Részlet Fekete István Rózsakunyhó című kötetéből.
Amikor ezt a szót leírom, mindig öreg kalendáriumok jelennek meg előttem, melyekben december hónap fölött farkasok üldöznek egy utasokkal telt szánkót. A lovak ágaskodnak, s az egyik bundás ember éppen odalő a farkasok közé, amit részint a puskacső előtt levő félméteres füst, részint pedig az egyik farkas bizonyít, amint tátott szájjal hanyatt veti magát.
Régen nem találkoztam már ilyen öreg naptárral, pedig szívesen forgatnám az elsárgult lapokat, és talán megdöbbennék még most is, ha elolvasnám a csúcsos süvegű, százesztendős jövendőmondó rémes jóslatát, melyben júniusra kénköves esőt ígér...
A nagy szakállú jós azonban – bár kezében koponyát tartott – nem érdekelt annyira, mint a farkasok, ezek a villogó szemű, kérlelhetetlen fenevadak, melyek rég eltűntek a Dunántúl berkeiből, és csak Máramarosban ették meg szokásos évi kéményseprőjüket, nem hagyva meg belőle mást, mint a létrát, a drótnyelű kefét és a csizmákat. Ha a szegény füstfaragó pápaszemet is viselt – természetesen azt is.
Szeptemberben Erdélyben a Szilágyságban jártam, és ott is felrévedt előttem egy pillanatra a farkasos kép.
Nagybátyámat kísértem el esti cserkészetre, mely nem sikerült, mert egy tilosban járó fuvaros elrontotta. Amíg ő a fuvarost „oktatta”, én a szemben levő hegyoldalt nézegettem távcsővel. Az egyik tisztáson mintha valami mozgott volna, de a magas gazban hamarosan eltűnt. A távcsövet az előtte levő tisztásra irányítottam. Annak a valaminek azon is keresztül kell menni – gondoltam, de már ott is állt a tisztáson egy hatalmas farkaskutya. Bátyám ekkor kezdett a fuvarossal fortissimo „tárgyalni”, és a kutya eltűnt a tisztásról.
Hazafelé megemlítettem a farkaskutyát, hogy milyen könnyen felfordíthattam volna jó távcsöves puskával.
Bátyám levette a kalapját, és megvakarta a fülét, bár ezt kalapban is megtehette volna.
– Jól láttad? „Kutya” volt?
– Tisztán láttam. Hát mi lett volna? Nincs itt farkas!
– Persze ... persze... – És fújt egyet.
Másnap reggel azt mondja:
– Gyere csak! Felmegyünk erdőmérnök barátomhoz. Mutatok valamit. Muki öcsém, megmutatjuk állataidat Pistának – mondta, amikor odaértünk.
Egy elhagyott istállóban voltak az „állatok”. Rácsos ablak, állatkertszag, és úgy kellett besurrannunk, hogy az „állatok” ki ne csússzanak az ajtón. Nem értettem ezt a nagy elővigyázatosságot. Két szép, kifejlett farkaskutya volt bent. Ránk ugráltak, csóválták a farkukat, dörgölődztek, hízelegtek, és az erdőmérnököt majd feldöntötték a húsért. Kedvesek voltak, játékosak...
Farkasok voltak.
Alig tudtam tőlük megválni. Kutyában sincs szelídebb, hízelkedőbb, mint ez a két farkaskölyök. Amíg ott voltam, mindennapos voltam náluk, de azt már megértettem, hogy bátyám miért vette le kalapját a fülvakaráshoz. Amit láttam, az is farkas volt.
Hat kölyköt találtak az erdőn. Ezekből való volt ez a kettő is. Az anyjuknak nyoma veszett, de azóta tudnak még egy családot öt kölyökkel és egy magányosan járó kant. Az lehetett, amit én is láttam.
Egyik reggel erdőmérnök barátom nekem szegezte a kérdést:
– Kellenek neked a farkasok? Odaadom...
– Kellenek-e? Hát persze! Köszönöm ... azaz... – Eszembe jutott, hogy mit csinálnék a farkasokkal. Nem szeretem a rab állatot, aztán meg úgy megszerettem a bestiákat, hogy nem lenne szívem télen a bundájukért elpusztítani őket. De van egy barátom. Nagy állatbarát.
Egész menazsériája van otthon; egész életére hálás lesz a farkasokért. Amint hazaértem, azonnal megírtam az örömhírt. Levele fordulópostával jött:
„Leveled és farkasajánlatod – melyet egyebekben hálásan köszönök – soha jobbkor nem jöhetett volna. Feleségemmel éppen egy »családi« jelenet közepette voltunk, hogy azonnal eresszem szabadjára állataimat, mert ez állatkínzás, és mi jogon csinálok én itt állatkertet stb., stb., stb. Köszönöm kedvességedet, hogy rám gondoltál, de a meglévő állataim is elég gondot okoznak nekem stb.” Hogy a „családi” jelenet kapcsán mi lett még nekem és a farkasoknak kívánva – arról nem írt...
Hát így akarjon az ember farkasokat ajándékozni!
Mindezek pedig ma jutottak eszembe, amint az erdei gyalogúton egy farkaskutya jött velem szembe ugyanolyan némán, sunyin, nesztelenül, mint a másik ott, Erdélyben. Semmi, de semmi különbség nem volt köztük. A keringő szél azonban szimatot vihetett a rablónak, mert hirtelen megállt, és ugorni készült, de elkésett. A légy már rajta volt. A jó öreg 9,5-es Schönauer fellökte, bár egy kicsit hátul érte. Nem ment messze. Gyomra teljesen üres volt. Idejében találkoztam vele.
Hazafelé – szántóföldek között járva – két téli vendégünkkel találkoztam. Az egyik egy nagy őrgébics volt. Ott posztolt egy bokor csúcsán, és a földre leskelődött. Amíg lefelé nézel, szarkagábor barátom, semmi baj nincs. Tudom, hogy egeret lesel. De ha fölfelé kémlelsz, bizony baj lesz, mert akkor meg kis madár van a játékban. Hát figyelmeztetlek a tisztességes életmódra – így szóltam gondolatban a gébicshez, ki úgy látszik, megértette, mert fellendült a lucerna fölé, és szitálni kezdett, mint a vércse.
Amint felérek a dombra, puskámhoz kapok. De hát mit tehetek öreg golyósommal az ellen a lepkeszárnyú zsivány ellen, mely kínos pontossággal böngészi végig a lóheretáblát? Egy kékes rétihéja (Circus cyaneus), a legveszedelmesebb gyilkosok, fészekrablók egyike. Szinte súlytalanul imbolyog ide-oda, és nincs a kocsitól harminc lépésnél messzebb. Nem idevaló, az bizonyos, mert az idevalók tudják, hogy veszedelmes dolog az emberrel ilyen közelről kacérkodni. Tehetetlenül figyelem egy darabig, de nem látom lecsapni egyszer sem. Sokáig nézek utána.
Előttem béresszekér ballag. Tüzelni való fenyőgallyat visz. Amint elmegyek mellette, megcsap az üde, gyantás fenyőillat, és gondolataim megint visszanyargalnak túl az öreg kalendáriumon, túl a farkasokon azokba az időkbe, amikor még csupa misztikum, ködös sejtés volt a világ.
Egy öreg kilincs jelenik meg előttem, alatta a kulcslyuk, mögötte a sötétség, mert a szoba be volt zárva. De a kulcslyukon keresztül ez a drága üde karácsonyfaszag érzett, és – érzem még ma is...
(1935)