Tíz órára hirdették a karácsonyi misét, mégpedig a nagyszalonban. Mikor pont tízkor odaérünk, éppen befejezik a – könyvtárban!
Kisül, hogy nem tízkor, hanem kilenckor kezdték. A hirdetés ismét tévedett.
Ez hát a híres „Lloyd Triestino” Hajózási Társulat!
Bármelyik hivatalnokához fordulunk, rendkívül előzékeny, és részletes felvilágosítást kapunk. Ezt meg kell hagyni.
De – még véletlenségből se stimmel!
Mikor a mai misekérdést szóvá tettem, udvarias mentegetődzésbe kezdtek. Apróra elmesélték, mi késztette a vezetőséget arra, hogy a hirdetőtáblán napok óta kifüggesztett miseidőt egy órával előbbre helyezze. Olyan bonyodalmas volt a mese, végig se hallgathattam, már el is felejtettem az elejét.
De – nyugtattak meg – este tizenegykor újabb mise várható! Ezúttal a legénységi osztályon.
Minthogy a mai hajóbált véglegesen töröltük a műsorból, Mangi kapva kap az alkalmon – gyerünk a legénységi misére!
– Szívesen! Nemcsak lelki táplálékhoz jutunk, még tapasztalatszerzés terén is hasznosabb lesz a szokványos hajóbálnál.
– Habár – teszem hozzá meggondolva a kérdést –, neked korán kéne lefeküdnöd! Tudtommal ez volt célja a bálról való lemondásodnak?
– Ez kétségtelen, viszont az sem kétséges, hogy karácsony napján minden tisztességes katolikus misét hallgat. S ha lekési a délelőttit, elmegy az estire!
Sosem voltam legénységi hajómisén.
Pedig rendkívüli istentiszteleten több ízben vettem részt.
Háborús, tábori miséken, néha bizony még lövészárokiban is. Aztán afrikai hittérítők szabadtéri miséin, vadonban, őserdőben… Sőt, a pesti ostrom legádázabb pergőtüze alatt, Úri utcai házunk többemeletes katakombája mélyén, még ministráltam is…
Különleges misék terén nem vagyok hát teljesen tapasztalatlan.
De olasz hajóslegénység karácsonyi miséjén – éjjel tizenegykor a Vörös-tenger közepén –, ilyet bizony nem pipáltam még!
No de még csak délutánra jár, soká lesz még tizenegy.
Tudjuk, hogy óceánjárókon általános szokás, hogy a közönség – akárcsak nemzetközi étteremben, színházban, hangversenyen – esténkint átöltözik, estélyi ruhában jelenik meg. Valamikor – anno dacumál – frakkban, manapság már szmokingban – sem mindig, további harminc év múltán pedig bizonyára „bikini”-ben – vagy tán még anélkül is.
A rohamos haladás, sőt rohamos vetkőzés korszakát éljük.
Az esti átöltözés szép szokása is rohamosan alábbhagy.
Nagyobb hajókon is megesik – különösen az Afrikát járókon –, hogy „régimódinak”, „haladásellenesnek” minősítik az esti ruhában megjelenő utast.
Minthogy pedig ebben az értelemben nemcsak régimódinak, hanem tán legrégibb módinak tartom magam – természetesnek veszem, hogy az Europa estebédjére, feleségemmel együtt, naponta átöltözködjem. Szerintem ez az Europa, a kapitány és az útitársaim iránti közös megbecsülésem jele.
És utóvégre – a világégést véletlenül megúszó, kopott szmokingom is elvárja, hogy hébe-hóba kiszellőztessem, mielőtt végelkeseredésében szétmállik a hazai sifonérban…
Eme rövid ruházkodási félretévelygés után – hiszen időközben csaknem tizenegy óra lett – kutassuk fel a legénységi mise leendő színhelyét.
Nem lévén a hajón kápolna, a különféle felekezetek istentiszteletét a legtágasabb helyiségekben – szalonban, könyvtárban, kirámolt étteremben – tartják.
Ismeretlen útvesztők, titokzatos lépcsők, kanyargós folyosók legyőzése után akadunk a legénységi étkezdéből nyíló, nyitott raktárhelyiségre – az ezúttal kiszemelt, alkalmi istenházra.
A mise nem kezdődött meg, pap sem mutatkozik még, de egyik sarokban terített asztal fehérlik, két szál gyertya díszíti – nyilván az oltár.
A tengerészek – vagy negyven-ötvenen – összevissza ténferegnek, ki korláton, ki ládán, ki árbocrúdon üldögél, és javában – sörözik! Aki nem sörözik, az coca-colázik.
Nemcsak iszogatnak, még dalolgatnak is! De nem ám holmi sörözéshez illő, mulatozó-dáridózó nótát, hanem nagyon is ismert, szép karácsonyi dallamot, a „Csendes éj…” olasz verzióját:
– „Dolce natal!” – harsog szerteszéjjel, egyre lelkesebben, egyre rekedtebben. Néha csaknem tivornyázón…
A matrózoknak nemcsak éneklése, öltözéke se valami áhítatgerjesztő. Nem az a makulátlan karácsonyias. Ki szakadozott, stráfos trikóban, ki rongyos lajbiban, ki meg meztelen felsőtesttel készült fel az ünnepi alkalomra.
Valamilyen pantalló azért mindegyiken van. Ezt meg kell hagyni.
Istenfélő keresztény létünkre kissé megütközünk a körülöttünk kifejlődő „karácsonyi hangulaton”. Egyre kényelmetlenebbül érezzük magunkat, mérlegeljük a kijárati lehetőségeket. Meg kéne lépni valahogy…
Restelkedve tekintünk hát egymásra is, nem egészen időszerűnek tűnő, estélyi ruházatunkra.
– Gyerünk haza gyorsan – villan át agyunkon –, öltözzünk át! A többieket is bizonyára kényelmetlenül érinti parádés, túlságosan ellentétes jelenlétünk.
– De hátha nem érünk vissza időben – vagy tán éppen azzal bántanók meg őket, ha most váratlanul felugranánk…
Megelégszünk hát azzal, hogy kissé félrevonulunk a kirakatból. Félhomályba eső ládára húzódunk, ahova a rivaldafény tapintatlan szeme nem tud bepillantani. Itt békében, észrevétlenül várhatjuk meg a szertartás kezdetét.
A söröző matrózok szerencsénkre ránk se hederítenek.
Aztán mégis felismer valamelyikük.
Meglepetésünkre odajön, szíves, udvarias hangon kérdi, hova is igyekszünk hát tulajdonképpen? Bizonyára eltévedhettünk, örömest útbaigazítana…
Mihelyt azonban megtudják, hogy misére jöttünk – a délelőttit lekéstük –, odasereglenek, barátságosan közrefognak. Csak néhány percig legyünk türelemmel, mindjárt itt lesz a tábori lelkész, ő tartja a misét. Még két kényelmes széket is cipelnek elő: ide tessék ülni, ne arra a piszkos ládára! Még egy-egy sört is kapunk. Valósággal versengenek értünk, mindegyik vendégül akarna látni!…
Közben szüntelenül fújják a „Dolce natal”-t, de egyre komolyabban, egyre ájtatosabban. Míg csak azon nem vesszük észre magunkat, hogy velük együtt fújjuk mi is a szép gyerekkori áriát!
Szövegét azonban csak magyarul és németül tudjuk. A mellettem ülő szájának mozgását figyelem, így már olaszul is tudom, persze csak egy-két szavas késedelemmel. Le is maradok kissé…
„Dol-ce na-tal!…”
Aztán betoppan a fiatal, rokonszenves képű lelkész.
Mindenki feláll, üvegét maga mellé állítja a padlóra.
Szerényre halkul a hangos énekszó, elfojtott mormolássá a sértő csevegés. A zajos matrózkocsma pedig – szinte varázsütésre – áhítatos istenházává!
Csendesen letelepszenek a hívők, ki-ki a maga ládájára, árbocfájára, korlátjára. Mi ketten pedig, ünnepi karosszékünkbe. Estélyi ruhánknak ez nyilván kijár. Engedelmet ezért a tán nem éppen helyénvaló hasonlatért, de kissé olyanformán érezzük magunkat, mint majom a köszörűkövön.
Sörös-, illetve coca-colás-üvegét ki-ki maga mellé húzza. Akié kiürül, szerényen, halkan lép át a közeli legénységi bárba, újabb üvegért.
Közben állandóan szól az ének, de immár áhítatosan, karácsonyiasan, szinte lélekemelőn. A szennyes matrózblúzok legtöbbjéből még vásott imakönyv is kerül elő. Még néhány nadrágzsebből is. A pucér felsőtestek nadrágzsebéből.
Két egyenruhás, szalagos-sapkás, ünnepélyesre kimosakodott matróz ministrál.
A fiatal lelkész kifordul, szentbeszédbe kezd.
Nem értünk eleget olaszul, de a kemény matrózszemek csillogásáról ítélve, papjuk ért a legénység nyelvén. Szívük szerint beszél. Velünk pedig – noha nem követhetjük szó szerint – mindenesetre feledteti a sörösüvegeket s az egyébként pongyola beállítást.
Néhány matróz még meg is áldozik.
Mise végeztével pedig – még a pap is kap egy üveg karácsonyi sört!
Lehet, hogy csak coca-cola volt.
Aztán letelepszik hívei közé.
Beáll ő is az énekkarba.