Ozsdola határában, a Kádárok útja mellett emelkedik a Forrásfej nevű hely. Innen ered a Bikkes-, a Kis-, a Sorbán-patak, és még néhány másik, amelyek mind a Kárpátkanyar erdeinek mélyéből fakadnak. Itt, a rétek és lucfenyvesek ölelésében, 1050 méter magasan fekszik Dénes bácsi pusztája — egy csendes, széljárta kaszáló, amelyről különös emlék maradt meg bennem.
E helyen, november legelején, este hat órakor került terítékre egy négyéves, torz agancsú kárpáti gímszarvasbika. Az a bika, amelyet több mint három héten át kerestünk. Öt kitartó alkalom, összesen kilenc-tíz kilométer meredek hegyi ösvényeken számos lesben állás, hosszú cserkelés, türelmes várakozás – mindez egyetlen, különleges példányért.
Bevallom, mindig is vonzottak az egyedi, rendellenes trófeák. Egy tízkilós, hibátlan agancsár sok helyen elérhető, de az efféle torz agancsú bika csak ritka szerencsével bukkan fel – és most ott, a Bejenartól lefelé, a Bandin keresztül, egészen vissza Dénes bácsi pusztájáig, a saját bérleményünkön jár észrevétlenül. Ott, ahol az ember otthon van. És ez az érzés, a „saját terület” tudata, talán a vadász legnagyobb ajándéka.
Novemberben korán sötétedik, de a telihold fényétől tisztán kirajzolódott a kaszáló. Hat óra előtt néhány perccel mozdult meg egy árny az erdő és a puszta mezsgyéjén: óvatos, figyelmes léptekkel közeledett egy bika. Megállt, beleszagolt a levegőbe, majd nyugodtan legelni kezdett a nyíltság közepén. Még a lővilág innenső határán a céltávcsőben alig kivehetően, de látszott: jobboldalt vékony, korona nélküli dárdás szárat visel, a bal oldalon viszont semmi sem tűnik elő.
– Ez az! Ő a miénk! – suttogta mellettem B. András, a vadőr.
A fiatal lucfenyők tövéből, jó 120 lépésről dörrent a lövés. Tompa puffanás. A bika magasra ugrott, majd térdre rogyott, feltápászkodott és lassan az erdő széle felé indult. Többször megfigyeltem már: a sebzett vad rendszerint oda vágyik vissza, ahonnan kiváltott. Most azonban nem volt idő tűnődésre, hiszen a bika tétován megállt a fák árnyékában. A második lövés ekkor csattant, s ez eldöntötte a sorsát. A bika összerogyott.
A későbbi feltörés igazolta: mindkét lövés halálos volt. Az első elölről, féloldalasan a lapocka mellett hatolt be, átszakítva a tüdőt; a második hátulról, ferdén az oldalán keresztül a szívébe fúródott, majd a szügyén jött ki.
J. Zoltán, a Székely Vadászkürt Egyesület tagja, Bika a terítéken hangjával búcsúztatta a lucfenyőágakkal körbevett ravatalon a gyenge testű, szerény képességű, négyéves kárpáti bikát.
Jobb oldalon csupán szemágat, középágat és dárdát viselt. A bal oldalon viszont nehéz leírni a korábbi sérülés nyomát, amelyből valószínűleg még barkában történt törés után próbálta maradék erejével felrakni agancsát. A baloldali szemág felett, a füle mellett lefelé nőtt, mintegy húsz centiméter hosszan egy eltorzult agancsszár, a szemága pedig több mint harmincöt centire visszakunkorodott. Látszott, hogy a növekedési erő utat keresett magának – a vérerek ugyanazzal az intenzitással táplálták mindkét oldalt, ám a mechanikai sérülés és a gyenge genetika másképp formálta az eredményt.
Ez a bika sohasem lehetett volna érmes trófeával rendelkező vad. Genetikailag gyenge, dárdás típus volt, s bár minden erejével próbálkozott, az anyag nem engedelmeskedett. Az agancs kiskoponyával együtt is alig két kilogramm mégis büszkén mutatom: mert ritka, egyedi, megismételhetetlen.
A torz agancsú bika nem hiba a természet könyvében, hanem lábjegyzet – egy apró jel, amely arra emlékeztet, hogy az élet soha nem szabályos, s mégis tökéletes a maga módján. Minden görbület, minden csonka ág egy küzdelem emléke, egy életút lenyomata.
Az ilyen vad elejtése nem trófeaszerzés, hanem találkozás. Találkozás azzal, amit az ember magában is ritkán mer szemügyre venni: a törékenységgel, a hiány szépségével, azzal, hogy a természet nem kérdez, csak cselekszik. A vadász ilyenkor nem győz, hanem tanul. Megérti, hogy az erdő nem a hibátlan formákat őrzi, hanem a lét minden változatát, és hogy az igazi tisztelet nem a tökéletesség iránti áhítatból fakad, hanem abból, ha elfogadjuk a torzban is az élet méltóságát.
Mert a természet nem téved. Csak másképp alkot. És a torz agancs, bármilyen idétlennek tűnik is, ugyanazt a titokzatos erőt hordozza, amely a napot felkelti, a patakot elindítja, a fűszálat növeszti.
Ezért a torz bika nem kevesebb – csak más. És aki fölé hajol, talán egy pillanatra megérti: a rend nem mindig szabályos, de mindig teljes.
Ha önnek is van egy jó története, írása, amelyet megosztana másokkal, akkor ne habozzon, küldje el szerkesztőségünk részére az info@nimrod.hu címre!
