Május elején érkezett a hír, hogy végleg bezár az Igaly Budaörsi Koronglőtér, amelyet az Igaly József Lövészklub Egyesület üzemeltetett.
Nemrég beszélgettem egy barátommal a sörétlövésről, aki 6 éve tette le az állami vadászvizsgát, előtte gyakorlatra Budaörsre, az Igaly lőtérre járt. Elmesélte, hogy eleinte nagyon nem tudta eltalálni a korongokat, emiatt egy idő után azt érezte, hogy soha nem fog átmenni a vizsgán. Aztán valamelyik gyakorlás alkalmával odalépett hozzá Igaly Diána, kedvesen igazított picit a testtartásán, és innentől szárnyalni kezdett, sorra lőtte le a korongokat. Semmi különös fakszni, hosszas magyarázat, csak néhány centi módosítás a láb és a felsőtest tartásán, ami mindent megváltoztatott. Sokunknak van hasonló élménye arról a lőtérről, ahol a kezdeti csalódások és elkeseredések után, jó tanítóval az oldalunkon, egyszer csak elkezd működni és eredményt hozni az, amit csinálunk. Ezért van még évekkel később is maradandó érzelmi viszonyunk ahhoz a lőtérhez és ahhoz az oktatóhoz, ahol és akinél a kezdeti sikereket átéltük. Most azok, akik az Igaly Budaörsi Koronglőtéren élték át az imént leírt élményt, és itt szerezték meg a vadászathoz vagy lősporthoz kellő alapokat, kicsit árvának érezhetik magukat, amikor arra gondolnak, hogy a számukra fontos helyszín már nem szolgálja a vadászat és a lövészet szerelmeseit. Az a hely, ahova érzelmileg kötődnek, most lakattal lezárva, üresen, funkcióját vesztve várja a sorsát: az enyészetet.
Eddig ez egy szokványos történet, hiszen az idő vas foga előbb vagy utóbb mindent megrág, szétmorzsol, nekünk, élőknek pedig, ahogy araszolva közeledünk életünk végéhez, egyre több dolgunk akad azzal, hogy ezt elfogadjuk.
De vajon az Igaly lőtér végleges bezárása csak azoknak a vadászoknak és lövészeknek a szomorúságáról szól, akik itt gyakoroltak, vagy van ezen túlmutató üzenete is? Tényleg csak egy szimpla lőtérről van szó, vagy mást is szimbolizál a hely, annak alapítói és azok örökösei?
A kérdésekre a választ megadja Igaly József és lánya, Diána élettörténete, amely 1971 óta összefonódott a budaörsi lövészeti objektummal. Ugyanis ekkor építették fel társadalmi munkával a Magyar Honvédelmi Szövetség lövészei, Igaly József és sporttársai a helyet, ahol aztán rengeteg időt töltöttek a szenvedélyük gyakorlásával. És bár politikai okokból József nem mehetett ki 1976-ban a montreali olimpiára, de a döntő napján, a Margitszigeten beállította a 200/200 találatos világcsúcsot, amellyel olimpiai bajnok lehetett volna, ha engedik indulni. Ez a rövid ismertető is elegendő ahhoz, hogy Igaly József karakterét érzékeljük. Ő tipikusan az a szenvedélyes, végletesen kitartó sportember volt, aki méltán kiérdemli a tiszteletünket és megbecsülésünket. Tőle meríthette az erőt és morális tartást a lánya is, aki mindezt azzal hálálta meg, hogy a sportlövészet legendájává vált, kiharcolva Sydney-ben az olimpiai bronzérmet, Athénban olimpiai bajnok lett, emellett négyszer volt világbajnok, hatszor Európa-bajnok és világversenyeken 32 alkalommal állhatott dobogóra.
Az iménti életutak és eredmények felsorolása önmagában elegendőnek kéne lennie arra, hogy választ adjunk a feltett kérdésekre, de manapság már ez kevés. Ebben a végtelenül lebutított korszakban meg kell magyarázni mindent, még az olyan napnál világosabb, vitán felülálló értékeket is, mint amit az apáról és lányáról leírtunk. Tehát a válasz:
Nem, ez a hely nem csak egy szimpla lőtér volt, hanem két fantasztikus sportoló bázisa, ’otthona’, a sikereikhez vezető út legfőbb helyszíne, ahol magasan az átlag feletti teljesítménnyel szolgálták hazájukat, nemzetüket és a nemzetközi sportéletet. Ha nincs ez a helyszín, akkor valószínűleg ezek az eredmények sem születnek meg.
Erre a történet későbbi fázisában volt is példa, amikor elindultak a lőtér felszámolására tett kísérletek.
Amikor az apa elhagyta az árnyékvilágot, lányára maradt az addig közösen képviselt álom, amely sikereket és elismerést hozott Magyarország számára. Diána a saját sportkarrierje mellett utánpótlásnevelésbe kezdett, ezzel méltó emléket állítva édesapjának. A sors furcsa fintora, vagy talán korunk szomorú szimbóluma, hogy pont akkor kezdődtek a kellemetlenségek, amikor a csúcsra került. Ennek eredményeként több nemzetközi világversenyen nem tudott elindulni, mert a felkészülését tették lehetetlenné. Több évtized zavartalan működés után kiderült, hogy hangos a lőtér, zavarja az egyre zsúfoltabb Budaörs lakóit, vagy talán nem is a lakosság, hanem a folyamatosan terjeszkedő vállalkozások valamelyikének volt útban ez a pénznél sokkal több értéket képviselő helyszín. Vagy is-is. Nem tudjuk pontosan, hogy mi állt a háttérben, nem is dolgunk igazságot hirdetni. Azt viszont tudjuk, hogy Igaly Diána az olimpiai arany megszerzése után azért nem indult el több világversenyen, mert a lőterén, ahol gyerekként megtanult lőni, majd egész életében itt gyakorolt, és amelyet édesapja a saját kezével épített fel, majd ő, családja és sporttárasai gondozták, már nem készülhetett megfelelő módon, arra pedig nem volt pénze, hogy más lőterekre járjon felkészülni. Először teljesen betilttatták a lövészetet, majd napi kétszer két órára korlátozták a működést, így ebben az időben kellett volna az utánpótlásnevelés és a vadászvizsgára felkészítés mellett gyakorolnia, ami nyilvánvaló képtelenség még akkor is, ha minden más tevékenységet beszüntet. Ezt persze azért sem tudta megtenni, mert ebben az esetben nem lehetett volna fenntartani a lőteret, de amúgy sem olyan fából faragták, aki cserbenhagyja a hozzá forduló ifjú tehetségeket. Inkább a saját karrierjét tette félre, de végleg nem adta fel. Azt nyilatkozta, hogy más ember akaratából nem fejezheti be a versenyzői pályafutását, erről csak ő, külső befolyás nélkül dönthet, pusztán azon az alapon, hogy képes-e még eredményesen versenyezni. Márpedig képesnek tartotta magát erre, de azt szomorúan elismerte, hogy a kialakult helyzet miatt nem tud az olimpiai számában indulni. Aztán jött a hír, hogy 56 évesen a világjárvány áldozata lett, így sem a bizakodása, sem az akarata nem tudott érvényesülni a lőtér és a sportpályafutása megmentése érdekében.
Sokunknak kellett egy kis idő, hogy felocsúdjunk, mit is jelent számunkra, vadászok és lövészek számára ennek az ikonikus jelentőségű lőtérnek a bezárása. És talán többen vannak azok, akik még bele sem gondoltak, hogy minek a végét láthatjuk csendes szemlélődőként, mire utal ez a hír a jelenkorunk megítélése kapcsán. Ezért történhetett, hogy bár a lövészklub már május 10-én közölte a közösségi internetes oldalán a szomorú hírt, de az első beszámoló a sajtóban majd egy hónappal később jelent csak meg, és onnan vették át néhányan. Nem lett belőle kirobbanó ügy, nem voltak viták a témában, múltidézés és ’nekrológ’ sem született. Csak pár újságcikk, és már léptünk is tovább.
Nem így járt el Budaörs vezetése, amely a bezárás, pontosabban bezáratás hírét elsőként, sajtónyilatkozatban közölte. A polgármester úgy beszélt, mint ahogy egy hosszúra nyúlt háború végén a győztes hadvezér, aki végre elkönyvelheti ellensége végleges megsemmisülését. A városvezetés már több mint 15 éve próbálta bezáratni a lőteret, ennek került most pont a végére. A küzdelem, amelyben Igaly Diána igyekezett az édesapja örökségét megóvni és továbbadni a következő generációknak, a halálával befejeződött. Utólag már csak azt állapíthatjuk meg, milyen kár, hogy a városvezetés és az olimpiai bajnokunk nem találtak mindenki számára megfelelő megoldást a problémára.
Valójában nem az a fontos ebben a szomorú történetben, hogy tényleg zavart-e valakit a lőtér működése vagy sem, de tételezzük fel, hogy igen. Sokkal jelentősebb annak a felismerése, hogy mi, kicsiny és jelentéktelen emberek, akik sokáig képesek voltunk értékelni és támogatni a nagy teljesítményre és példamutatásra alkalmas polgártársainkat, esetleg segíteni őket megoldást találni a gondjaikra, ezzel részesévé válni a hőstörténetüknek, amelyre mindig, minden korban szüksége van az embereknek, valahogy manapság egyre több esetben már nem értékeljük a ’nagyokat’, nem segítjük őket, sőt, időnként ellenségesen, irigyen viszonyulunk hozzájuk. És ha ez jelenséggé, trenddé válik, ezáltal hagyjuk az enyészetnek az emberi nagyságot szimbolizáló helyszíneinket, akkor egy idő után nem lesznek nagyjaink, hőseink, példaképeink. Ez pedig egy szempontból lesz csak előnyös: akkor aztán bebizonyosodik, hogy miért kellenek nagyon az embereknek a hősök, mert a hiányuk csúffá és veszélyessé teszi a társadalmat. Ezt a nagy árat viszont nem kéne megfizetnünk a bizonyosságért!