Az alábbi vadásztörténetet Bokor Zoltán Csabától, székelyhídi olvasónktól kaptuk.
Nem vagyok gazdag ember. Sőt, még csak tehetős sem.
Ami a kényelmes, tisztességes élethez kell – a családnak, s nekem – az megvan, de túl sok luxusköltségre nem telik. Viszont, ahogy ez már másokkal is előfordult, jó sorsom úgy hozta, hogy meghívást kaptam – részese lehetek egy kárpáti zergevadász expedíciónak, s magam is elejthetek egyet, legyen az bak vagy suta, ha képes leszek megbirkózni a feladattal. Ki utasítana vissza egy ilyen ajánlatot? Készültem hát, már tavasztól kezdve, mióta bizonyossá vált leendő expedíciónk megvalósulása. Hegyi vadász mentorom, egyben mecénásom, szponzorom is – egy régi jó barát, kinek nagyvonalúsága teszi lehetővé egy gyerekkori álmom megvalósulását. Mert zergét már sikerült elejtenem, de nem a Kárpátokban. Ez nagyobb feladat – és nagyobb tiszteletet érdemel.
***
Suhan az autó a hosszú egyeneseken, majd kanyarogva kapaszkodik a Nyugati Szigethegység szerpentinjein. Felérünk a tetőre, ez már a Mócvidék, sajátos házaival, néhol lankás, néhol meredek dombjaival, mélybe nyúló völgyeivel. Most még színesek az erdők, november első dekádja van, de télen kifehéredik a táj, s keményebbé válik az élet, mint mindenhol a hegyekben. Utunk tovább halad, Magas Déva Vára marad el mögöttünk, s a falatnyi autópálya lehajtója délnek fordul, Hátszeg felé. Nincs idő a bölényrezervátum meglátogatására, talán majd visszafelé. A hágó után leereszkedünk a hosszú és széles völgybe, ez már a Petrozsény-i medence.
Ha azt mondom Vulkán – a legtöbb embernek az Etna, a Vezúv, neadjisten az Eyjafjallajökull jut eszébe. De ha hozzáteszem: Aninoasza, Lupény, Urikány, Kimpulunyág, s végül Iszkrony – sokaknak Maderspach Viktor neve fénylik elő, a talán nem is olyan régi olvasmányaikból, legalábbis sokaknak a magyar vadászok közül, remélem. Nekem mindenesetre nagy szerencse, még nagyobb megtiszteltetés és valószínűleg legalább ugyanakkora kihívás is lesz egyben – az ő nyomában járni a Déli Kárpátok vadászösvényein.
Fekete éjszaka van még, amikor autót cserélünk. A kényelmes, aszfaltra való, lent marad a főút melletti parkolóban, helyette egy öreg, sok vihart látott, rozsdaette L200-as motorja búg alattunk hegymenetben, nem is nagyon erőlködve. Fiatal kísérőm meglehetősen gyakorlott sofőr lehet, magabiztosan hajt felfelé a meredek úton, amit valaha egy csuklós törzsű erdei traktor buldózerpengéje vájt a hegyoldalba. Aki járt már ilyen „út”-on, főleg Erdély-ben, az tudja, hogy nem óvodásoknak való játszótér. Magam is kapaszkodom rendesen, de nem mondhatom, hogy félek. Teljes bizalommal a szimpatikus fiatalemberre, s tudására hagyatkozom. Meg persze az öreg 4x4-esre, „aki” - korát, s látszólagos műszaki állapotát meghazudtolva, olyan meredek oldalakon kaptat fel, ahol én még gyalog is kétszer meggondolnám: hogyan is tovább?...
Pirkad, vagy inkább már világosodik, mire megállunk, egy viszonylag vízszintes helyen. Végre kinyújtózhatok, bár nem volt rossz helyem az amúgy szűkös hátsó ülésen. Magam választottam, hiszen én vagyok a legkisebb a csapatból. Két kísérőm is van, ha még nem mondtam volna: Andrei – a helyi vadőr, s András – a vadásztató iroda részéről. Megint olyan érzésem van, mint amikor első zergém után indultunk, Ausztriában – mintha valami nagyon fontos személy lennék. Mindkét András szép szál legény, s mindkettő fiatalabb nálam, vagy 20-25 évvel. Ha ezek megindulnak előttem felfelé a hegyen … hát akkor felköthettem a felkötnivalót.
Fogalmam sincs milyen magasan lehetünk, de igen távoli a vonatfütty, ami a völgyből felhallatszik. Domnule Viktor jut eszembe, aki a zerge sípoló riasztását a Westinghouse fék hangjához hasonlatosként írta le. Vajon van-e még élő ember, aki hallott ilyen féket füttyenteni?
Asztalnyi sziklák a bal oldalon, vihartól edzett, földig ágas alacsony fenyők jobbról. A kis tisztást elhagyva, bükkösbe ér kis menetünk. Andrei megy elől, csak úgy lazán, zsebre dugott kézzel, mögötte én, a vendég, s harmadiknak András a második „testőröm”. Meredek oldalon, sziklás talajba taposott ösvényen haladunk. Valamikor vadcsapás lehetett, amit szorgos emberek, nehéz munkával, kényelmesre szélesítettek. Avar borít mindent, rozsdavörös, barnás, fonnyadó levéltakaró. Száraz, mint minden, hetek, talán hónapok óta nem esett egy jó eső. S ha már száraz – hát hangos is, nem lehet csendben haladni rajta. Andrei szerint ez a zergéket nem zavarja, nem érzékenyek az ilyetén zajokra. Kíváncsi állatok, magam is így olvastam, de ha teszem azt farkasok lennénk, könnyen ráfázhatnának a kíváncsiságukra.
Nincs meleg, talán fagypont felett kicsivel, de izzadok. Kalapomat néha leveszem, hogy kiszellőztessem a fejem, s ne izzadjam teli a molyrágta fejfedőt. Persze az sem segít, hogy túlöltöztem, de hát a kabátot nem hagyom, pulóver is kell, s alatta egy pamut-trikó. Olyan műszálas termo-izé, amit a vadásztató ajánlott, na olyanom nincs. De szerintem, Viktor bátyámnak se volt annak idején. Haladunk tovább, amilyen csendesen csak lehet. Helyenként Andrei lassít, felkémlel egy-egy sziklagörgetegre, ahol zergéknek kellene lenniük. Mondja – az esetek 90 százalékában szokott látni zergét ilyen helyeken. Egyelőre nincs szerencsénk, megyünk hát a következő kőomláshoz. Közben felfelé is haladunk, nem csak a szintvonal mentén, hogy magasságot nyerjünk. Valami 400 métert kell emelkednie az ösvénynek, ahhoz, hogy elérjük a felettünk levő tetőt (magamból kiindulva, ilyenkor a vadőr mindig szépít egy kicsit a megtenni való távon, jelen esetben a megmászni való hegyen). Csak érjünk fel oda, akkor majd száraz ruhát veszek, lefelé csak nem fogok tán újra megizzadni?...
Fenyvesbe vált a bükkös: a tűlevélszőnyegen összevissza dobált fiatal fák, vihar dönthette ki őket. Pattan a száraz gally, ha rálépünk, hozzáérünk. Nem kellene inkább másik ösvényt keresni? - De, igaz - helyesel Andrei, s visszafordulunk, oldalt kerülünk, irány egy nyíltabb rész. Ritkul a fenyves, mellig érő borókás tisztáson vágunk át, puskámat magasra emelem, nehogy belehulljon valami szemét a csőbe. Hamarosan elérjük az első halmot, amit már nem takar a fenyves. A magaslati pont tövéből át is látunk a szemközti hegyre: az erdőhatár felett borókás oldal, mely egyre ritkulva átadja helyét a csúcsot övező lerágott havasi legelőnek. Deres odaát minden, ahogy körülöttünk is. Már nem plusz, hanem mínusz néhány fok van. Gyönyörű is lehetne a tájkép - a szinte behavazott, fehér jégkristályokkal borított cirbolyák, csenevész lucok, senyvedő, de szívós borókák - ha még csodálhatnánk pár percig. De Dél-Nyugat felől jön fel a völgyből, egyre sűrűbben, egyre könyörtelenebbül, a zerge legjobb barátja – a mindent elfedő köd. A hideg, kabát alá is bebújó párát, ugyanolyan, vagy talán még hidegebb szél hajtja – bolond lenne a zerge, ha ilyen időben kint flangálna a csupasz tetőn. Mi is elővesszük a jobbik eszünket, s visszabújunk az erdő takarásába.
Az ösvény visszavisz a kőomlásokhoz, de most felülről látjuk őket. Zerge megint nem mutatkozik, csak a nyoma, hullatéka. Itt voltak valamikor, régebben – kifakultak, szárazak a „jelek”. Haladjunk csak tovább. Lassan enni is kéne már valamit, hiszen vagy két órája kutyagolunk (nem is beszélve arról, hogy 4.40-kor keltünk). Végre, egy kis füves padkához érve, az ösvény egy szélvédett szakaszán, Andrei leül az avarba, s egy almát nyújt felém. Kedvesen elhárítom, ahogy a bolti szendvicset is, s azonnal ledobálom magamról az izzadt rongyot: facsaró víz minden, ami a kabát alatt van, s annak belseje is fényesen csillog. Persze, a hátizsák nemigen engedte szellőzni. Gyorsan elő a szárazat, öltözés, cseresapka, mellény, amelyikre jöhet vissza a kabát, még ha kicsit vizes is. A fa tövébe tett kalapomra pillantok – belülről szépen deresedik.
Most én is előveszem a csomagolt uzsonnámat – fiúk, együnk valami embernek valót is – s előkerül a szalonna, kolbász, lilahagyma, piros paprika, s a jó otthoni kenyér...
Csodálatos ez a táj (főleg így, reggeli után): a dér mögűl kivöröslik egy-egy kitartóbb berkenye lombja, kisárgállanak a nyírek, juharok, s örökké zölden sötétlenek a fenyők. Alattunk kékes párában fürdenek a végtelennek tűnő erdők, völgyek, hegyek. A ritkuló felhőkön áttűző sugarak megvilágítanak egy-egy pontot a hegy oldalában. A mi tisztásunk alatt is fényben fürdik az erdő, de idefent nagyon is tartja magát a fagy, centis jégtüskék mutatják az uralkodó széljárást a borókák vékony kis ágain. Lenézek a fagytól fehéren porzó fűbe – zergebogyó, s még csillog, fekete. Nem is lehet olyan régi...
Megnéztünk pár szép legelőcskét idefent. A szél elállt, legalábbis ezen az oldalon. A biztató jelek ellenére – zergét még mindig nem láttunk. Csak sziklát – igaz gyönyörűeket, meg füvet, borókát, áfonyát. És persze erdőt alattunk, minden mennyiségben. Hol lehetnek ilyenkor a zergék? – el nem tudom képzelni, így továbbra is kísérőimre hagyatkozom. Megyünk vissza a bükkösbe. Az ösvény most már tényleg csak vadcsapás. Néha el is tévesztjük, annyi az avar, s oly keskeny a nyom. De helyenként fel vannak forgatva a levelek – valami járt itt, talán csak az imént haladt el előttünk. A bogyó, amit potyogtatott, itt már igazán fényesen fekete, s nem az olvadástól.
Kezdek fáradni. Társaim is látják, már csak abból is, hogy néha elcsúszok. Az első térdelésnél át is rakom a puskát a völgy felőli vállamra, így a következő, avar alá rejtett fagyos ágra lépve csak rádobom magam a hegyre, s a puska meg van mentve. Bárcsak hoztam volna magammal egy hegyibotot... Persze az sem járult hozzá „kimagasló” fizikai kondíciómhoz, hogy a múlt hónapban két hetet ágyban kellett töltenem, épp amikor az edzést kellett volna fokoznom. Előbb egy meglehetősen csúnya tüdőgyulladásféle döntött le a lábamról, amit aztán még megfejelt egy elfertőződött lipóma, ahogy mondani szokták – pont a hátam közepén, ahova senki sem kívánja. Csak a múlt héten kaptam meg az orvosi engedélyt (kisebb operáció után), hogy útnak indulhassak. De itt vagyok, most már minden rendben!
Kisebb sziklapárkányhoz érünk, az Andrások lenéznek a völgybe, én még bóklászok egy kicsit, egy emelettel lejjebb óvakodok a szépen lépcsőzetesen „kialakított” kilátón, majd még lejjebb, s még egy kicsit. Innen már belátok az alattunk levő katlanba: még messze lent a fák koronája, legalább annyira, mint amilyen magasak. Ez azt jelenti, hogy vagy ötven-hatvan méternyit esik a sziklafal a talajig. A kijózanító fejszámolás hamar visszahúzza kopaszodó fejembe ültetett kíváncsi szemeimet. Inkább visszamászok a fiúkhoz, amúgy sem láttam zergét odalent.
Ifjú vezetőim a párkány szélén ülnek, s távcsövezik a szemközti oldalt. Figyelmesen megállok mögöttük (nem vagyok szédülős, de elég volt a tornamutatványokból) és követem a példájukat. Annál is inkább, mivel András felfedezett egy zergét odaát – az elsőt a mai napon. Aztán Andrei meglátott még egyet a völgy aljához közel, egy nagy sziklafal tövében (olyasmi lehet, mint amin ideát kukkolunk). Addig-addig távcsöveztek s mutogattak a fiúk, hogy már én is látom a zergéket, mind az ötöt. Távmérés – csekély 670 méterre vannak légvonalban, immár egy lavinafolyosón legelnek, két bükkös között. Így még azt sem tudjuk megállapítani, hogy van-e köztük bak?... Latolgatjuk az esélyeket: le kéne menni az alattunk levő tisztásra, onnan már „csak” valami 300 méterre lesznek az odaáti zergék. Ha még ott lesznek. Meglehet, hogy az még mindig túl sok lenne az én lőtudásomnak, s az öreg puskámnak (bár 200 méterig ki van próbálva, megfelelően pontos). De legalább lenne idő felkészülni egy pontos lövéshez, kényelmesen és biztonságosan elhelyezkedni, kiválasztani a megfelelő vadat, s a megfelelő pillanatot. Bele is telne vagy egy órába, hogy leérjünk, mivelhogy innen egyenesen lefelé ereszkedni nem lehetséges (Andrei mondta, a helyi gyerek, nem félős). Mégis meg kellene próbálni, hiszen eddig ez az első valódi esély. Nem is teketóriázunk többet, felmálházva indulunk visszafelé amerről jöttünk, s aztán szerpentinezve le, az alsó kilátóponthoz. De előbb még bekukkantunk itt a mi hegyünkön is egy-két eldugott katlanba. Az ember sohase tudhatja – alattunk is lehetnek zergék.
Út nincs, csak úgy egyenesen haladunk, csúszkálunk lefelé, itt már csak olyan 45 fokos az oldal, „nem olyan meredek”. Végre mégiscsak oldalra fordul a vezető – talált egy másik vadcsapást. Egy háznyi magas, kiugró sziklafal alatt meg is áll, s bevár. „Itt aludtak régen a zsiványok” – mondja. S nem csak ők. Nekem újra Don Vittorio jut eszembe, s a dél-Tiroli munkásai, szenvedélyes vadásztársai, akik közt valóban akadt néhány régi tapasztalt vadorzó. Ám azokban az időkben más erkölcsi normák jártak, nem ítélkezem. Valóban ideális hely lenne ez egy éjjeli táborozásra. Igaz, hogy csak egy fekvőhelynyi széles az ösvény a szikla alatt, s nem árt, ha a tűz sem kap belé a fenyőgallyból rakott ágyba, meg ebbe az öreg lucba sem, aminek a szinte földig ereszkedő ágai tökéletes ernyőt biztosítanak akár hó, akár gyengébb eső ellen. Elgondolkodtam egy kicsit: mi lenne, ha tényleg itt kéne maradnom éjszakára? Ételem még van valamennyi, a tűz melege nem hagyna megfagyni, csak a vízzel lenne gond: ha elfogy, amit hoztam, nem tudnám pótolni, idefent nincs egy csepp sem. De valahogy csak kibírnám én is, ahogy a régiek.
A vadcsapást követve megbizonyosodtunk, hogy visszafelé, a mögöttünk levő katlanba nem érdemes menni. Viszont az oldal egyre meredekebb lett, s én megint letérdeltem párszor (pedig nem is vagyok katolikus). Aztán egy kisebb, de keményebb kaptató után (az ösvény hullámvasútként le- s fel oldalazott), mikor bevárta, hogy kapjak egy kis levegőt, s lassuljon a pulzusom, Andrei meg is kérdezi: „Van még kedved tovább menni? Tudod, ha lemegyünk, ugyanitt kell majd visszajönnünk is ...” Pár hosszú másodpercig gondolkodom: először is, kivételes szerencsénk van a mai időjárással. Nem esik, se nem havazik, a szél is csitult. Ki tudja milyen lesz holnap? Tegnap már a Petrozsény-i hágón leereszkedve éreztem egy kis sajgást a jobb térdemben, ami időváltozást jelez. Másrészt, itt van az emberi tényező: ezek a fiúk most értem dolgoznak. Ha ma nem sikerül, holnap még fáradtabb leszek, s különben is, korai még az óra. Válaszom határozott (bár kissé még lihegő): „Igen. Hiszen ezért jöttem. Mehetünk tovább!”
S mentünk is, rendületlenűl. Mindketten előttem jártak, az egyik tudta hova akar eljutni, a másik bírta követni. Én pedig, lendületből (vagy becsületből?) – mentem utánuk én is, ahogy csak bírtam. Annyira azért megálltunk, hogy vágjunk egy mogyorófabotot – végre nem kellett többet bukdácsolnom. A bükkös ritkulni kezdett, öregebb erdőbe értünk, de ha lehet még meredekebb oldalra (olyan 60 fokosra...). Szerencsére az eddig folyton változó szél most kivételesen jó irányból fújt, onnan, ahova igyekeztünk.
Előttem csend lett hirtelen: mindkét András áll, s nekem integet, előremutatva. A frissen vágott botot eldobva, távcsővédőt lekapva csőre töltök, s amennyire csendesen csak tudok sietek az első Andráshoz. Közben elhaladok a másik mellett, aki a völgybe néz: odalent egy suta, utána három fejlett gida, majd még egy suta és még egy, lemaradva – éppen eltűnik a fák közt. András (az első) – sürgetve int s mutat előre: Ott a bak! Látom már én is a nagy testű zergét, nincs is messze, vagy hetven méterre előre, s vagy tízzel lejjebb áll, két fa közt, de nekünk háttal, magas kampója ívét nem látni. Odalépek egy vastag bükkhöz, oldalról hozzáfogom a puskát, s célzom a váratlan ajándékként elénk került vadat, de nem lövök. Várnom kell míg kissé oldalt fordúl. Tudom, hogy akkor már indulni is fog a völgy felé. Egy méternyi a hely a két fa közt. Mielőtt eltűnik balra le – éri a golyóm, ha éri … Mert lőni ugyan lőttem, de a becsapódást nem hallottam.
Delet harangoznak a völgyben, valahol messze, s mi itt állunk az elesett vad mellett. Mégiscsak jó helyre ment az a golyó, hiszen nem szaladt, nem csúszott, nem hengeredett lejjebb, csak vagy 50-60 métert. Én ugyan semmit sem láttam ebből egy nagy szikla miatt, de Andrei igen. Aztán mikor András megtalálta a bőséges vérnyomot, már elmúlt minden kétségem. Megvan hát. Szép öreg zerge, lehet vagy tíz, tizenkét éves, de baknak nem bak. Semmi baj, nyugtattam a fiúkat, hiszen én amúgy is meghívást kaptam, nem számít, hogy nem kapitális, még az sem, hogy suta. Gidája nem volt, így hibát sem követtünk el. Most már az Andrások is mernek mosolyogni, s feljebb húzzák öreg sutámat, egy tisztességes sziklára fektetik, ami mellett valahogyan féloldalasan, néha meg-megcsúszva mi is meg tudunk állni. Töretet kap, sárguló levelű bükkágból, s én is a kalapomra tűzöm a magamét. Köszönetet mondok ifjú kísérőimnek, kezem végigsimít a csillogó fekete prémen: Tisztelet a vadnak, Köszönöm Kárpátok!
Mászok felfelé az oldalon. Azon a majd' 60 fokoson. Szó szerint mászok, négykézláb. Nincs már ösvény, vagyis van, csak feljebb, oda igyekszem. A fiúk már fent vannak, egy kidőlt bükkfán ülve várnak rám. Magam akartam a zergémet vinni, legalábbis a felét, mivel a kampós fele az Andrei vállán utazik. Nyúzás, zsigerelés után nem is tűnt olyan nehéznek a fél zerge, noha bőrében volt vagy negyven kiló. Eszembe jut – amit öreg barátom mondott: idefent minden deka számít, jól meg kell gondolni, hogy mit pakol az ember a hátizsákba, ez ugyanúgy érvényes felfele is, mint lefelé. Csak azt felejtettem el, hogy a lejutáshoz először fel kell mászni a vadcsapásig, majd a legelőkön át az ösvényig, aztán a kis nyergen túl az útig, autóig, ami egy heggyel odább van. Így, büszkeségem félretéve, átadtam fiatal kísérőimnek, amit lehetett, de a hátizsákot, s benne a fél zergét, azt magam viszem, még ha belegebedek is (azt hiszem, jó úton haladok) ... Most tudom csak igazán értékelni az itteni erdőjárók, vadászok életét, munkáját. Ide acél lábak kellenek, egy szarvas tüdeje s szive, egy vadkan kitartása. Nem is lehet egy napon említeni az én otthoni, szelíd alföldi terepemet ezekkel a gyönyörű, de veszélyes hegyekkel, csúszós meredélyekkel, nyaktörő mélységbe zuhanó sziklafalakkal, széldöntéstől eltorlaszolt szűk völgyekkel.
Csak egyszer csúsztam vissza egy nagyobb kőről, s eszembe jutott (illetve lábujjamba hasított) egy tavalyi sérülés. De az erős bakancs nem engedte kifordulni a lábam, meglátjuk holnap mi lesz. Izomláz – garantált, fáradtság – biztos. Mindamellett meggyőződésem, hogy ezt az árat meg kell fizetni egy kárpáti zergéért, ez a legkevesebb. Így lesz az élmény, az emlék maradandó, életre szóló.
Nem vagyok ide való, síkra születtem. A szív, az amelyik a szüntelenül dobogó hús mögött lakik, az vitt, s visz még fel a hegyek közé, ahányszor csak lehetőségem lesz rá a jövőben is. A láb fárad, a test lassan öregszik, tudom. De a vadász-szív mindig hív, s mindig visz tovább, amíg csak bírom.
S, hogy valaha Maderspach Viktor nyomába érhetek-e?
Jól tudom, ahhoz nem vagyok elég, ahhoz talán még egyszer kellene születnem.
Ha önnek is van egy jó története, amelyet megosztana másokkal is, akkor ne habozzon, küldje el szerkesztőségünk részére az info@nimrod.hu címre.