A májusi eső aranyat ér – tartja a mondás, ami dédapáink, ükapáink megfigyelései alapján helytálló is volt, de én már évekre visszamenőleg sem emlékszem rá, hogy oly mennyiségű eső esett volna a nevezett hónapban, ami elegendőnek bizonyulna.
Helyébe a fullasztó meleg költözött és ha mégis csurrant néhanap, hát az arra volt elég, hogy a port elverje…
De volt, amikor igazán esett. Kerekedett olyan felhőszakadás, ami mindent vitt. A patakról a kis fahidat, vagy a falu lúdjait. Erdeinkből a száraz gallyat és a tavalyi avart szedte össze, ami sárlavinaként tódult be az aljba, elborítva az erdei utakat.
Az öreg román szénégető, Dragos egy ilyen sárfolyamból – elmondása szerint – négy szarvast mentett, miközben maga is majdnem ott ragadt. A gumicsizmáját lehúzta a cuppanós katyvasz, sokáig siratta, pedig lyukas volt. Gallyakba kapaszkodva húzta ki saját magát, hason.
– A sertevad megirigyelt vón’… – hangoztatta sokszor a kocsmában, ha a történet végére ért.
– Hát a négy szarvassal mi lett, Dragos? – érdeklődött a kocsma sötétebbik sarkából Keserű Jani, a vadőr. Dörgő hangjára az öreg szénégetőbe megállt az ütő, és elcsuklott hangon válaszolt.
– Hát ín azokot elengedtem, Janu! – s akkorát nyelt, hogy majd beléfulladt.
– Engedted te az Isten haragját! A kovács is mondta, hogy evett belőle, s négy liter pálinkát adott neked érte. Azt gondolod, nem tudom, mit művelsz az erdőn? Kutyafattya!
Dragos meg se mert szólalni, csak kihörpintette a maradék savanyú aljabort, s indult kifelé. Ahogy elérte a kilincset, csak visszaszólt a válla felett:
– Sajnáta a pálinkáját tűllem? Verje meg a Magasságos!
Egykedvűen indult a faluból, az ócska deszkából tákolt kalyibája felé, ami a leégett boksa maradéka mellett állta a szú fogát. Testvérek közt is vagy hat kilométerbe telt, míg odaért. Gyalog rúgta az út porát, csizma nélkül. Mezítelen talpának vastag bőre nem érezte a tüskét, sem az éles kavicsot. Többet volt már ezen a világon, mint amennyi hátra volt neki, fogai elkoptak, talpa megkérgesedett. Semmije nem volt, mégse panaszkodott. Amit a szénégetésért kapott, hát az jött is, ment is. Amikor elfogyott a kenyérre való, abból csinált pénzt, ami körülötte volt az erdőn. Fát szedett az embereknek, el-eladott egy-két zsák jóféle faszenet a kovácsnak az „urakébúl”, s ha minden kötél szakadt, még mindig ott voltak a szarvasok, őzek, malacok. De tudta: ha az kiderül, s be is bizonyosodik, hát meghurcolják őt, annyi szent.
– Az a mocsok fíregje! Ahelyt, hogy a tüzes vazsat ütné, a kenyírlesűjét jártassa! Mostmán a fejem is fájhat a Janu miatt, mer az el nem tágul mellűlem. Be kő’ szenni a hurkot – morfondírozott magában, ahogy fogyasztotta a kilométereket. Vastag szemöldöke borúsan ült a szeme felett, a csibuk egykedvűen, gyújtatlanul szörcsögött a sárga bajusza alatt. A nagy égeres mellett bekanyarodott, s a forrás felé vette az irányt. Nagy betongyűrű volt letéve, s benne tiszta, aranyszínű homok alól fakadt a friss víz. Keserű Jani rakta le, mert hát kár ezért a vízért. A vaddisznók míg tudták, mindig kifürödték. S lám, aranyat ér az erdőjáróknak. A kútgyűrű talajszint felett megtartotta a vizet, s hogy ne kelljen keresztül hajolni rajta a szomjazónak, Jankó puskával lövöldözte meg vagy ötször, így szabályos lyukat törve a betonba. Egy darab vascső pont beleillett, s ezen csordogált az éltető víz, ahogy Dragos alátartotta zsíros kalapját. Melege volt, s vízzel teli nyomta a feje búbjára. Leült egy tőkére, rongyos tarisznyájából elővette a maradék kenyérvéget, meg a két falás szalonnát, ami maradt…
– Hónap is kéne harapni valamite… – csukta össze a nagy kusztorát a lakoma után, ami egy madárnak is kevés lett volna. Úgy gondolta, nekikanyarodik a Köves-gerincnek, aztán széjjelnéz egy kicsit. Szarvasok váltója húzódik a nagy szikla tövében, oda hajtott le egy fiatal, araszos törzsű gyertyánfát. Hurok a földön, kampóval rögzítve. Ha szerencséje van, hát lesz mit ennie. Kerülővel ment. A szembeni oldalba fordult mégis, mert onnan pontosan odalátni a sziklához. Még a végén valaki meglátja, hogy oda „húz”, aztán megette a kutya az egészet. Kinek kell csendőr a nyakára?
Az erdő között még mindig sáros volt a kocsiút, s meztelen lábnyomát megtartotta. Az erős kaptatón túl, a kanyar után már rálátott a hurokra. Ember fia észre nem veszi, de Dragos tudta, melyik „bikkfa-gallya” közt kell átnézni, hogy van-e fogás. Kémlelte a szembeni oldalt erősen, még tán hajlongott is, hogy jobban keresztül lásson az élénkzöld levelek között. Akárhogy leselkedett, a tényeken nem változtatott. A hurkot tartó fa felcsapott ugyan, de semmi nem volt benne. Már éppen rászánta volna magát, hogy átvág a vízmosáson, aztán közelebbről is szemügyre veszi a dolgot, amikor egy vastag bükk mellől Keserű Jani szólította! Sóbálvánnyá dermedt, mint aki szellemet lát.
– Te, Dragos! Nagyon fürkészel valamit, tán aranyat keresel? – húzta huncut mosolyra a szája szélét a vadőr.
– Dehogy keresek arannt. Gombát nézem, sütni kén’valamit hónap ebédnek.
– Innen gombázod a szomszéd oldalt? Jó szemed van, hallod-e! De van ám szemem nekem is, Dragos! Tegnap jól megnéztem odaát azt a lehajtott gyertyánt, ott a szarvasok váltóján. Hurok volt rajta, hiszed-e?
Az öreg szénégető nem szólt semmit, csak a pipáját tologatta a szája egyik széléből a másikba, s közben a feje vörösödött, mint a pulyka nyaka. Lebukott, de még nincs veszve a dolog. Gondolkodott, hogy most már miképp kerülne ki nyertesen a kutyaszorítóból. Jobb nem jutott az eszébe, hát kérdezett:
– Hát, te meg hunnan gyütté elé, Janu? A kocsmába láttalak e’!
– Én kérdeztem először, Dragos! Úgy illik, hogy válaszoljon az ember, akármilyen nehezére is esik! Egyébként mindig egy kanyarral mögötted jártam, ha éppen tudni akarod!
– Hát… Én asztat nem tudtam, hogy hurok van. Jóvan-e a válaz?
– Nem tudtad? Esküdni mernél? Vigyázz, mit mondasz! – szorította Jani egyre jobban, s talán még élvezte is, hisz tudta, mit akar kihozni az egészből. Dragos meg küzdött. Küzdött saját gondolataival, vívódott a lelkiismeretével, s az elátkozott kelepcével, amibe került.
– Janu. Enni kell, ha hasad kéri a kosztot. Gomba nem jó egyedü’. Keserü – vallotta ki a dolgot egyetlen beismerő szó nélkül.
– Keserű igaz-e? Engem is úgy hívnak, de ez a Keserű mond neked valamit, Dragos. Mindenkinek jó lesz, meglásd! Amit az erdőn művelsz a szénégetésen kívül, az bűncselekmény! S ha nem fogadod el, amit kínálok, hát börtön lesz a vége! Ketrec!
– Nekem tán’ még ott es jobb vón’, mind ez a nyomorús élet… – mondta, s úgy állt Jani előtt a rongyos-kormos ruhájában, mintha a pokol legsötétebb bugyrába akarnák lökni.
– Nem lesz ketrec!
– Nem? – hunyorított sandán Dragos a borzas szemöldök alatt.
– Nem, mert mától nekem dolgozol! A jószágot szereted, a birkához is értesz, nekem meg juhász kell. Rendes fizetés, koszt, kvártély. S tudod mit mondok? Bánja a guga, még gumicsizmát is kapsz, hogy ne mezítláb járkálj. Egyet viszont meg kell ígérned! Ebbe az életbe vadat nem hurkolsz, nem ejtesz tőrbe, mert akkor vége a szabad életnek!
– De ha szeretem a húsát, Janu. Azok a fínom bornyúk, meg malacok – szörcsögte a nagy fekete csibuk.
– Nincs választásod, remélem, tudod. Ha ellenkezel, jobb, ha mindenről lemondasz, de nem bánom, a nyáj körüli tennivalók végeztével kiviszlek vadászni, legalább az erdő ne hiányozzék annyira.
– Hús is lesz?
– Lesz.
– Itt a kezem, Janu. De tudod mi kén’ még? Egy pipa dogány. Mert most má’ meg vótam ijedve tűled, de nagyon.
– Azanyád keservit, Dragos! Itt van, nesze – s fülig érő szájjal, nevetve kotorta elő a hátizsákból a bontatlan paklit.
– Ez mán az egyim? A király se füstöl ilyen illados dohánnt!
– Tied, persze, hogy a tied! Unom már, hogy csak szörcsög az a fekete pipád, oszt sose füstöl! Ha nem tetszik az illatos pakli, vissza is adhatod. Szedhetsz éppen cserfalevelet is, van tavalyi bőven!
– Köszönöm, Janu! Ez is jó lesz, mer a haraszt má nagyon dohos ilyenkor. Őszön még jó, friss. Íze van annak! – sercent a gyufa, s a pipa ontani kezdte a bodor füstöt.
– Na gyerünk, te gyárkémény! El kell látni a nyájat.
– De, Janu! A hurkot le kell szenni odaátrú!
– Ne foglalkozz vele. Jó helyen van már az, elhiheted! Bedrótoztam vele a hodály oldalánál a kerítést. Még tegnap leszedtem onnan, miután kiraktad. A meztelen lábad nyoma árult el, azt követtem.
Halkan ballagtak befelé a nagy bükkös alatt.
Így esett, hogy az öreg szénégető sorsa jobbra fordult. Jutott a savanyú bor helyett igazi, jóféle vörös, a haraszt helyett finom dohány, s a kérges lábra új csizma…
A novella megjelent a Nimród Vadászújságban májusi számában.