Az én jó Édesanyám de sokat is szenvedett, mire a hét nagy étvágyú gyereket úgy felnevelte a saját vérén, hogy azután már a kukoricakenyéren is felnevelődhettünk.
Mert bizony tej nemigen volt, mert csak az hozott valamit a lapos erszénybe, ha hasas tehenet vettünk, és friss borjasként eladtuk. Néha egy darabon – ha jól sikerült – még 20–30 forint is maradt. Fecstejet, azt ihattunk a borjazás után. Jó túrósra össze lett forralva, de jó is volt az úgy akkor!
Hogy tudott a mi jó Édesanyánk minket szeretni, különösen engem, a legnagyobbat. Sokat dolgozott, és mégis milyen bársonyosan puha volt a simogatása a kék erezett kezének! Még most is érzem bal kezét az állam alatt, amint a jobbal fésülte kócos hajamat. És nem csodálatos? Az én hajamat sohasem húzta az ő kezében a fésű, ha macskaméz ragadt is rá valahol. Hát mikor nyírt bennünket, az enyémet soha nem csípte, a többiét igen. „Hogy lehet ez?” – mondtuk a kisebbeknek. Egyszer azonban majd a fülem végét nyeste le, mert a legkisebb, még csúszó-mászó baba a szoknyájába kapaszkodott, és megrántotta! De nekem az se fájt! Persze az egyik öcs diadalmasan ordítja: „Hát, ha nem fáj, mért sírsz?” „Nem sírok én, te majom, csak az egyikben van könny, egy szemmel láttál te már sírni? ...”
...De meleg volt az a csók, mellyel Édesanyám titkon fél szememből azt a könnyet gyorsan kicsókolta...
Persze sírt. Sokszor sírt. Ha örült, akkor is, ha búsult, akkor is. Most is előrehúzta szemére kendőjét, és csendet teremtett, mert imádkozni akar.
Imádkozni is sokat imádkozott. Sokszor imáit munka közben is mormolta. Nekem egyszer meg is mondta: „Mindig értetek imádkozom, magamnak csak egy boldogságért esedezem, hogy azt megérjem, nagy fiam, hogy te ehető kenyeret kereshess magadnak.”
Messze minden emberlakta helyhez, kint a mezőn, egy vizesmalmunk volt. Ugyan víz az nem volt mindig, mert nyáron kiszáradt, télen befagyott. Hát innen jártam én iskolába lábelágazásig való hóban. Nem is jött le az a csizma más kezében, mint az anyáméban. Hogy felhúzni is másnap csak Édesanyám tudta, az már ugye természetes.
Messzebbi vásáron járt a Papa. Hazaérek az iskolából (hatéves voltam), Édesanyám a félkonyha ajtószárnyra van borulva, és sír.
– Dicsértessék a Jézus Krisztus! – s kezet csókolok.
– Mindörökké! Megjöttél, kisfiam? – Meg.
– Elfáradtál? – El.
– Nagyon? – Nagyon, de miért sír Édesanyám?
– Azért, kisfiam, mert nincs, aki elmenjen a faluba. – Hát én?
– Hát visszamennél? – Vissza.
– De el vagy fáradva nagyon. – Már nem.
– Nem félsz? (Már sötétedett, mert az iskolaidő reggel 8–10, délután 1–3-ig volt.) – Nem félek.
– Eriggy, édes nagy fiam, be az A. nénihez, akit a múltkorában itt láttál, hogy azonnal jöjjön. Te meg a B. néninél megalszol, majd ebédet küldök holnap az iskolába.
Hát másnap, hogy hazamentem, eggyel többen voltunk. Ez nem volt baj (ötödik lett), mert a másik kicsi sírása mellett az övé nem is hallatszott, hanem Édesanyám az nagyon beteg volt. Úgy harmadnap meg is kérdeztem tőle, mit kívánna Édesanyám, hogy meggyógyuljon. (Úgy éreztem, én tudok adni, pedig csak szerető szívem és vasegészségem volt, más semmi.) Azt mondta:
– Ha én fogolymadár-pecsenyét ehetném, attól mindjárt meg lehet gyógyulni.
Mondok: – Hát az olyan jó? – Igen!
– Jobb, mint a zsemlye? – Jobb.
– A kiflinél is? – Annál is!
– De a mákos rétesnél csak nem? – Még annál is.
– Hát akkor milyen? – Jaj, gyerekek, annak hosszú meséje van, ha jók és csendesek lesztek, hogy ezt a kis szendergő angyalkát nem neszezitek fel, elmondom...
És elmondta még azután máskor, sokszor is, s a végén az állt: „A király is ilyent eszik neve napján.” Attól fogva én mindig foglyokat lestem, cserkeltem, de soha dobni nem tudtam, szegény Édesanyám biz fogolypecsenye nélkül gyógyult fel. Feltettem magamban, veszek puskát, s lövök húszat is. Nyáron mindig kaptam puskára valót a selyemgubókért, de ősszel könyvre, csizmára, kalapra mindig odaadtam Édesanyámnak. Olyankor a mese végén mindig az állt, már nem is kívánja, talán meg se enné, mert azt is észrevette, hogy az ebédpénzem is félreteszem, mert ha ebédre kenyér mellé nem tudott két-három diót vagy egy marék aszalt meggyet adni, akkor mindig kaptam egy krajcárt, melyen apró erős cukrot vettem a kenyérhez, csúsztatónak.
Már ötödikes elemista voltam, amidőn egy letett 6-os flóbertpisztolyt vásároltam titkon a hársvirágból összerakott pénzemen, 12 db golyótöltéssel.
Mindig titkon tartottam, vártam, mikor lesz rá szükség, mert a hetedik öcs is útban volt már.
Iskolából kijövet, a gulyakút mellett a kamradeszkába lőttem a próbát. Késsel alig jött ki a golyó, úgy belefúródott a puhafa deszkába. Nagy reményekkel voltam eltelve.
Hát egy szép őszi napon ismét többen lettünk. No, most elő a fogolypecsenyével! Még mindig mélyen hallgattam az én bűvös fegyveremről, s úgy alkonyattájt eltűntem vele.
Egy búzatartó kereszt helyén egy kakas rettenetesen cserregett. Lábujjhegyen, mezítláb, egy keskeny stráf tengeri védelme alatt iparkodtam megközelíteni. Mikor szemben voltam vele, rásütöttem a kis szerszámot. Nem reppent fel. Azt hittem, nem tud. A tengeribe ugrom, hogy megfogjam. A zörgéstől, mintha vasszárnyon jártak volna, oly robajjal, felrepül még vagy hat darab a tengeri széléből, s én állok a tengeri közepén megmerevedve, egy friss szamárhulla előtt… Se azelőtt, se azóta nem láttam döglött szamarat. Úgy meg voltam ijedve, azt hittem, én lőttem agyon a szamarat, s hogy még csak gyanúba se kerüljek, másnap már eladtam a fegyveremet.
Hanem Édesanyám nagyon beteg lett, még orvost is hoztunk neki, mert gyermekágyi láza volt. Abban pedig akkor majdnem minden beteg asszony elpusztult. Csak Isten csodája mentheti meg. Ágya elé térdelünk.
– Anyám, Édesanyám, ne hagyj itt bennünket! Mi lesz velünk? S ennek én vagyok az oka, mert nem hozok, ugye, fogolymadarat! Ugye csak az gyógyít meg?
Talán tudtán kívül felnyitja szemét, rám néz, s bólint...
Nem, ezt már egy tízéves szív sem bírja ki meghasadás nélkül – kiszaladtam.
A ház végéhez érve, a baromfik elkerrentik magukat; egy nagyobb madár zavart több aprót.
A foglyok megriadva, neki a ház tűzfalának; a többi, mint a villám, még az utolsó arasznál eltér, de kettő, nagyot koppanva, leesik. Fölkapom őket, beviszem, szegény anyám csak sírt és mosolygott, de nem örült neki úgy, mint mi.
A keresztmamának úgy kellett elkészítenie, ahogy nekünk évek óta a mesében ismétlődött, végül még muskátli-virágszirom is lett Édesanyánk tányérjára téve, mint a mesében, ahogy a királynak tálalják.
Olyan keveset evett belőle, mégis meggyógyította vele az, aki a foglyokat küldte!
(Az író Lopott lovon című, előkészületben levő kötetéből)