Most zajlik a tavaszi vetés, és van, ahol már lelkesen látogatja a vad a termőföldeket, ami komoly károkat és bosszúságot jelent gazdának és vadászatra jogosultnak egyaránt. Most vessünk egy pillantást vissza az időbe, olvassunk bele Studinka László 1977-ben megjelent könyvébe, hogy mit ír a vadkárról a vaddisznóval kapcsolatban.
Vadászéletem első kétharmadában igen kevés dolgom volt a sertevaddal, ahogy a régiek nevezték. Az utolsó harmadban annál több, öröm is, bosszúság is. Mert a vadkárbecsléssel és térítéssel kapcsolatos tusakodás, amely gyakran meghaladta a korrektség és tisztesség mértékét – keserű üröm a sok vadászöröm mellett, amit a disznóknak köszönhetünk.
Valamikor ugyanis nem volt annyi a vaddisznó szép hazánkban, mint manapság. A hegyvidékre, nagy, zárt erdőségekre, azokban is leginkább egyes nagy uradalmi erdőkre korlátozódtak, ahol nem irtották őket tűzzel-vassal (mert másutt bizony igen!), ahol vadászörömet adtak cserébe a vadkárért. Többnyire ez sem volt nagy, mert ezek az erdők távol estek a mezőktől, vagy – kerítés védte a terményeket.
Ha visszagondolunk azokra az időkre – aki nem tud, az elhiheti nekem, vagy olvasson bele a vadászújságok régi évfolyamaiba –, nem volt akkor egyebütt disznó, mint a hegyvidékeken – Sátorhegység, Bükk, Mátra, Börzsöny, Pilis, Vértes, Bakony, Mecsek –, no meg a gödöllői erdőségekben – államérdekből. Nagyon kevés volt Tolnában–Baranyában (a Duna-ártéri erdőktől eltekintve, ahol azonban ugyancsak sokkalta kevesebb volt belőlük a mainál), Somogyban, Zalában úgyszólván hiányzott, Vasról, Győr-Sopronról, az Alföldről és a Duna–Tisza közéről nem is beszélve.
Ma pedig? Lassanként már a Tiszántúl is meghonosodik, pedig ott ugyancsak alig van erdő. De állandó vad már a Hortobágy nádasaiban és a Tisza ártéri ligeteiben, sok helyütt a Duna–Tisza közén, és már majdnem mindenütt a Dunántúlon. De nemcsak, hogy állandó vad, de sok is van belőle csaknem mindenütt, túlságosan sok!
Mi ennek az oka? Tudnunk kell, hogy a vaddisznó – akárcsak házi testvére – igen szapora jószág. Bár általában évente csak egyszer ellik – ennél jobban szerencsére még nem sikerült domesztikálni úgy, hogy vaddisznónak is megmaradjon –, a korai malacok a következő évben már maguk is malacoznak. És bár a természet bölcsen védekezik a túlságos elszaporodás ellen azzal is, hogy nem minden koca ellik minden évben (ezek nem „meddőek”, amit hamar rámondanak a vadászok a fiatlan jószágra, hanem csak egy-egy évet kihagynak!), mégis átlagban kocánként három-négy malac szaporulattal számolhatunk. Az „előhasi”, a süldőkoca keveset, inkább csak egyet vagy kettőt vet, de az öregebbje gyakran hatot-nyolcat...
A malacok között csekély a halandóság, legfeljebb a legelső, január–februári almokból visz el a fagy egy-egy kismalacot, esetleg a szemfüles róka – a többi felnevelődik, három-négy hónapos korában már vígan túrja végig a frissen elültetett krumpli-, kukorica- és makkvetés sorait.
Az is bizonyos, hogy „kultúrerdeinkben” a disznónak már kipusztítottuk jószerint minden ellenségét. Egészen közel hozzánk, a Kárpátok erdőségeiben nem kell túlszaporodásától félni: sakkban tartja ott a farkas! Gondoskodik a természet a maga egyensúlyáról. De ha az ember megzavarja ezt? Akkor meg neki magának kellene a „regulátor”, a rendfenntartó szerepét átvennie.
De hát mi mit csináltunk az elmúlt évtizedekben?
Rengeteg új erdőt telepítettünk, ezek sűrűséggé, fiatalossá cseperedve a disznók nagyszerű új tanyái lettek, annál is inkább, mert a közelükben mindig volt mindenféle disznócsemege az év minden szakában – krumpli, kukorica, búza, zab és egyebek –, ha az erdei kosztot megunták...
Védekeztünk a sertéspestis és orbánc ellen, ezt gyakorlatilag meg is szüntettük a házi-, és így a vaddisznóállományban is. Valamikor a döglött malac gyakran kikerült az erdőre, és megfertőzte a vaddisznókat. Időnként visszatérően egész hegységekből kipusztultak. A kopó és a puska mellett ez tartotta leginkább kordában őket, számukat jelentősen ez apasztotta.
Ma pedig? Nincs, ami tizedelje őket, csak a puska. Az is keveset teszi, hiszen a statisztika szerint a legutóbbi években a számuk fogyatkozik – mégis minduntalan újabb és újabb területeket szállnak meg.
Persze hiábavaló az állomány csökkentését erőltetni mindaddig, amíg egyes nagy kiterjedésű területeken óriási tartalék van belőlük. Ez gondoskodik az utánpótlásukról.
Vadászéletemnek csak utolsó harmada esett abba az időszakba, amikor a disznó a fejünkre nőtt. Akkor azután dúskálhattam benne kedvemre. De addig? Huszonegy éves koromig csak hallomásból ismertem, csak sóhajtoztam utána, pedig akkorra már kijárhattam a szarvasvadászat magasiskoláját. Azután is csak imitt-amott esett dolgom disznóval – ez mindig csak kivételes esemény maradt, egészen az ötvenes évek derekáig, a „disznóinvázió” megindulásáig.
A Hanságban az egyik hivatásos vadásznak, Csepi Józsefnek volt ugyan találkozása vele, de az első világháború idején, 1915-ben vagy ʼ16-ban.
Úgy mondta el a dolgot, hogy akkoriban a Hanyban, a Figurákban gyanús túrásokat látott, amelyek házidisznótól semmiképpen sem származhattak. Egyszer azután az egyik rétcsíkon (a Figurák tőzeggödrök voltak, közöttük egy-egy keskeny csík rét) egy hajnalban tart ám felé három disznó! Olyan süldőfélék. Persze ő is akkor látott disznót életében először. A történet ezt követő felvonása zavaros: fellépett egy tőkére, hogy jobban lásson (?!), és megcsúszott a lövés pillanatában. (Arra már nem emlékszem az elmondásából, hogy kakasos puskája gömbölyű golyóra vagy fickóra volt-e töltve. Inkább talán az utóbbira.) Elég az hozzá, hogy elhibázta a disznót. Odébb is álltak, el is tűntek örökre.
No, azért nem egészen örökre. Csaknem negyven esztendő elmúltával ezeknek a disznóknak ükunokái ismét megjelentek a Hanyban, és felütötték benne a sátorfájukat. Ezúttal most már, úgy látszik, örökre.
Mi meg akkortájt csak epedeztünk, sóhajtoztunk a disznók után: milyen fenséges látvány lehet a fehér havon a nagy fene fekete kan... Az is!
Végre megjött a várva várt legelső alkalom. Mint már mondottam, huszonegy éves koromban. Akkor kaptam meghívást életemben először disznós területre, a Gerecse-tető és környékének akkori bérlőjétől.
Sokat tapasztaltam a disznókról azon az első vadászkirándulásomon, amely pedig inkább sutavad lelövésére, mint disznóra szólt. Arra csak mellékesen. A terület gazdája nagy gondot vetett a disznóra. Úgy beszélték, hogy a veszprémi püspökség sümegi szelíd vaddisznókondájából hozatott kocasüldőket engedett ki és tartott a területén abból a célból, hogy ezek a kocák a kanokat a messze környékről odacsalogassák. Úgy mondták, hogy ezek a sümegi „szelíd vaddisznók” már annyira domesztikálódtak, hogy kétévenként háromszor búgtak – akár a házidisznó –, és így búgási idejük rendszertelenné vált. Vagyis, hogy az év minden szakában voltak a területen búgó kocák, és ezek aztán oda vonzották messze környék minden erős, jó agyarú kanját...
Így volt-e vagy sem, nem tudom, és ma már nem is tudom ellenőrizni. Azt azonban tanúsíthatom, hogy délutánonként ló hátán, zsákokban vitték ki a csöves kukoricát egy vak nyiladékra két sűrűség közé, és a kongatásra már ballagtak kifelé a disznók.
Itt, ezen a szórón láttam akkor életemben először vaddisznót. Mégpedig nem is keveset: csak úgy nyüzsögtek a kocák, malacok, süldők, elfogták az egész nyiladékot, kődobásnyira a vadőrtől és tőlem, akik egy fa mögött lapultunk. Persze szó sem esett arról, hogy lőjek: bizʼ Isten mondom, már akkor sem lett volna kedvem hozzá.
A következő napok egyikén azonban feljött a házigazdám két-három vendégével, és akkor pár hajtóval és néhány fogós disznóskutyával – ezekkel is akkor találkoztam először, de azok igen jók voltak – meghajtottunk egypár sűrűt.
Lőtt is az egyik vendég – az akkori idők egyik leghíresebb golyólövője – egy nagy agyarú kant. Amikor odaértem hozzá, még csattogtatta az agyarát. Én oldalazó puskás voltam, átugrált előttem a kocsiúton vagy nyolcvan lépésre egypár süldő, de úgy meg voltam illetődve, hogy nem is gondoltam a lövésre. Azt azért házigazdám és vendégei egyöntetűen megállapították, hogy: „Még szerencse, hogy nem ez a gyerek lőtte azt a jó kant!” Magam is így gondoltam.
A következő hajtásban azonban sikerült egy malactársaságból, amely gyér aljnövényzetű szálasban igencsak sietve, sörétlövésnyi távolságra szaladt ki mellettem – igaz ugyan, hogy négy lövésre, de – kettőt kifordítanom. Ezután egyedülálló látványban volt részem, arra pontosan emlékszem, pontosabban, mint első disznóimra. A kutyák nagyon állították a disznót a sűrűben, és az odaért hajtók szóltak, hogy menjünk be hozzá. Magam és szomszédom, aki a kant lőtte, be is mentünk, hiszen vége volt a hajtásnak.
Látjuk ám, hogy egy kis tisztáson veszettül kaffognak a kutyák – a vezérkutya csonka farkú farkaskutya korcs volt, az fogta-hajtotta a legjobban a disznót –, a tisztás szélén pedig a farát bokornak vetve, habzó szájjal védekezik egy nagy disznó. De akkorra már mondták azt is, hogy koca, azt meglőni persze szigorúan tilos volt. Az is lehet, hogy a „püspök kocája” volt ő is, mert nem is próbált menekülni. Csak forgolódott a támadó kutyák előtt. Mi pedig néztük ezt az egyedülálló képet – egyre bátrabban. Idős vadásztársam már egész közel merészkedett hozzá – ekkor a koca hirtelen nekiszaladt. Erre hátraugrott, meg is botlott, hanyatt is esett, lábai az égnek. No, most kiharapja – gondoltam magamban, de a kutyák hátulról belecsimpaszkodtak, megfordították a disznót...
Ez volt az egyetlen támadó disznó, amelyet életemben láttam.
Megjelent a Minden nap vadásznap című kötetben.