Március első felében, hosszan tartó betegség után meghalt dr. Bodnár József, az Országos Magyar Vadászati Védegylet korábbi alelnöke, a vadászkamara Baranya megyei Területi Szervezetének volt elnöke. Békés Sándor kollégánk Imádkoznak a fák című könyvében olvasható írásával emlékezünk rá.
Borzpörkölt kígyópálinkával
Mindenekelőtt rögzítsük a receptet, mert a szakácskönyvekben úgy sem találjuk meg!
A gondosan megtisztított, zsírtalanított és megfelelően feldarabolt, hideg vízben, majd ecetes vízben többszörösen átmosott húst a felkockázott, füstölt szalonnából nyert zsíron világos barnára pirított hagymára öntjük. Addig pörköljük, amíg a nedvességét ki nem adja. Ezután fűszerezzük, ízesítjük vegetával, arannyal, babérlevéllel, borókabogyóval, kakukkfűvel, szegfűborssal…
És most nézzük az alapanyagot, azt a 8-10 kilós valamit, amit a kék kötényes főzőmester úgy mutat be a magasba emelve, mint valami győzelmi trófeát. Nem malac, nem nyúl, nem bárány, sőt nem is kecse…
Egy borz!
A derűs, várakozással teli mosoly vigyorrá torzul az arcunkon. Lelkes és ihletett szakácsunk mindezt persze észre sem veszi.
– Száz évvel ezelőtt igazi csemege volt a borz, kedveseim – mondja. – Sütve, főzve, sőt a combját füstölve is fogyasztották. De aztán feledésbe merültek ezek a fantasztikus ízek, már csak azért is, mert egyre kevesebb, végül pedig már védett is lett a borz…
– És most már nem védett…? – kérdezi valaki halkan, a gyomrát fogva, pedig nyilván ő is tudja a választ: a borz a közelmúltban ismét felkerült a vadászható fajok listájára…
Dinnyeberkiben vendégeskedünk, egy domboldalba simuló, hétvégi házzá átalakított parasztház udvarán. A pörkölt illata máris érezhető, a dombok felől érkező lágy fuvallat beteríti vele a szépen ápolt kertet. Az illatokat a szél teregeti, az eseményeket azonban egy testes – hogy azt ne mondjam, tiszteletre méltóan kövér és pocakos –, férfiú igazgatja, fakanállal a kezében. Ő dr. Bodnár József, a pécsi közélet egyik legismertebb személyisége. Jogász, építőmérnök, minőségügyi szakmérnök, a Fogyasztóvédelmi Felügyelőség megyei igazgatója, a Baranya megyei Vadásztársaságok Szövetsége és az Országos Magyar Vadászkamara Baranya megyei Területi Szervezetének elnöke. Gondnak, kételynek, viszálynak itt most nincs helye. Józsi, „a gyermekek, nők és gyengék barátja” – ahogy kitüntetett hangulatú helyzetekben aposztrofálni szokta magát –, suta, sőt buta megjegyzéseink hallatán elérkezettnek látja az időt egy rövid életbölcseleti előadás megtartására.
–Az emberek többsége azért feszült, ideges és boldogtalan, mert képtelen elrendezni magában a legfontosabb dolgokat. Úgymint az evést, az alvást és a munkát. Enni akkor kell – és annyit -, amikor és amennyit megkíván a szervezet. Aludni pedig csak akkor tudsz mélyen és nyugodtan, ha tiszta a lelkiismereted, ha szinkronban vagy az elvárásaiddal. Ez pedig azt jelenti, hogy a munkavégzés során is súlyozni kell. Minden feladatnak idő- és energiaigénye van, a teljesítés pedig ígér valamilyen eredményt. Nos, a kérdés az, hogy egy bizonyos eredmény mekkora idő- és energiaráfordítást érdemel. Az a vezető, aki mindent maga akar elvégezni, előbb-utóbb diliházba kerül. Tehát mérlegelni kell, és persze el kell sajátítani bizonyos technikákat. Például a gyorsolvasást. Én például tömböket olvasok. Ránézek a szövegre, az agyammal lefényképezem. Nincs idő manapság betűzgetni a végtelen hosszú szövegeket. No és persze, a munka terén is kell a szerencse, mint az élet minden pillanatában…
Egyetértően bólogatunk, már csak azért is, mert amíg tart az oktatásunk, addig se kevergeti a pörköltet. De az azért fő…
– Úgy hallottam, hogy a Bodnár-féle halászlé is legendás – mondom halkan és majdnem csukott szemmel, mintegy abban reménykedve, hogy ha nem látom a fortyogó borzot és ráadásul még a halászléről is folyik a szó, akkor előbb-utóbb csoda történik majd a kondérban…
– A halászlé titka a paprika! A jó halászlé nem hal-, hanem paprikafüggő. Az őrölt paprika legyen szép színű, olajban gazdag, zamatos – és persze ne legyen túl pörkölve. Egyébként megfigyeltem: jó halászlét csak a folyók alsó szakasza mentén tudnak főzni. Mondjuk, a Tiszán Szegedig, a Dunán Paksig…
Baranyában most készül egy kiadvány, mely szakmai és néphagyományokat ismertet, s persze különböző tájegységi recepteket. Dr. Bodnár József a vadászavatási szertartás leírásával, a tenkesi vadpörkölttel és az al-dunai „vízügyi”halászlével szerepel benne. A Tenkes-hegy vadászélményeinek színhelye, a „vízügy” pedig közel két évtizedig a munkahelye volt.
A fortyogó borz mellett nem könnyű a természet, a vadászat szépségeiről beszélgetni. De muszáj, mert dr. Bodnár József életének és emberi milyenségének valahol ezen a tájon kell keresni a titkait.
– Tizennyolc éves korom óta vagyok vadász… A természet, az erdő önfegyelemre, rendszeretetre, életörömre tanít. Én nem turista vagyok az erdőben, a részének érzem benne magam. Napjainkban már nem a betevő falat megszerzése a vadászat célja, hanem a pihenés, a kikapcsolódás, az élményszerzés, és mindezek közben valamiféle sajátos hozzájárulás az ember által megbontott természeti egyensúly helyreállításához. Ezek nem nagy szavak. Ezek kényszerítő tények, mert ha nem így cselekszünk, önmagunkat sodorjuk veszélybe. Az embernek jobban kell figyelnie a természetre, mely nemcsak élményforrás, de kiváló tanár, nevelő is. A természetben kemény, de egyértelmű törvények uralkodnak. Aki felismeri ezeket, aki megérti a lényegüket, az a társadalom egyre bonyolultabb világába is jobban eligazodik…
Dr. Bodnár József körül valóban mindig érezhető az az érdekes, vonzó, bizsergető és kívánatos valami, amit jobb szó híján természetes életörömnek nevezhetünk. Panasz, áskálódás, elégedetlenség nem jut szóhoz, ahol ő jelen van. Most és itt, a kondér mellett, én is érzek valami bizsergetőt, bár ezt a különös érzést talán jobb lenne idegborzolónak minősíteni. Az életörömöt pedig talán az életösztönnel lehetne behelyettesíteni…
– Végül is mi a sikeres élet titka…?
–Mindenekelőtt az önismeret! Ismerd meg magad, s aztán fogalmazz meg célokat. Legyen saját érték- és normarendszered. Az életben vannak rossz és vannak jó dolgok. A rosszakat kerüld el. Amin nem tudsz változtatni, azt vedd tudomásul. De ha képes vagy alakítani, változtatni a dolgokon, akkor azt tedd meg. Egyébként még fél óra és kész a pörkölt…
– De hisz a vadászatról még nem is beszélgettünk!
– A vadászat keretezi, vagy ha úgy tetszik, kitölti a rendes vadász életét. Ülök otthon a szobámban és mondjuk olvasgatok, de a szemem újra meg újra a falat díszítő őztrófeákra téved. Köztük a legelsőre (a „palkonyaira”), a legnagyobbra (a „levelesre”), és újraélem az egyszer volt élményeket. Már régtől tudom, hogy nem a darabszám vagy a pontszám, hanem az élmény íze-zamata a fontos, a meghatározó. És persze a barátok, a vadászcimborák! Gyakran gondolok a kezdetekre, a Jakab-hegyi kalandozásokra, a palkonyai tóra. Jánosra, Jakabra, Protárra vagy éppen Vajda Ferire, akikről az első tanácsokat, az első letolásokat és az első elismerő szavakat kaptam…
– Legendásan jó lövőnek tartanak…
– Talán az a magyarázata, hogy csak olyasmivel foglalkozom, ami szinkronban van az adottságaimmal.
– A legemlékezetesebb lövésed?
– 1974-ben történt, a Dráva mentén. Hajnal volt, egy erdei nyiladékon őzbakra vártunk. Jött is. De csak egy pillanat állt a rendelkezésemre. Tűzben rogyott. A magyarországi őztrófeák ranglistáján ma a huszonhatodik helyen áll. A tömege 652 gramm, 183,80 nemzetközi pontot kapott…
– Utódainknak is lehetnek ilyen élményeik? Mit ígér a jövő?
– Optimizmusra és aggodalomra is jó okunk van. A vadgazdálkodás és a vadászat ma már a természet megóvását szolgálja, s egyre következetesebben keressük az összhang megteremtésének a lehetőségeit a mező- és erdőgazdálkodással. Nagy jelentőségűek a középtávú és éves tervek. A vadgazdálkodás személyi feltételei is egyre ígéretesebbek. Nagyszerűek a nagyvadállományok genetikai adottságai. Szóval, nem alaptalan az optimizmus. Ugyanakkor valamennyien érezzük, hogy sok a bürokratikus akadály, a megkötöttség, Baj van a vadásztársasági formával is. Amatőr alapon, társadalmi munkában ma már nem sokáig lehet gazdálkodni. Ma a közgyűlés a vadásztársaságok legfelsőbb döntéshozó szerve, szavazások zajlanak kőkemény szakmai kérdésekben, pedig jól tudjuk, hogy nagyon sokan tévesen értelmezik a demokráciát, a demokratizmust. Bizonytalanná lettek a vadgazdálkodás, a vadászat anyagi alapjai. A költségek rakéta sebességgel nőnek. Komoly kulturális, etikai gondok jelentkeznek, és a társadalom megítélése is ellentmondásos…
– Tehát?
– Tehát az úgynevezett emberi tényezőn múlik a jövő…
Nincs tovább. Itt se kérdésnek, se válasznak nincs helye már. Dr. Bodnár József szertartásosan leemeli a lángról a kondért, gondosan elhelyezi egy szélvédett helyen, hogy még véletlenül se érje füst, vagy pernye, s aztán még szertartásosabban megmeríti hatalmas fakanalát. Először a lé színét gusztálja, aztán az illatát. Majd átszellemült arccal, félig lehunyt szemmel a szájához emeli a gőzölgő kanalat. Mi dermedten állunk, mélyen átérezve az esemény történelmi súlyát. Valószínűleg mindenki mást gondol, bár e gondolatok iránya alighanem egy felé mutat… Én például valami olyasmire gondolok, hogy milyen jól jönne most egy hirtelen rosszullét vagy egy kisebb földrengés. De nem.
– Jó – mondja dr. Bodnár József a tehetség és a jól végzett munka teljes öntudatával, miközben megcsillan a szakállán a parázslóan piros zaft. – A pörkölt kitűnő. Ehetünk!
Kavarodás támad. Ki erre, ki arra próbál eloldalogni.
– És milyen ital illik hozzá…? – kérdezem gyanútlanul, hogy addig se kelljen az evésre gondolni.
– Ez jó kérdés! – mondja dr. Bodnár elismerően, úgy is, mint a Dom Perignon Gasztronómiai és Pezsgőrend lovagja. – Az étel és az ital harmóniája minden más harmónia alapja. Úgy, hogy most aperitifnek vietnami kígyópálinkát javasolok…
Csend lesz, a sokat látott dinnyeberki ház felett csak a madarak dalolnak. Némán állunk az egyre illatozóbb kondér körül, s valami olyasmire gondolunk, hogy az élet valóban szép. Kár, hogy ilyen rövid volt…
Megjelent Békés Sándor Imádkoznak a fák című kötetében (Kódex Kiadó, 2002)
