Részlet Csathó Kálmán Vadászzsákmány című kötetéből.
Annyit emlegettem, hogy milyen gyönyörű az erdőnk, hogy egy barátom meg a felesége kedvet kaptak rá, hogy megnézzék. Egy novemberi szép vasárnap hát felkerekedtünk, és kirándultunk a vadászházba ebédelni. Velünk tartott a feleségével még egy barátunk és természetesen az én feleségem is. Nálam golyós puska volt, az egyik barátomnál sörétes. A másiknál semmilyen, mert nem vadászember. Ebéd után beállított a vadászházba a bérlőtársam a vadőrrel, és azt a hírt hozta, hogy a közeli fiatalosban egy magános disznó vackol.
– Ki kellene hajtatni! Vagyunk hozzá puskások hárman...
Sörétes puskás barátom kapott az indítványon. Tüstént előhúzott a zsebéből egypár Brenneke-golyós töltényt. A másik barátomnak pedig a felesége lelkesedett fel nagyon, mondván, hogy ő él-hal érte, hogy egyszer vaddisznóvadászatot láthasson. Nekiindultunk hát, csak a puskás barátom felesége meg az enyém maradtak egy ember őrizete mellett a kunyhóban. Ők féltek a disznótól. Félni különben félt a harmadik hölgy is, aki velünk jött. Különben nem vallatott volna egész úton, hogy támad-e az ilyen vaddisznó. Alig győztem magyarázni, hogy csak a sebesült veszedelmes, meg a malacos koca. Máskülönben nem kell félni tőlük, mert ők sokkal jobban félnek az embertől.
A helyszínre érve aztán megtanácskoztam a haditervet a vadőrrel: hol fog a disznó a legnagyobb valószínűség szerint kitörni? Oda kell állítani a bérlőtársamat, mert én már két disznót lőttem abban az évben, ő meg egyet sem. Hátul pedig állítsa fel a brennekés barátomat, mert hátha a disznó visszatör. Magam felálltam oldalt, egy vadforgó mellett, de minden reménység nélkül, mert közvetlenül mögöttem volt a jelzett turistaút, amelyen éppen akkor is hangosan beszélgetve ment lefelé egy társaság.
A barátom meg a felesége mellettem maradt. A férj letelepedett a vadászszékemre, a felesége a térdére ült. Aztán a vadőr a két hajtóval meg a kutyával bebújt a sűrűbe, és megkezdődött a hajtás. Lassan, ide-oda oldalogva haladtak, csendesen zörögve és meg-megkoccantva egy-egy fát a botjukkal. Jó időbe telt, míg a vadőr elkiáltotta magát:
– Megy!... Előre!
Vagyis arra, ahol a bérlőtársam állott. Már vártam is a lövést, mikor egyszerre csak a sűrűség sarkánál meglátom a disznót, amint egyenesen felém tart. Úgy látszik, szelet kapott és visszafordult. Lőni nem lőttem rá, egyrészt, mert szemben voltam vele, főleg pedig, mert éppen abban az irányban állt a vadásztársam. A disznó úgy jött nekünk, mintha egyáltalán nem volna szándékában kitérni, sőt el akarna gázolni bennünket. A barátom elég kemény ember, ezt azonban egy cseppet sem vette tréfára. Mikor a disznó már csak tízlépésnyire volt, hirtelen felállt, és azt mondta:
– Hát ezt mégsem lehet!
Ezt megértette a disznó is, és úgy látszik, be is látta. Mert rögtön elfordult, és az oldalát mutatva szaladt előttem tovább, visszafelé – arra, ahol a másik barátom állt –, majd megint kanyarodott egyet, a turistaútnak tartva. Remek lövés eshetett volna rá, ha nem lett volna mögötte a sűrűség, amelyben nem tudhattam, hol vannak a hajtók. Aztán meg az volt a baj, hogy a brennekés barátom felé kellett volna lőnöm. Végül pedig az jutott eszembe, hogy hátha megint jár valaki a turistaúton...
Mindez azonban csak magyarázat, és nem mentség.
Nem mentség arra, ami történt, és amit soha többé le nem mos rólam senki: nyílt terepen, harminc lépésről, két lövéssel elhibáztam a nem is nagyon gyorsan szaladó vaddisznót. Egészségesebben távozott el, mint ahogy odajött. Szép, hároméves kancsi volt...
El lehet képzelni, mit hallgattam az esetért, de az semmi sem volt ahhoz képest, amiket magam gondoltam magamról. Egy hétig betege voltam az esetnek, és még ma sem hevertem ki egészen. Ez volt életem legcsúnyább hibázása. Hozzá még nézőközönség előtt!