Némely vadfajok újbóli elszaporodása, sikertörténete az embernek, az átgondolt telepítésnek, a velük való gazdálkodásnak köszönhető. Ezek egyike a dám is.
Legjelesebb, a szenvedélyük megélésének módjára oly igényes vadászelődeink – éppen telepített, elsősorban „kerti vad” volta miatt – még nem becsülték oly sokra, mint jellemzően szabad területi, őshonos hazai rokonságát. Széchenyi Zsigmond például nem is igen foglalkozik vele, könyveiben legfeljebb holmi „konyhadámok” mellékes elejtésére utal, s röviden el is intézi Szarvasok nyomában című könyvében: „Eredetileg Kis-Ázsiából származó, bizalmas természetű, könnyen megszelídülő szarvas. A vadaskertek nyílt térségein mindenki szeme láttára elheverész, s főleg ennek köszönheti, hogy – különösen külföldön – kerti díszvaddá civilizálódott. Én főképpen azért becsülöm ezt a szarvast, mert bőgésének idején legszebb az erdő. A vénasszonyok nyarának aranyködben fürdő októberi hajnalai különbek, tarkábbak, balzsamosabbak a szarvasbőgés szeptemberi hajnalainál. A bőgő dámlapátos vadászatát a környezet pompája teszi emlékezetessé.”
Ám az idők során annál emlékezetesebbé és kívánatosabbá vált az európai fajtársai zömétől eltérően nagyrészt szabad területen élő magyar dám annak barcogásakor való októberi vadászata, s a gímhez hasonlóan hungarikummá, afféle magyar vadászati unikummá vált, lévén hogy fajának világranglistáján egyeduralkodónak mondható: világelsőségét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy 1923 óta hat világrekordot jegyzett – ma is magyar lapátos áll a lista élén, sőt az utána következő két helyen is, tehát teljes egészében övék a jelképes dobogó –, az illető toplista 1–50. helyét betöltő dámtrófeák és az ott szereplő országok megoszlása szerint hazánkat 62 százalék illeti meg; az első tíz közt hat, sőt az adatok eltérő volta, illetve hiányossága folytán (OTB, NÉBIH, Vadászati Információs Portál) az sem kizárt, hogy ennél is több hazai dámbika van. A vad nagyon jól kihasználta természeti adottságainkat: a világrekord lapátosok kivétel nélkül a két híres vadászterületről, Gyulajról és Gúthról származnak.
A világcsúcsok sorozatát Gyulaj kezdte: 1923-ban a Rimler Pál-féle lapátos (4,20 kg, 209,60 CIC-pont), 1965-ben a Fehér Lajos akkori miniszterelnök-helyettes által lőtt bika agancsa (4,30 kg, 212,12 CIC-pont), 1970-ben a Tolnai Ferenc által jegyzett lapátos (5,15 kg, 217,25 CIC-pont), míg az 1972-es, úgynevezett Kádár-bika a maga egészen különleges terpesztésével és csipkézettségével egészen 1992-ig, közel 20 évig őrizte vezető helyét a nemzetközi CIC-világranglistán (4,44 kg, 220,31 CIC-pont). Azóta viszont igen szép „karriert futott be” a gúthi (Nyírség) dámállomány: ma ugyanis a dámtrófea-világranglista első két helyét innen származó dámok lapátja foglalja el. Első helyen a 2002-ben, Karl Heinz Spitzer német vendégvadász által terítékre hozott dám agancsa áll (5,43 kg, 237,63 CIC-pont), második helyen az 1991-ben dr. Roland Korz német vadász által elejtett dám lapátját (6,40 kg, 233,11 CIC-pont) találjuk. 2013 novemberében, a Gyulajhoz tartozó Pincehelyi Erdészet területén külföldi bérvadász hozta terítékre azt a dámbikát, amelynek 6,42 kilogrammos lapátja 228,01 CIC-pontot kapott a nemzetközi trófeabírálaton, s ezzel a harmadik helyet szerezte meg a dámvilágranglistán (Országos Vadgazdálkodási Adattár).
E páratlan adottságok folytán a magyar dámvad világelsőségének és „versenyképességének” megőrzése valamennyiünk felelőssége és kötelessége, hiszen egyedülálló értéket jelent, amelyben a jövőre nézve is hatalmas lehetőségek rejlenek.
Megjelent: A Nimród vadászújság 107. évfolyam 10. számában (2019. október)