becsületesek, szóval: olyan «talpig emberek», mint az állatok. Ezért aztán nem is csoda, ha az ilyen ember úgy cselekszik, mint a kisgyerek, akinek kezébe adnak egy darabka csokoládét s erre azonnal nyújtja a másik tenyerét is, azzal, hogy «adjál még!» Valahogy így cselekszem én is most. Egyik tenyeremben már ott szorongatom az egyik csokoládé-szeletet, az 1938. évi XXXI. tc. 36. §-át, de már nyújtom a másikat, mert mélységes bizalommal érzem, hogy ahonnan az előbbi kikerült, akad ott még számunkra másik is. És minthogy a kisgyerekben is van minden naivitása mellett annyi gyakorlati érzék, hogy olyankor kér mindjárt, amikor az, akitől vár valamit, adakozó kedvében van, vén gyerek létemre én is sietek másik tenyeremet tartani, megmondva egyúttal azt is, mit szeretnék benne látni. A földbirtok-reformmal kapcsolatban igen sok vadászterületen megváltozott a helyzet. Különösen az uradalmi területekre vonatkozik ez, mint olyanokra, amelyekből a telepítésre szánt földeket kihasították. Már most igen furcsa helyzetek keletkeztek, mert van ugyan rendelet ezeknek a területeknek vadászati hovatartozandóságára vonatkozólag, de ez nemhogy segítene a bajon, hanem még bonyolultabbá teszi. Vannak ugyanis földek, melyeknek vadászatával a M. kir. Pénzügyigazgatóság, vannak, amelyekével az Országos Földhitelintézet, másokéval meg a Vitézi Szék rendelkezik. Hozzáteszem azt is, hogy a terület nagyságára való tekintet nélkül. Bocsánatot kérek, ha netán tévedek, mert — megvallom — magát a rendeletet nem láttam, de a gyakorlat erre enged következtetni. Magam is jól ismerek egy uradalmi területet, amelyet már évek óta bérbe szoktak adni, minthogy nincs annyira bővében a vadnak, hogy érdemes volna rajta nagyobbszerű vadászatot tartani. Szerényigényű vadásznak azonban nagyon megfelel. Azaz, bocsánat! Csak megfelelt, mert ma az a helyzet, hogy az eddig egységes terület voltaképpen három területből áll, melyek közül eggyel az uradalom, eggyel a Földhitelintézet, eggyel meg a Pénzügyigazgatóság rendelkezik. Ebből viszont az következik, hogy a terület bérlője sohasem tudhatja, vadászhatik-e az egész területen, vagy sem, nem lesz-e kénytelen fűhöz-fához szaladgálni, hogy valami rendet teremtsen, ha ugyan sikerül egyáltalában rendet teremtenie. Hiszen nem volna baj, ha mindenkor akkora területekről volna szó, amelyek magukban is képezhetnek önálló vadászterületet, és ha ezek valahol az uradalmi terület széléből volnának kihasítva. Itt azonban az a helyzet, hogy a kb. 120 kat. holdnyi OFB. földeket minden oldalról idegen terület határolja, és semmi, de semmi összefüggésben sincsenek a községi határral, amelyhez a rendelet értelmében tartoznak; a Földhitelintézet hatáskörébe tartozó telepes földek ellenben úgy kettészelik az uradalmi területet, hogy az erdő még csak egy gyalogösvény szélességű sávban sem függ össze a mezei területtel. Más szóval: ami eddig egységes terület volt, az ma négy teljesen elkülönített részből áll, s ezt a négy részt hárman adják bérbe. Megközelítő számadatokkal: a kb. 1600 holdnyi, eddig egységes terület kb. 120 hold OFB., 6—700 hold telepes, 5—600 hold uradalmi mezei és vagy 300 hold uradalmi erdei területből áll, de ezt a két utóbbit a telepes földek választják el egymástól. Hozzá kell fűznöm még azt is, hogy a 300 holdnyi erdőt most már minden oldaláról idegenterület veszi körül, s így bérlőjének aligha lehet reménye arra, hogy a mezőre kiváltó őzei közül egyik-másik vissza is fog térni. Az erdő teljesen értéktelenné vált vadászati szempontból, mert a négy különböző szomszéd aligha fogja a belőle kiváltó vadat kímélni. Ezzel pedig nemcsak az uradalom károsodik, hanem károsodik a vadászat is, mert eddig ez az erdő bizonyos mértékben kíméleti terület volt. Az uradalom sohasem mulasztotta el a vadászati haszonbérleti szerződésben kikötni, hogy őzsutát és fácántyúkot az erdőben tilos lőni. Ezt a kikötést persze eddig is csak a bérlő respektálta, a három szomszéd ellenben már nem. Ha most a negyedik oldalról is idegen területre vált ki a vad, hamarosan meg fog szűnni az erdőnek eddigi fontos szerepe. Ez csak egypélda, de bármibe merek fogadni, hogy nem az egyetlen, mert hiszen mindenfelől hallani a panaszokat, hogy nem érdemes a vadra áldozni, mert a különféle földjuttatásokkal úgy kicsipkézték az eddig egységes területeket, hogy minden áldozat reménytelen. Talán fölösleges is mondanom, mire vezethet ez az elkedvetlenedés, ha a helyzet sürgősen meg nem javul. A kérdés nagyon egyszerű: Mi értékesebb, egy hibás rendelet-e, vagy a vad? Ha a rendelet marad meg, a vad fog pusztulni. Ha ellenben a vadnak kell megmaradnia, akkor a rendeletnek kell pusztulnia, illetőleg egy jobb rendeletnek helyet adnia addig is, míg törvényhozásilag nem szabályozzák a dolgot. Gondoljunk csak vissza a tilalmi rendeletekre, hány változást szenvedtek ezek, míg úgy, ahogy, meg nem állapodtak! Nem lehetne-e ezt a rendeletet éppen úgy megváltoztatni, módosítani, hatályon kívül helyezni és helyette egy újabbat, egy jobbat kibocsátani?... Olyan egyszerű dolog volna! Csak utasítani kellene a törvényhatóságokat, hogy a különféle OFB, telepes és vitézi földeket szakértők belevonásával vizsgálják meg, s vadászatilag juttassák oda, ahova a vad érdekében tartozniok kell, de bárhova jutnak is, a bérösszegből a holdak számarányában ezeknek a földeknek a tulajdonosai részesüljenek. Ez persze nem zárja ki azt, hogy nagyobb, összefüggő komplexumokban önálló területet is ne képezhessenek, ha ez a vadóvás érdekeivel nem ellenkezik. Sok, nagyon sok bajt lehetne ezzel elhárítani és megelőzni, másrészt meg a gyakorlat ujjmutatással szolgálhatna a törvényhozásnak, melynek előbb-utóbb ezt a kérdést is csak meg kell oldania. Nem jelentéktelen kérdés, sőt, ahogy a címben mondottam: égető kérdés. Majdnem égetőbb, mint a hegyközségeknek csak most megoldott kérdése, melyhez annyiban hasonlít, hogy itt is az egységes terület testébe ékelődött idegen testről van szó, amely nemcsak kelevényt okozhat, hanem meg is ölheti — vadászatilag — az egész területet. Fél kezemben a már kapott törvényt szorongatva, bizalommal tartom a másikat a Földmívelésügyi Minisztérium Vadászati Osztályának vezetője felé. Valahogy érzem, hogy nem hiába. Hiszen nem kérek mást, csak azt, hogy tegye alapos megfontolás tárgyává a dolgot, és ha ő is úgy gondolja, hogy segíteni kell a bajon, akkor... szüret! Nem marad üres a másik kezem sem…