A kalapokról írtam a múltkor, s ez adta az ötletet, hogy sorra vegyem az egész vadászfelszerelést fiatalabb vadásztestvéreim okulására.
Hosszú vadászmúltam alatt bizony nem egy felszerelést láttam, amely megmosolyogtatott, sőt nem egyszer kaján kárörömmel töltött el, viszont azonban azt is láttam, mint alakult át az idők folyamán az ilyen vadász-gigerli praktikus öltözetű vadásszá. Ez mutatja, hogy egyéb okok mellett talán az is szerepelt, hogy tájékozatlan volt, s tapasztalatlanságában azt hitte, hogy a vadászathoz is úgy ki kell öltöznie, hogy a legkényesebb szem se találjon rajta semmi kivetnivalót. Hát ebben igaza is van, de vadászszemre kell gondolnia, tehát olyanra, amely nem annyira a ruha kifogástalan szabását nézi, mint inkább azt, hogy megfelel-e ez a ruha céljának. Én elismerem, hogy az «angol szabóságok» kifogástalan eleganciájú vadászruhákat tudnak tervezni a mindenkori divatnak megfelelően, de ahogy meg vagyok győződve arról, hogy a legtöbb ilyen szabász még nem próbálta, milyen is az az igazivadászat, éppen úgy kétségbe merem vonni az általuk tervezett ruhák használhatóságát is. Azaz használni lehet őket, csak éppen vadászatra nem, vagy legalább is nagyon sok kellemetlenséggel, bosszúsággal van egybekötve használatuk. Azt hiszem, nagyon sokan vannak kedves vadásztársaim között, akiket megmosolyogtatott egy-egy száz esztendő előtti vadászkép, ahol a nimród ékes frakkban, nagykarimájú tollas kalappal van ábrázolva, mellette az elmaradhatatlan spániellel. Valószínűleg éppen úgy mosolygott volna az ábrázolt nimród, ha pl. látott volna egy mai vadászt bő golfnadrágjában és félcipőben. És bizony neki is igaza lett volna, mert ahogy nem alkalmas az egyik, úgy nem alkalmas a másik sem. De hát a vadászruhákban is van divat, amelyet természetesen nem a vadászok, hanem a szabók teremtenek meg, mint ahogyan minden ruhadivat az ő agyukból pattan ki, mint Minerva Jupiter fejéből. Még a boldogult békeévekben elmaradhatatlan volt a jó öreg Fliegende Blätter minden kávéház asztaláról, viszont ennek elmaradhatatlan alakja volt a legújabb divat szerint kiöltözött Sonntagsjäger, a vadászok mindenkori derültségének forrása. De sokat szerepelt a jó öreg Förster is, mégpedig rendesen üdítő ellentétképpen a másik mellett. Ha az ember a két alakot összehasonlította, nem lehetett megállani kacagás nélkül, úgy ki volt élezve a kettő közötti különbség. Rendesen mindkettő rovására ment a dolog, mert ahogy mulatott az ember az egyiknek túlzott eleganciáján, éppen úgy mulatott a másikon is, aki pl. mikor a borbélynál megkérdezik tőle, hogy kisüthetik-e egy kissé égnek meredő, makrancos haját, elszörnyedve kiált föl: — Hát vaddisznó vagyok én, hogy tüzes vassal sütögessék a hajam?! Szóval sem az egyik, sem a másik. De hát milyen legyen akkor a vadászruha? Látszólag nagyon nehéz kérdés, amelyre azonban könnyű a felelet: a célnak megfelelő. Minthogy pedig a vadászatnál nem az a cél, hogy másokat szépségünkkel, eleganciánkkal elkápráztassunk, egy jó vadászruhától csak három dolgot szabad megkívánnunk, de ezt meg kell kívánnunk: jó anyagot, megfelelő színt és kényelmes szabást. Csak ha ez a három kellék megvan, akkor nézhetünk esetleg arra is, vajjon hiúságunkat kielégíti-e, mert ez a vadászatnál igazán mellékes. Nincs az öltözködésnek az az ága, ahol annyira érvényesülhetne az egyéni ízlés, mint éppen a vadászruhánál, anélkül azonban, hogy kiáltó volna. Ugyanis a jó vadász mindennek magyarázatát tudja adni, ami ruháján a rendestől eltér, s ha magyarázata elfogadható, csakhamar akadnak követői is. Vagyis ezzel azt mondom, hogy egy tapasztalt vadász ruhájának «kreálását» nem bízza a szabó fantáziájára, hanem maga kreálja meg azt tapasztalatai alapján olyannak, amilyent a használhatóság szempontjából legjobbnak tart. És itt nagy szerepe van annak a körülménynek is, hogy milyen vadászat céljára kell neki a ruha, mert egészen más kell a nyári foglyászáshoz, mint pl. a hegyi vadászathoz, más kell a téli körvadászatokhoz, más az erdei cserkészéshez, bokrászáshoz, más a vízivadászathoz. Igen ám, de nincs mindenkinek módjában minden alkalomra külön ruhát készíttetnie, hiszen ma boldog a magyar, ha a legszükségesebb utcai ruhák birtokában van. Ki kell találni tehát valami átmeneti formát, amely lehetőleg minden célnak megfelel. Egy ruhával nem lehet megoldani így sem a kérdést, mert hiszen legalább 50 fok hőkülönbséggel is kell számolnunk, s így elkerülhetetlen egy téli és egy nyári ruha használata, ha már többre nem jut. De nem is kell több! A foglyászás és nyúlvadászat nem kívánnak semmi különöset ruha dolgában, amennyiben alapjában véve mindegyik csak séta. Ezeknél csak az a fontos, hogy a ruha lehetőleg kényelmes legyen és az idő viszontagságai ellen megvédjen. Tehát: nyáron könnyű, télen meleg ruha. Két éve találkoztam egy eredetien öltözött foglyászó társasággal. A hasznosat a kellemessel akarva párosítani, csónakon mentek ki a területnek vizen is elérhető részére, s egy szál úszónadrágban, szandálban indultak neki a kukoricáknak. Eleinte még hamarjában meg is irigyeltem őket, mert bizony elég meleg volt, de aztán eszembe jutott valami, amire irigységem egyszerre elmúlt, ellenben kaján mosolygással meghúzódtam egy fa árnyékában és vártam azt, aminek számításom szerint be kellett következnie. Én már ismertem azt a kukoricást! Jöttek is nemsokára hosszú orral. Ártatlan (?) érdeklődésemre csakhamar megkaptam a bosszús választ, hogy a fene látott olyan gazdát, aki úgy elhanyagolja a kukoricáját, hogy az egészen járhatatlan, mert csupa szúrós gaz. Hogy mennyire igazuk volt ebben, azt mindennél ékesebben magyarázta csupavér lábszáruk. Ez a dressz tehát nem felelt meg, bár tagadhatatlan, hogy könnyebbet már csak a paradicsomban viselt Ádám apánk. Ennek az ellenkezőjét látja gyakran az ember a téli nyúlvadászatokon, ahol viszont úgy felöltözik egyikmásik, hogy mozogni sem tud. Ennek az élete örökös vetkőződés, öltözködés, mert mihelyt szántásra jut, ahol kissé nehéz menni, máris izzad, amint megáll, természetesen mindjárt fázik. Lőni persze nem igen tud a túl sok ruha miatt. Mindegyik abban a hibában leledzik, hogy a hőmérsékletre gondolt ugyan, de a tulajdonképpeni célról, a vadászatról megfeledkezett. Pedig, amint már mondtam is, sem a nyári foglyászáshoz, sem a téli körvadászathoz nem kell semmi különös ruha, úgyannyira, hogy akár utcai ruhában is elmehetne az ember (természetesen megfelelő lábbelivel!), mert hiszen egyik is, másik is csak séta többé-kevésbbé nyílt terepen, éppen csak arról nem szabad megfeledkezni, hogy lőni is akar az ember, sőt mi több : találni is. De nézzünk már most néhány olyan ruhát, amelyet szabó fantáziája kreált vadászat céljaira. Ugyebár, egy szabásztól, akinek még nem volt puska a kezében, nem lehet azt követelni, hogy olyan ruhát tervezzen, amely mindenben megfelel a célnak. Elméletben tud erről is, arról is, mert hiszen sokféle kívánságot kellett már kielégítenie, fő célja azonban mégis csak az, hogy a ruha szépségével, eleganciájával magára vonja a figyelmet s lehetőleg mindenki megkérdezze, hol is készült ez a szép ruha. Ez, mondom, a fő cél, s egyéb tekintetek csak annyira jöhetnek figyelembe, amennyire ezzel a céllal összeegyeztethetők, így készülnek aztán a testhez simuló, övvel ellátott csupazseb kabátok. Ez utóbbiak volnának hivatva arra, hogy a célnak megfeleljenek. Igaz, hogy az embernek soha sincs elég zsebje, de hosszas tapasztalat érlelte meg bennem azt a meggyőződést, hogy a vadásznak a sok zseb csak arra jó, hogy ... ne tegyen bele semmit, illetőleg csak a legszükségesebbet. Hányszor akad meg a puska agya hirtelen lövésnél a mellső zsebben levő tárcában! Hányszor akad bele a puska szíja a töltényekkel vagy egyébbel megtömött alsó zsebben! Pedig ezek még csak a kisebb kellemetlenségek. Ha én azt a körülfutó alsó zsebet arra használom, amire szánva van, hogy t. i. megrakom tölténnyel, szinte lehetetlenné teszem ezzel a kapásból való lövést, mert hiszen a súlyos zseb nem annyira a vállat húzza, mint inkább a felső kart fogja le, mert az oldalról ható nagy súly miatt a kabát a lehetőség határáig lecsúszik a vállról. Minden lövés egy kisebbfajta akrobata-mutatvány! Tessék csak megpróbálni! Aztán a testhezálló kabát! Ahányszor a puskát a vállamhoz emelem, a váll mindannyiszor előregörbül és felemelkedik, következőleg a kabát hátul megfeszül és oldalt felcsúszik. Hát a testhezálló kabátnál az előbbi, a megfeszülés csak megtörténik kelleténél nagyobb mértékben, de az oldalsó felcsúszással már bajok vannak, amennyiben az ember úgy érzi magát, mintha zsákot emelne, nem pedig egy könnyű puskát. Ha még aztán öv is van vagy hátulsó derékpánt, akkor teljes az élvezet. Azt tehát már tudnók, hogy milyen ne legyen a kabát. Milyen legyen tehát? Vállban legyen jól, sőt kitűnően szabott és ne legyen a vállban semmi daliás termetet kölcsönző betét. A háton a nyaktól kezdve legyen rajta egy bő, de igazán bőránc (Halfalminak mondják a szabók), amely lehetővé tegye azt, hogy a kabát háta a szükséghez mérten engedjen és ne akadályozza a vállat a mozgásban.* Lehet rajta derékpánt is, ha valaki éppenséggel kívánja, de vadászat * Ezt a bő ráncot nem elég csak levasalni, hanem a vasalásnál keletkezett éleket le is kell gépeltetni, hogy a ránc minden egyes alkalommal magától eligazodjék s a kabátot a testhez simítsa. közben ezt le kell gombolni, legalább is az egyik oldalon. Az ujjak ne legyenek szűkek, de túl bővek sem. Ami pedig a zsebeket illeti, legjobb, ha jobbról akár nincs is mellső zseb, hogy még csak véletlenül se tehessünk bele semmit, a többi zsebben pedig csak azt tartsuk, amire vadászás közben okvetlen szükségünk van, tehát: óra, bicska, pénztárca a vadászjeggyel, zsebkendő és esetleg dohányzókészlet. Pont. A többinek jobb helye van a hátizsákban. Amikor kell, előkotorhatjuk onnan is és nem húzzák a kart, legfeljebb a vállat. A töltényeket pedig tartsuk övben, de nem ám a kabát fölött, hanem alája csatolva, mert különben leszorítja a kabátot és gátolja a szabad mozgást, így vadászni élvezet. Az ember szinte nem is érzi, hogy van rajta ruha. Ami már most a nadrágot illeti, ennél csak egy nagyon fontos dolog van, hogy ne akadályozzon bennünket a lépésben. Legpraktikusabb természetesen a térdnadrág, mert hiszen az ú. n. pantalló egykettőre kirojtosodnék alul. Bár foglyászásnál nem vagyok ellensége a vászonpantallónak sem, mert minden más nadrággal szemben megvan az az előnye, hogy az embernek a bakancsa nem megy tele a különféle gazok magvával, ami a szokásos harisnyaszárviselet mellett rendes eset, hacsak a cipő nem zár nagyon szorosan. Azt hiszem, ezt a kellemetlenséget már mindenki tapasztalta, s mindenki talált már bőrében, különösen fönn a lábfejen, belefurakodott magot, amelyet néha szinte bicsakkal kell kipiszkálni. Ezt azonban a harisnyaszár viselete mellett is meg lehet akadályozni, ha az ember egy tenyérnyi széles védőpántot gombol a cipőszár tetejére. De ennek szorosan kell simulnia. Van, aki a bő nadrágot szereti, van, aki az ú. n. bricsesszt. A túlbő nem jó, mert erdőben akadály lehet s könnyen szakad. A bricsessz pedig egyáltalában nem megfelelő, mert a térdet szorítva gátolja a vérkeringést és különösen olyankor kellemetlen, ha az embernek hegyvidéken magasra kell fellépnie. Legjobb a kettő közötti átmenet. Lábszárvédőnek a bőr kevésbbé praktikus. Egyrészt nyáron nagyon meleg, másrészt meg cserkészetnél gyakran koppannak rajta a hozzácsapódó ágak. Vannak azonban, akik szeretik. Részemről a harisnyaszárnak vagyok híve, mely a legkényelmesebb is, másrészt pedig gyapjúból lévén, nem okoz semmi kellemetlen zörejt, ha ág csapódik is hozzá. Vannak azonban esetek, amikor a lábszárpólyát (Wicklgamasche helyett ezt a magyar szót ajánlom!) tartom a legcélszerűbbnek, amikor ugyanis nagyon megerőltető gyaloglás áll az ember előtt, pl. hegyvidéken. Ez ugyanis oly szorosan fogja az ember lábát, hogy megakadályozza a visszértágulást, amely különösen hegyvidéken fenyegeti az embert. Ennek azonban nem szabad egyenes csíknak lennie, hanem a lábhoz szabottnak, úgyhogy a lábikra minden hajlását kövesse. Szavakkal lerajzolva : az alsó részen kb. 50 cm darabon egyenes, majd enyhe görbülettel elhajlik jobbra, utána ismét balra, úgyhogy egy kinyújtott S alakja van a felső résznek, így a lábra való csavarásnál eleinte hengeresen csavarodik, majd automatikusan tágabb lesz, ahogy a lábikra vastagodik, majd pedig szűkül, amint a lábikra vékonyodik. Csakis az ilyen felel meg a célnak, mert ez, ha reggel megköti jól az ember, egész nap nem lazul meg. Ami már most a ruha anyagát illeti: nyáron vászon, télen a lehető legkönnyebb, finom, meleg, erős gyapjúszövet. Ne feledjük el, hogy csak a drága szövet olcsó! A szín, tekintettel arra, hogy mindenes ruháról van szó, feleljen meg az erdei környezetnek, mert a vadásznál nagyon fontos a mimikri. Ne legyen erős zöld, mert ez elüt a fák törzsének színétől. Legjobb az a szín, amely emlékeztet a kissé bemohosodott fatörzsre. Hátra van még a legfontosabb, a lábbeli kérdése. Ma már olyan nagy a választék ezen a téren, hogy mindenki megtalálhatja a neki megfelelőt. Legfőbb kelléke, hogy ne szorítsa a lábat. Éppen ezért sohase csináltassuk, hacsak nincs abszolút megbízható cipészünk, illetve saját kaptafánk, hanem vegyük készen egy megbízható üzletben. Itt ugyanis módunkban van addig próbálgatni, míg nem találunk teljesen megfelelőt, amely sem nem kicsiny, sem nem nagy, a lábra simul és mégsem szorít sehol, amelyben az első perctől kezdve úgy érezzük magunkat, mintha mindig benne jártunk volna. Hogy ez mennyire fontos, azt nem is kell hangsúlyoznom. Más kérdés a lábbeli anyaga, amennyiben részben vagy egészben ma már gumiból is készülnek. A gumitalp nagyon jó száraz időben, mert pompás, halk járás esik benne, de rettenetes esőben vagy hóban, mert úgy csúszik, hogy az ember egykettőre kimerül a járásban. Ha pedig véletlenül éjszakai fagyra olvadás következik, akkor tisztára lehetetlen benne járni, mert úgy jár az embernek a lába keresztbe-kacsba, mintha már két hete nem józanodott volna ki. Ugyanez a nagy hátránya a gumicsizmának is. Nekem még nem volt, mert olyan szerencsés voltam, hogy olvadásos napon láttam az elsőt. Egyszerre elment tőle a kedvem, pláne mikor a gazdája még panaszkodott is, hogy nem győz elég meleg harisnyát venni bele, mert nagyon hideg. A csizmát különben sem tartom megfelelőnek, bár ennek is megvannak a tagadhatatlan előnyei, de van egy nagy hátránya, hogy nem fogja a bokát, s így nem biztosít az ember lépésének elég szilárdságot. Síkon még hagyján, de hegyekben már inkább csak a jó bakancs mellett maradok. Persze más az eset hajtóvadászatnál, ahol az ember keveset megy, inkább csak ácsorog. Ilyenkor jó a csizma, de még a botos is. Valamint a gumicsizma létjogosultságát is elismerem pl. vízivadászatnál, de még itt is praktikusabbnak tartom a lyukas cipőt, mert ha ebbe belemegy is a víz, éppen olyan szépen ki is folyik belőle, míg a gumicsizmánál ugyancsak nem mondhatjuk el ugyanazt. Ott bizony magunkkal cipeljük a vizet, amíg csak alkalmunk nem nyílik arra, hogy kiöntsük. Itt tényleg az az eset, hogy minél jobb a csizma, annál rosszabb! És még egy nagy hátránya van a gumicsizmának : gátolja, sőt lehetetlenné teszi a láb kipárolgását. Ennek pedig nagyon kellemetlen következményei lehetnek. Láttam nem egyszer, mikor úgy iparkodtak a nedvesség ellen védekezni, hogy a bakancsra hócipőt húztak. Jó, jó, száraz is meg meleg is, de tessék csak megpróbálni egy nehezebb napot végigvadászni benne. Bizony kiszedi az ember utolsó csöpp zsírját is, annyira nehéz! Hozzá még részesíti az embert a gumitalppal járó összes kellemességekben is! Végeredményben csak azt ajánlhatom, hogy, speciális eseteket kivéve, maradjunk meg csak a jó öreg, évszázadokon át kipróbált bőrviselet mellett, mert ha nincs is meg egyik-másik előnye, de hátránya sincs annyi, mint a többinek. Nevetségesnek látszik, de hosszú tapasztalatom még egyre megtanított, hogy t. i. sík vidéken is szeretek néhány kapaszkodószöget a bakancs belső felén. Azt hiszem, mindenki próbálta már, mennyire nehéz a járás egy naptól égetett legelőn, általában száraz füvön. Egyet lép az ember előre, egy másikat csúszik vissza, s ez jobban fáraszt, mint a hegymászás. Két-három szög nem súly, legalább is nem észrevehető súly, a csúszkálásnak azonban véget vet. Szobából persze kiseprűzik vele az embert, mert nyomot hagy a padlón, de hát szobába nem megy az ember ilyen cipővel. Aki pedig bemegy, az megérdemli! Ami már most egyéb felszerelést illet: minél kevesebbet. Ne legyen az ember soha a holmijának rabszolgája. Akinek módjában van inast, vadászt tartani, aki mindent kezéhez ad, ám vonuljon ki miattam akár egész trénnel. Akinek azonban ez nincs módjában vagy aki jobban szeret egyedül, mindenkitől függetlenül bolyongani, ne vigyen magával semmi fölöslegeset. Az üzleti élelmesség kitalált nagyon sok tetszetős dolgot, s az illető kereskedő nem is volna jó üzletember, ha el nem tudná hitetni betévedt vevőjével az illető cikk nélkülözhetetlenségét. Hogyne! Praktikus dolog az mind valamennyi, egészen addig, amíg a hátizsákot nem tölti, illetve nem húzza. Ott vannak pl. azok az ízléses ételes dobozok, tokok, esetleg külön tokvédők, ülőbotok, székek, összecsukható asztalok — mert ilyent is láttam már! — és én nem tudom, mi mindenféle retye-ritye, amelyek mind nagyon hasznosak annak, aki. . . eladja őket. Aki pedig megveszi, az használja ugyan őket egyszer-kétszer, ha már egyszer pénzt adott értük, de csakhamar egyszerű dísztárgyakká süllyednek le, amelyek szépen díszítik ugyan a fegyverfogást vagy környékét, de használni? Azt nem! De szeretném is tudni, minek cipeljen magával az ember annyi mindenféle tokot, holott ugyanazt a szolgálatot megteszi a tiszta papiros is, amely sem helyet nem foglal, sem számbavehető súlya nincs? Persze, aki hatfogásos ebédet visz magával, az nem tudja ezt megérteni. Aki azonban nem enni megy ki, hanem a természetet élvezni, az megelégszik arra a napra valami egyszerű harapnivalóval is és könnyű hátizsákkal minden bizonyára zavartalanabb lesz az élvezete, mintha egyre csak azt várja, hogy mikor teheti le már hátáról gyötrő terhét. És aztán hova kerül a vad, ha a hátizsák mindenfélével amúgy is meg van már tömve? Az ember néha igazán alig tudja a mosolygást visszafojtani, mikor meglát egy-egy ilyen megpakkolt nimródot, aki alig győzi számontartani a csomaghálóba felrakott sok holmiját. Egy darab kenyér, egy darab hús, kinek-kinek az étvágya szerint, élelemből ennyi elég. Ha van ott forrás, ahova megyünk, úgy egy pohár, — bár e nélkül is lehet jóízűt inni — ha nincs, úgy egy kulacs víz. Pont. Legfeljebb még egy pelerin, ha este hűvös találna lenni. Azonkívül egy darab zsineg és egy pár cipőzsinór. Másra nincs szükség. Akkor a hátizsák sem lesz nehéz, a vadnak is marad benne elég hely. Ez természetesen nem vonatkozik a közvadászatokra, amelyeket egyébként részemről nem is tartok komoly vadászatnak. Ez csak aratás, szüret vagy miattam akármi, de inkább mulatság vagy munka, mint vadászat. Ide már lehet kivonulni mindenféle felszereléssel, mert nem kell cipelni, hisz ott a kocsi vagy a hajtó. Én nem állítom, hogy szentírás, amit itt megírtam. Csak tapasztalataimat összegeztem. Sokat jártam a hegyeket, sokat a síkot, a vizeket, de legtöbbször egyedül, kísérő nélkül, s így azt hiszem, van alapja annak, amit megírtam. A csiga is azért mozog olyan lassan, mert magával cipeli a házát. Éppen így jár az a vadász is, aki mindenét magára aggatja, ha van rá szükség, ha nincs.